Totál agy nélküliség.

Csibe reklamált, hogy ritkán írok a blogba, hát írok. /Apropó tudtátok, hogy a blog kifejezést 1999-ben találták ki?/ Az elmúlt 6 napban tökéletesen modelleztem jelenlegi egyik kedvenc tanárom előadásában hallottakat, mely szerint mennyire nem éljük tudatosan az életünket... mármint annak nagy részét... a mindennapokat. Visznek a szokásaink az élet sodrában. Visszagondolva az elmúlt napokra se kép, se hang. Tettem a dolgom, ha dolgozni kellett ott, ha iskolába kellett mennem ott (néha a kettőt együtt), vittem a Bendit, és mentem a Bendiért, és közben egyetlen megjegyzésre, nemhogy lejegyzésre érdemes gondolatom nem volt. Minden megszokásból, rutinból. Tavasszal olvastam egy könyvet, a Kockavetőt (ne olvassátok el, rémes), az szólt egy elmebeteg pszichológusról, aki a dobókockára bízta az életét. Különböző opciókat adott meg majd dobot... és amit a kocka "parancsolt" azt tette. Agyament egy hülye volt, nem a kockás :) ötletért, hanem azért mert a megadott opciók egyre durvábbak és durvábbak voltak. Gyilkolt is miattuk. Mondom, ne olvassátok el, csak eszembe jutott...hm vegyek két kockát?

Egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy részletesebben felsoroljam a hetemet, amiben volt, meló, suli egy általam nagyon nem kedvelt tanárral, Bendi Dorog elleni meccse / nyertek/, egy rossz somlói, aztán megint meló és vééégre a négy napos hétvége.
Aminek az első napján, tehát ma, összeröfiztünk a társaságunk kemény magjával egy kis október végi vacogásra. Sütöttünk szalonnát, baconos virslit és ittunk páleszt mert majd meg fagytunk. Közben jóóól kinosztalgiáztuk magunkat a régi jó bulik felelevenítésével... hihetetlen miket megéltünk együtt. Az elmúlt 10-12 évben annyi mindent csináltunk , hogy bőven lesz mit mesélgetnünk egymásnak a nyugdíjas otthonban. A legviccesebb az, amikor egy kicsit kívülről nézem önmagunkat, manapság az első körös beszélgetés általában arról szól, ki, mikor, melyik orvost, milyen nyavajájával kereste fel. Majd jön a távolsági olvasás, mert szemüveget ugye senki nem cipel magával ilyen alkalmakra, így tuti két hosszúságú kar kell az egymásnak mutogatott dolgok olvasásához, megnézéséhez. Aztán már csak a hangoskodás marad, és az egymás szavába vágó beszélgetés. Ez, és így történt ma is.

Arrafelé történt:
- Csibénél is zajlanak a hétköznapok. Meséltem már, hogy elég tetemes lett a teló számlája, ami egyáltalán nem jellemző rá? Több, mint a felét rooming hívás(vagy fogadás, nem derült ki) teszi ki. Szóval Csibém, most intézheti a számla befizetést, drukkolok neki, itthon ugyanis nem szerzett ebben túl nagy gyakorlatot.
- Aztán megkapta az első értékelést, igen büszkék lehetünk rá. A tanárok dicsérik, szeretnek vele dolgozni, az eredményei szuperek. Megkérdeztem Andit, hogy mindenkit így dicsérnek-e, vagy ha gond lenne vele azt is megírnák-e, megnyugtatott... nem fényeznek, megírnák.
- Elküldte a töri deffiniciókat, amiket tudni kellett / 94 %-os dogát írt belőle/, hááát nekem nem lett volna egyszerű, fogalmam sincs, hogy jegyezte meg.
- És elküldte a két esszéjét is, kifejezetten látszik rajta hogy fejlődött az angolja a kettő között. Míg az elsőt, a komplikáltabb témáról, az én kevéske angol tudásommal is szinte szótár használat nélkül olvastam és értettem meg, addig a másodikat a lényegesen populárisabb, ámde nem kevésbé érdekes témáról, hááát ott már sűrűbben kellett kattingatnom no. De mindkettő nagyon érdekes volt és abszolút felismerhető bennük Csibe stílusa. ha megkapom a közlés jogát felteszem, nyelvgyakorlásra remek.
Nos, ahhoz képest, hogy totál agy nélküliség vett rajtam erőt elég hosszúra sikeredett a bejegyzés, most megyek elpakolni a sütögetés romjait. A négy nap eseményeivel jelentkezem hamarosan.

