Menni vagy maradni?

Érdekes beszélgetésünk volt tegnap Csibével. A téma a továbbtanulás volt, a vele járó költségek finanszírozása és hogy elköltözzünk vagy ne a szülőktől az egyetemi évek alatt. Már napközben, amikor telefonált a kérdéseiből éreztem, hogy este rendet kell majd a fejében tennem. Azt kérdezgette ugyanis, hogy ha valaki diák hitelt vesz fel itthon, akkor azt hogyan és mikor fizeti vissza? Amikor elmondtam neki, hogy biza 35-40 éves koráig fizetik azok, akiknek nincs lehetőségük a nagyobb törlesztőrészletek fizetésére eléggé megrettent. Aztán itthon még rákérdezett egy-két dologra, de végül előbújt a szög a zsákból. Kiderült, hogy attól fél, hogy ha fel kell vennie egy jelentősebb összeget a tanulmányainak a finanszírozására, akkor egy életre eladósodik és nem tud majd egzisztenciát teremteni magának. Tudni kell, hogy mi kb.8 évvel ezelőtt hoztunk egy jónak igazán nem nevezhető döntést, és felvettünk egy jelentősebb összegű hitelt, aminek következtében, ha nem is döglődünk, de fejlődésről és gyarapodásról nem nagyon beszélhetünk a mi esetünkben. És, ahogy az manapság sokakkal megesik felettünk is állandóan Demoklész kardjaként lóg a következő havi -nem kis összegű- törlesztő részlet réme. Csibe pedig mindennek a tanuja és elszenvedője. Érthető hát, hogy attól a szótól is, hogy hitel, kiveri a víz. Ami persze nem is baj, mert így nagyobb esély van rá, hogy nem követi el ugyanazt a hibát, amit mi. Azt azonban meg kell értenie, hogy a diákhitel nem egy olyan dolog, ami tönkre vágja az embert, különösen nem, ha külföldön veszi fel és ott is törleszti az ottani bérekből. Persze ennek azért még jócskán utána kell járnunk, hogy teljesen képbe kerüljünk, ami a külföldi tanulmányok finanszírozását illeti. Megbeszéltük, hogy a következő hetekben komolyan ráfekszik a témára, utánajár és begyűjt minden információt, ami csak fellelhető.
Aztán kiderült az is, hogy elbizonytalanodott, hogy vajon jól teszi-e ha elköltözik itthonról? Azt látja, hogy az egyetemista barátai nem tesznek egyebet, mint igyekeznek úgy összeállítani az órarendjüket, hogy minél kevesebbet kelljen bejárniuk az egyetemre a fennmaradó szabadidejükben meg csak lébecolnak, lézengenek. Ő ezt nem akarja, ugyanakkor hátrányba sem szeretne kerülni ezekkel a diákokkal szemben, azért mert neki diákhitelt kell felvennie és még önmaga fenntartásáról is gondoskodnia kell az egyetemi évei alatt.
Elmondtam neki, amit erről gondolok, nevezetesen, hogy valóban a nehezebb utat választja. Nem lesz kényelmes az önálló élet, sőt időnként és főleg eleinte fárasztó és sokszor akár kétségbeejtő is lesz. De meg tud vele birkózni, egyrészt mert tudja mit akar, másrészt mert mi támogatjuk, ha pénzzel nem is tudjuk, akkor is mindig mögötte állunk majd és erőnk szerint segítünk. És azok a tapasztalatok, amiket azidő alatt gyűjt, amíg kényelmesebb ismerősei a szülői ház védelmét élvezik, behozhatatlan előnyt jelentenek majd neki az egyetem elvégzése után. Bevallom eléggé tudathasadásos állapot volt a saját gyerekemet arról győzködni, hogy irány a nagyvilág, és minél messzebb menjen a szülői háztól. De bármennyire is tör a frász attól, hogy nem lesz a közelemben, bármennyire is tudom mennyire nehéz lesz neki az elején, egyszerűen nem visz rá a lelkiismeret hogy a saját boldogságom érdekében azt mondjam: maradj!
Míg én legbelül küzdöttem a skrizoféniával, úgy tűnt Csibe megnyugodott, ismét tudja, hogy, amit kitalált, nem könnyű út de a jó irány. És képzeljétek, mintha fentről irányítanák a dolgokat, amikor jól kidumáltuk magunkat a Nők lapjában, pont ehhez a témához vágó cikket találtam, harmincasokról, akik még mindig a szülőknél laknak. Bár nem voltak kétségeim, hogy a helyére kerültek a dolgok a beszélgetésünk alatt, azért nyomatékként Csibe orra alá dugtam a cikket, hogy olvassa el és döntse el, hogy erre vágyik-e?
Na ezek a beszélgetések azok, amelyek után néha álmatlanul forgolódom, hogy vajon most a jóirányba löktem-e vagy 20 év múlva a szememre veti majd, hogy ha én akkor ott nem ezt mondom, akkor ő már hol lenne... Nem könnyű ez a teher, de ha jól sűl el a dolog meghozza a gyümölcsét. Én már egy párszor szüreteltem, remélem most sem lesz kukacos a termés :)))).