50. !!!!!! / Közkívánatra.

Ez itt az 50. bejegyzés.... húúúú de termékeny vagyok :))). Vajon akad még olvasóm? Vagy már mindenkit elijesztettem? Nos ha ünnep, legyen ünnep. Ma olyan témáról írok, amiről ti szeretnétek hallani. Mivel rövid időn belül ketten is érdeklődtek, hogy milyen az élet itthon a fiúkkal, arra gondoltam ez lesz most a közkívánatos téma.
Hát milyen is...? Néha uncsi, néha bosszantó, néha vicces, úgy általában majdnem olyan, mint, amikor Csibe itthon van.

Na jó őszinte leszek, ha erről a kérdésről akár csak 3 héttel ezelőtt kellett volna írnom... hát azt hiszem egy nagy kipufogófelhőt láttatok volna csak. Nehezen szoktam meg, hogy csak pasik vannak körülöttem ( a Szofit most nem számítjuk, jó? ). Nem, nem azért mert nem hajtják le a WC deszkát, és ezért én pislantáskor (fenék méretem ellenére) majdnem beleesek a klotyóba, nem azért mert körbepakolják a mosogatót szennyes edénnyel, és az elszórt büdös zokni se több a lakásban, mint korábban. Jogos a kérdés, akkor meg mi bajom volt? Az hogy egyedül érzetem magam. Nem volt, akivel az engem érdeklő témákról beszélgessek. A TV-ben szinte kizárólag a focicsatorna adásai mentek(nek). Ha megpróbáltam fociról beszélni mindig beégtem és eléggé bunyik módon kinevettek, így erről letettem. És a fiúk jól megvoltak egymással, ez persze korábban is így volt, de aki velem lett volna meg az Amerikában volt. Szóval mérhetetlenül egyedül éreztem magam. Ezt tetézte, hogy Bendivel, ha olyasmiről beszéltem, amiről korábban a Csurival, na annak mindig veszekedés volt a vége.
Fordulatot azt hiszem az Erdélyi út jelentette. Tudjátok mi volt a legklasszabb? A kirándulás :))). Igaz, hogy majdnem kinyúltam, de azt a törődést, aggodalmat, ahogy a fiúk körülvettek a legkritikusabb pillanatokban, nem tapasztalhattam volna meg. Fantasztikus érzés volt, hogy ott és akkor én lehettem a gyenge (nem csak fizikailag, mert az nem egyszerű gyengeség volt, hanem a nagy halál :) ). Az a hozzáállás azt hiszem egy kicsit engem is megváltoztatott.
Ugyan most sem próbálkozom közbeszólni, ha fociról van szó és most se megy más a TV-ben, mint foci, de kezdem mindezt megszokni. Feltalálom magam. Hétvégén elmegyek Bendi meccsére... néha még élvezem is. Sokat segítenek az együtt töltött esték, így Bendivel is kezdjük megtalálni a közös témákat, azt hiszem... bár a számítógépen keményen megy a vita. A Csurival ezt is megoldottuk mindig, bár mintha nála valami olyasmi lett volna, hogy kitúrt innen oszt kész. Szépen lassan tanulom a másik kamasz gyerekemet, és igazán hatalmasakat röhögünk, amikor együtt vagyunk ketten, hihetetlenül dinka tud lenni. Ha elég ügyes vagyok, évvégére talán elérem nála, hogy ne csak a humorban kamatoztassa a sokszor penge élesen vágó eszét.
Szóval még mindig egy kicsit furcsa, de már nem rossz itthon a fiúkkal. Ha így haladok, és nem vigyázok a végén még igazi egy gyerekes, fiús anyuka leszek, mire Csibe hazajön.