Szülői és egyéb restanciák

Atya világ már megint 5 nap telt el, hogy nem írtam semmit. Pedig van mit. Itt van mindjárt a szülői, amihez volt szerencsénk. Mit mondjak családunk ismét hozta szokott formáját. Azzal kezdődött, hogy míg mások már az első tanítási napra bevitték a bizonyítványukat, nekünk ez természetesen nem sikerült. Az az igazság, hogy Bendi bizonyítványát június 15-én (aznap, amikor kiosztották) jó mélyen elástuk valamelyik polc mélyére, mert ahogy azt már korábban megírtam nem kifejezetten volt alkalmas arra, hogy a komódra kitéve dicsekedjünk vele fűnek, fának minden arra járónak. Szóval a szem elől rejtve volt hosszú hetekig. Persze ne gondoljátok, hogy csupán ennyi volt a bűnünk, ennyit egy szimpla család is elkövet. Mi azonban még ezt is felülmúltuk. A szülői napján ugyanis telefonált Bendi osztályfőnöke. Mivel engem nem ért el így Tomkát hívta, aki azt hitte, hogy a Bendi szórakozik vele és a következőképpen vette fel a telóját: " Kisfiam ne szórakozzál már!" Majd amikor szegény Misi bá' tisztázta magát, szerényen megköszönte, hogy beküldtük a nyolcadikos bizonyítványt, de az iskolának leginkább a gimnáziumi bizonyítványra lenne szüksége. Még jó, hogy nem az óvodai zárópapírokat küldtük be. Na szerintetek? Hogy ültem be a szülőire? Természetesen meghallgattuk a szokásos dolgokat. Misi bá' becsületére legyen mondva igyekezett dicsérni az osztályállományt, majd felírta a táblára a statisztikát:

5,0-és 4,1 között 2 gyerek
4,0-3,1 között 11 gyerek és
3,0 alatt 22 gyerek

hát téééééényleg, milyen egy jó képességű és okos osztály. Ugye nem kell mondjam az én Bendikém a többséget erősíti.
Aztán a szokásos éves tájékoztató kiosztásánál, spontán Petra (Csuri barátnője) apjával házaspárnak néztek minket. Nem tudom miért, igazán nem adtunk okot rá, csak egymás mellett ültünk, még a kezét sem fogdostam :)))). Nem is értem, hogy egyáltalán mit gondolt Misi bá', van olyan süket és perverz szülő, aki a párjával közösen jár szülőire?
Aztán persze sikerült némi szóváltásba is keverednem Misi bá'-val, bármennyire is tudtam, hogy nem neki kellene a nulladik óra miatti felháborodott szövegemet elmondanom, de egyszerűen nem volt más a közelben így ő kapta a nyakába, amit erről az eszement dologról gondolok.... Nem is értettünk egyet... nem is érdekel. Az a helyzet, hogy ez a suli - komoly tisztelet benne annak a néhány kivétel tanárnak - leírta magát nálam amióta az az igazgató, aki. Persze valószínüleg ez kölcsönös, így legalább nem ér senkit csalódás.
Míg én harcos amazonként pislantottam a széllel szemben Bendi szülőijén, addig Tomka és Csuri a másik (Csuri) szülőin ücsörgött. Az én drágám vásárolt egy jegyzet tömböt is, hogy mindenki lássa milyen nagyon felkészült. Majd semmi egyebet, mint a várható költségeket kellett egyre-másra felvinni bele. Kicsit sápatagnak tűnt, amikor az aulában ismét találkoztunk. Azt már csak napokkal később tudtam meg, hogy a szülői alatt lezsírozta Csibe egyik osztálytársával, hogy a srác hoz neki pálinkát, mert, amit a múltkor ama bizonyos nálunk rendezett buli alkalmával megvesztegetésnek szánt igen finom pálesz volt. Ezt már nem is kommentálom, jó hogy nem kokót kért tőle.
Azt minden esetre elhatároztam, hogy az év hátralevő részében Bendi szülőijére Csibe jár majd Csibe szülőijére meg én megyek.
Röviden ez volt a szülői és benne az Antal család.
Még szerettem volna beszámolni egy-két dologról de most mennem kell mert Csibe ragaszkodik hozzá, hogy a töri leckéjét felmondja nekem. Még soha, semmit nem kérdeztem ki tőle, miért pont most kell elkezdenem, mindjárt érettségizik. Persze Bendi soha nem zaklat ilyesmivel, neki nincsenek kétségei, hogy tudja-e az anyagot. Megyek és remélem nem alszom el.