Egy lépéssel megint előrébb

Ma ismét rá kellett jönnöm valamire, ezúttal azonban nem csak nekem kell levonni a tanulságokat. Az történt, hogy a Facebookon (hasonló közösségi portál, mint az IWIW ) azt olvastam egy L'villes diák korábbi bejegyzésében, hogy megjavult a skype és lehet rajta kommunikálni. Sajnos jó két hetes volt a bejegyzés ezt nem láttam. Gondoltam, írok Csibének, hogy próbálja ki. Előre tudtam, hogy pipa lesz, hogy megint ezzel a baromsággal zaklatom, de anya vagyok és nem adhatom fel, amíg azt nem érzem, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy megtaláljuk a mindenki számára megfelelő kommunikálási lehetőséget.
off
Persze megkérdezhetnétek, hogy ki az a "mindenki", itt megjegyezném, hogy noha természetesen számomra is megnyugtatóbb lenne skypon beszélgetni Csibével, de a mindenkibe beletartoznak a nagyszülők és a barátok is, nem csak mi a közvetlen család.
on
Nos a mai "beszélgetés" után EZT érzem, így letettem arról, hogy skypon vagy bármi ingyenes lehetőségen értekezzünk, de nem ez a lényeg, hanem az, amire rájöttem a "beszélgetésünk" alatt. Nevezetesen, ami eddig is nyilvánvaló volt csak nem lett így kimondva, hogy Csibe is teper rendesen, hogy átadja nekem, a lehetetlent, azt, ami ott van. Hiszen tudja, hogy milyen nagyon szeretnék ott lenni. Nem úgy, mint egy aggódó szülő, hanem mint az egészben résztvevő. És ez alól nekem kell felmentenem őt, hiszen ő a gyerekem, aki akármilyen önfejű is de szeretne megfelelni a vélt vagy valós elvárásoknak.
Csibém! Ez a pár sor neked szól, így nyilvánosan, mert másokat, az utánunk jövőket is érintheti... /meg hát olyan jó szaftos :)), lehet rajta csámcsizni /. Szóval nem a Te felelősséged, hogy engem részévé tegyél ennek a tapasztalatnak, kalandnak /még ha korábban mindketten úgy gondoltuk is, hogy ez menni fog/. Én itt most /már/ statiszta vagyok. A szülőknek néha meg kell vívniuk a maguk harcát. Bármennyire is tudod, hogy mi a problémája, bármennyire is szeretnél segíteni, mert a gyereke vagy, nem teheted, mert az nem a Te feladatod. Amikor felnősz, bármennyire is hasonlítasz a szüleidre, bármennyire is hasonló az érdeklődésetek azért szülő és gyerek külön úton jár / néha azonos irányba, de akkor is külön/. Mivel Csibém Te is erőteljesen kopogtatsz a felnőtt lét kapuján meg kell tanulnod, a magad elvárásait felállítani, és azoknak megfelelni. Nekem pedig meg kell tanulnom elfogadni azokat, és megszokni, hogy nem kell már az irányt mutatni neked.
Az én utamat meg nekem kell járni, magam által, és nem általad. Ha meg akarom tudni, hogy milyen ott /és nem itt:)/, akkor meg kell találnom a módját, hogy elérjem ezt /megjegyzem megfogom:))/ Hiszen ismersz, ezért is szeretnél annyi mindent elmesélni nekem.
Csibém a Te dolgod most odakint az, hogy enjoy your marvellous adventura without your mum. :)))). Ezt tartsd szem előtt. Én meg majd fárasztalak az itthoni beszámolóimmal az angolról és a családról. puszállak: a statiszta :)))

Bendegúz.

Egy kicsit arról szeretnék írni milyen az élet itthon Bendivel. Vele kapcsolatban azt kell tudni, hogy az eszemmel tudom mit hogyan kellene csinálnom, hogy a legjobbat hozzam ki belőle, de valahogy a szívem mindig megsajnálja. Olyan bújós, hogy sokszor levesz a lábamról, és hacsak nem sül el nagyon a feje, humorral mindig elüti a kényes helyzeteket. Néha nagyon sajnálom, miközben tudom, hogy teher alatt nő a pálma. Heti négy edzése van suli után. Szerdán külön tanárhoz jár, szóval abszolút beleillik a mi kis hol itt vagyunk, hol ott vagyunk, hol szanaszét vagyunk családunk életébe. Hétfőn és kedden például nulladik órában tesi órája van... amin általában fociznak, ezért 3/4 5-kor kel. Le a kalappal előtte, mert önállóan intézi a reggelét, miközben mi kegyetlen szülők még engedélyezünk magunknak 1/2 óra alvást. Korosztályához képest mindig sokkal önállóbb volt, de még ahhoz képest is sokat fejlődött az utóbbi időben. Tanulni, mint azt már korábban jeleztem nemigen szeret, de lekopogom már lassan két hónapja jár suliba és az eddig oly jellemző cirkuszoknak, rosszjegyeknek még nyoma sincs...sőőőt! Remélem ezek az apró sikerek lendületet adnak neki a következő hónapokra is.

Szombaton már harmadszor játszott a nála két évvel idősebb korosztály meccsén. Majdnem elájultam, amikor a 17 évesek edzője lehozott egy termetes srácot és az én Bendikémet küldte a pályára középhátvédnek. Amit a gyerek rémült fejéről leolvastam az se nyugtatott meg. Minden feléje közeledő labdától frászt kaptam, igazi hülye anyukaként visongtam a lelátón, de le a kalappal elötte becsülettel helytállt. Mondtuk is neki hazafelé a kocsiba, hogy fogja már fel, hogy nem azért van ott, mert éppen nem volt kit magukkal vinniük a nagyoknak, hanem azért mert képesnek tartják arra, hogy helytálljon köztük. Szemléletes párhuzamot vontam az ő jelenlegi sport teljesítménye (tudom Józsi, nem ő a foci fenomén, de mégiscsak egy megbízható játékos és mi nem is szeretnénk belőle élsportolót :) ) és Csibe tanulásban nyújtott teljesítménye között. Olyan, mint, amikor Csuri (Didivel) két évvel hamarabb letette a nyelvvizsgát, mint a többiek. Csuri abba fektette az energiáját, neki meg ebbe kell, mert ebbe jó. És Csibe is azután kezdett el komolyabban foglalkozni a nyelvtanulással. Szóval igyekeztünk erősíteni az önbizalmát, mert nagyon úgy tűnik, hogy nem hiszi el magáról, hogy ő is képes erre a teljesítményre. Úgytűnt elgondolkozott azon, amit mondtunk neki... vagy lehet, hogy csak elbambult? :)))
Különben meg Bendi nagyon segítőkész ( naná csak tanulni ne kelljen). Vasárnap Tomkával kéményt pucoltak. Lefényképeztem őket, mert már akkor tudtam, hogy ezt a látványt meg szeretném osztani veletek. Íme:
Így kezdte:

És így végezte:


Eltelt egy kis idő, amig kimosakodott a dzsuvából :))
És az édesapja veszélyben a tetőn:

Mivel a fiúk ilyen ügyes kéményseprők voltak ma már 18 fok van a lakásban és az nekünk eszkimóknak már elviselhető. Mondandóm lényege, hogy egyre érdekesebb az élet itthon Bendivel... kíváncsi vagyok mi jön még ezután, ránkfért ez az egy év inzetnzív odafigyelés :)))
Komolyan mondom fogalmam sincs, hogy a fenébe kell rövid bejegyzéseket kreálni? Alig írtam valamiről mégis görgetni kell, hogy a végét elolvasd. Na nem baj majd legközelebb.

Gondolatok

Ne hagyjátok ki Csibének hasonló című bejegyzését, olvassátok el, jól sikerült neki. Rengeteg gondolat merült fel ezzel kapcsolatban ma bennem, de leírva mind visszatetszést keltene. Ezért megpróbálom egyszerűen kifejezni azt, amit ma éreztem.
Szülőnek lenni az idő legnagyobb részében nem egyszerű dolog, de vannak pillanatok, amikor úgyérzed, minden vita, veszekedés, fáradság megérte. A mai nap számomra olyan pillanat volt.
Amúgy most először érzetem a bejegyzésben, hogy az a Csuri írta, aki itthon is volt. Mostanra helyére kerültek nála a dolgok. Ahogy írta, csak tennie kell a dolgát és ha marad ideje élvezni az amerikai hétköznapokat.
Mivel előző bejegyzésemet nem sikerült rövidre fognom és az iromány önmagáért beszél nem is ragozom tovább. Olvassátok el és lehet gondolkozni, kommentezni és beszélgetni róla.

Erdély 2008

Hát ott is voltunk, szép és tanulságos út volt. Remekül éreztem magam, de felemás érzések kavarogtak bennem végig a 4 nap alatt. Amint átléptük a határt némi szorongás lett úrrá rajtam, ami aztán nem is múlt el addig, amig Románia és Erdély útjait rótuk. Igen, ahhoz, hogy tudd, nem is, inkább érezd, hogy ez két különböző hely, ki kell menni oda. De most elnézést szorongunk, úgyhogy visszakanyarodnék eredeti mondandómhoz.

Szóval a közlekedés... maga a katasztrófa és NEM az utak minősége miatt! A 400 km alatt, jórészt nagyon jó, de hosszú szakaszokon kiválónak mondható utakon mentünk. Igaz, akadt szakasz, amit kritikán alulinak minősítenék. Derékig érő (értsd szó szerint) aszfalt felgyűrődések majd öt méter múlva gyereknyi méretű kátyúk. És erre a szakaszra terelték be a kamionokat, amik nem átallottak ilyen körülmények között is előzgetni - ahogy én fogalmaznék - azokon a zerge b.szta (bocs') ösvényeken, miközben szemben a legnagyobb nyugalommal ténferegtek haza a helyi kisebbség képviselői rendszámtáblával ellátott szekereiken.

Néha nem tudtam, hogy visítsak vagy fogjam be a szemem, ne is lássam, hogy mikor halok meg. Az E60-s út /ha jól emlékszem ez a száma/ az egyetlen, ami átszeli az országot, ezért mindenki ezen közlekedik. Mivel távolságok pedig vannak arrafelé, ezért haladni kell, ergo minden egyes megtett kilóméterre kb. 2 előzés jut. Matekzsenik előnyben, az a megett kilóméterekre kiszámítva majdnem 800 előzés... hát igen, annyi tuti meg volt. Záróvonal? Előzni tilos tábla? Falun belül sebesség korlátozó tábla? Mind csak az utak díszítésére szolgálnak. Nincs élő ember, aki komolyan venné őket.
A városok, falvak: Nagyon szépek... lennének (főleg a régi házak, kapuk), ha némi tisztaság lenne, de minden poros mocskos. Nem szemetes, az is van, de nem az volt a jellemző, hanem inkább a por, a kosz. Nekem kicsit lehangoló volt.
A táj: Na EZ igazán, nagyon, nagyon GYÖNYÖRŰ. Fantasztikus, főleg Erdély. Csak szuperlatívuszokban tudok róla mesélni. Békás szoros? Álom szép, lélegzet elállító, Hargíta lankái, hegyei, erdei? Szó nincs rá. És a tájhoz kapcsolódik a másik meghatározó élményem.


Második nap ugyanis kirándulni mentünk. ??? Vagyis kirándulni? Nem, túrázni! Nosza magamra kaptam a kínai piacon vagy a Corában vásárolt (ezek után el tudjátok képzelni, milyen minőségű) bakimat és útnak eredtünk, fél liter víz és talán 6 db tejszelettel a hátizsákunkban. Az első halvány gyanú, hogy nem lesz könnyű napom, akkor merült fel bennem, amikor az első ember, akitől útbaigazítást kértünk (úgy az első öt perc után, igen tudom már erre is felfigyelhettem volna), azt mondta:
- igen, ott balra az ösvényen át a patakon, maradjanak mindíg a baloldalán. Két óra járásra a ház mellett megy fel az út. Kövessék a két sárga csíkot. - Kééét óra járásra????Gyalog??? Én??? Jéézus!!! na mindegy próbáljuk meg...

És még a második jelre sem menekültem hanyathomlok , amikor vendéglátóink megmutatták, hogy melyik hegyre megyünk.... távcsővel sem láttam el odáig. Arról a magas csúcsról beszélünk ott a távolba vesző messzeségben:

És valóban két órára volt a ház, ahol elfordultunk és elkezdtünk felfelé haladni. És a hegy is ott volt, ahol mutatták, hála az égnek nem azt kellett meg mászni, hanem ezt:

( Felhívom a figyelmet, hogy a hátam mögött a "domb" lábánál nem bokrok vannak, hanem terebélyes magas fák... csak ilyen kicsiknek látszanak)
Ezt is csak azért, hogy megnézzük, hova ereszkedünk majd le a patak mederhez, ami valahol ott van lent.


/ Anyukám!! Te most itt hagyd abba az olvasást, vagy már most tárcsázzátok a mentők számát, ha elolvasod úgyis ott kötsz ki./
Hát kérem szépen a lefelé vezető úton többször igazat adtam anyukámnak, hogy nem vagyok normális. Ha véletlenül viszonylag egyenes talaj volt a lábam alatt, ott nem fért el a két lábfejem egymás mellett, különben meg abban a bumszli bakiban kellett szikláról sziklára vergődnöm... mit mondjak nem voltam egy zerge. Reszketett kezem lábam, lenézni meg nem mertem, mert akkor ott eresztek gyökeret és soha többé nem látom amerikába szakadt Csibémet.Nem mondom, azért megérte lemenni:

Amint vízszintes talajt fogtam, máris azon kezdtem el filózni, hogy hogyan fogok én innen felkerülni ezen, a számomra 90%-s emelkedőn...Feljutottam! Igaz önző módon minden létező levegőt igyekeztem a saját tüdőmbe juttatni, amit sűrű lihegéssel el is értem, de felértem. És megértem azt a pillanatot is, amikor az én drágám, aki saját bevallása szerint imád túrázni, kijelentette:
- Most már meg tudom érteni, azokat, akik semmi másra nem vágynak csak a halálra. :))))

Így néztem ki, amikor felértem:

És ha elfelejtettétek volna, ezek után még várt ránk a hazafelé vezető 2-2,5 óra gyaloglás. Na az volt az az időszak, amikor meggyőződéssel hittem, hogy nem jutok el a civilizációt és számomra az életet jelentő autóig. Ha jött volna egy medve simán felajánlom, hogy ha meg akar enni kezdje a lábamnál, azt csípőtől lefelé úgysem érzem. Nem tudtam pontosan mibe fogok - mert hát a fárdtságba mégse szoktak az emberek csak úgy - belehalni, de biztos voltam benne, hogy nem élem túl az előttem álló utat.
Túléltem!!! De ez a tapasztalat arra késztet, hogy átgondoljam a kapcsolatomat a túrázással. Azt hiszem, maradok a túrista útvonalon haladó kirándulásnál... vagy inkább a Gomba büféig tartó sétánál.

Hahóóóó élek!!!

Nem tüntem el, csak Erdélyben voltunk. Van mesélni valóm, de sajnos házim is, amit meg kell írnom. Holnap meg estig továbbképzés. Így sajnos még egy-két napot várni kell a beszámolóra. Nem baj, addig legalább leülepednek az élmények és képes leszek rövidebben összefoglalni a mondandómat. Előzetesként legyen elég annyi, hogy némileg át kellett értékelnem a séta, a kirándulás és a túra fogalmát az értelmező szótáramban.
Csibével beszéltem ma telón, rábírtam, hogy mintegy 13 percig beszélgessen velem, ennél tovább nem sikerült, mert rohant. Azt azért megtudtam, hogy a születésnapi gyűrű jelenleg éppen lapos állapotban van, mert valaki rálépett. Csak remélni merem, hogy nem olyankor, amikor az Csibe kezén volt :))). Vicceltem, természetesen nem olyankor történt a baleset, de a lényeg, hogy preparálásra szorul az ékszer.
Szóval Csibém 5-10 perceket szakít az idejéből ránk, azt is jó pár naponta. Ez van, legalább jól érzi magát... na meg tanul ezerrel, biztos ír majd a blogba, hogy újabb és újabb tanulnivalók szakadnak a nyakába és, ahogy őt ismerem nem adja az eredményeit lejjebb, így hát fel köll kötnie a gatyáját rendesen. No mentem HF-t írni.