Az első irodai afférom

Volt már jobb napom is, mint ez a mai. Vagyis ez így teljesen nem igaz, mert kiköszörülve a csorba, de azért bevallom elég rosszul indult. Most, hogy elkezdődött a suli, vannak napok, amikor nem vagyok az irodában. Így volt ez kedden és szerdán. Azzal kellett volna kezdenem, hogy jött egy új kolléganő. Még nem sokat beszélgettem vele, de szimpatikusnak tűnik. És mivel az irodai helyek végesek, ahhoz, hogy elférjünk egy kis vetésforgóra volt szükség. Meg is beszéltük, hogy én beülök a fordítókhoz. Tudtam, hogy ma sok dolgom lesz, ezért úgy terveztem, hogy holnap reggel, amikor viszont már 1/2 8-ra bent leszek majd szépen áthurcingolom a cuccaimat. Erre ma reggel jövök be és a helyemen ül Dorka . A dolgaim meg össze vissza behurcibálva a fordítókhoz. Meg kell állapítanom, hogy öregszem. Komolyan mondom, hogy olyan rosszul esett, hogy még durrogni sem tudtam úgy, ahogy az tőlem ilyen esetekben elvárható. Mit mondjak kb. egy pillanat alatt zuhan a hangulat hőfoka minusz alá. És ez így is maradt ebédig, amikor is a lányok kihívtak a konyhába és átadtak egy kis cserepes virágot, azzal, hogy ne haragudjak. Persze ettől még én éreztem rosszul magam, mert valójában nem kellett volna elnézést kérni. Aztán kijött Kati is, a főnökünk, akin látszott, hogy totál ledöbbent attól, hogy én így kiborultam, mert igaziból ő sem gondolta át ezt, hogy ez mindenkinek rosszul esett volna. Mindegy, a lényeg, hogy totál aranyosak voltak a csajok. És eddig is tudtam, hogy szeretnek de most látszott csak igazán, hogy mennyire fontos nekik, az én jókedvem.

Úgyhogy most itt ülök az új helyemen, ami nem a végleges, de egy darabig ez marad. Kicsit rossz, hogy kinézve az ablakon a szemközti ház redőnyös ablakait látom, de alapvetően úgyis egész nap a monitort kell bámulnom.

Tegnap voltunk Csurival a BNV-n, majd mesélek róla, de a péntek és a szombat elég zsúfinak ígérkezik, ráadásul most már a suliba is írogatnom kell cikket, meg jegyzetet, szóval akad egy-két tennivaló. Holnap megveszem és előkészítem a vaddisznópörkölthöz a cuccokat és szombaton meg jönnek a kollegáim bográcsozni, úgyhogy mindenki drukkoljon, hogy jóidő legyen.

A feladat

Nem fogjátok elhinni hol vagyok és mi a feladatom. Itt ülök a nyomtatott sajtó órán és azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk egy blog bejegyzést. Gondolhatjátok, hogy "levert a víz" a feladat nehézségétől. Végre, végre hivatalos felkérést kaptam az önkifejezésre :))).

Így hogy legálisan napközben írhatok bejegyzést rögvest megragadom az alkalmat és elmesélem nektek, hogy ma milyen érdekes óránk volt. Az EU gazdasága a kurzus címe. Igaz a suli ismét hozta a formáját, mert mindenféle EU alapismeretek nélkül azonnal a gazdaságpolitikájáról kell kurzust hallgatnunk, de én ilyeneket már nem is kommentálok. Ami viszont nagyon érdekes volt az az, ahogy az előadó az EU-ról beszélt. Nem is, nem ahogy beszélt, hanem, ahogy emlegette. Az EU az "mi" voltunk, és a "mi" politikánkról beszélt és "nekünk" előnyös vagy hátrányos dolgokról. Tehát egy mondat kb. így hangzott " Rendkívül hátrányos számunkra, hogy az ázsiai régiót gyakorlatilag elvesztettük kereskedelmi szempontból" vagy "A mi kereskedelmi politikánkba ez és ez nem fér bele". És itt a MI vagy a NEKÜNK nem Magyarországot jelentette, hanem az EU-t. Én még soha senkitől nem hallottam így emlegetni. Azt már annál többször, hogy mi (magyarok) és az EU. Lelkemre, senki nem foghatja rám, hogy egy EU rajongó lennék, de ez a megfogalmazás elgondolkoztatott. És arra jutottam, ami már eddig is a meggyőződésem volt, hogy hihetetlen módon alulinformáltak vagyunk EU ügyből kifolyólag. Talán ha többször és több helyről, urambocsá az ország vezetőitől hallanánk így emlegetni ezt a közösséget, talán jobban megértené mindenki, hogy mire miért van szükség és jobban élhetnék az EU közössége által nyújtott lehetőségekkel és jogokkal. Ez volt a nap nagy tanulsága.

Még vár rám egy szülői, ahova Tomkát is sikerült becitálnom, mivel a két gyereknek egy napon, egyidőben van az értekezlete. Szegény még nem tudja mi vár rá. Ő megy ugyanis Csuri szülőijére, ahol már most szeptember elején szembesülnie kell az idei év várható kiadásaival. Azt hiszem vicces esténk lesz... úgy fog morogni ahogy ritkán.

Most egy kicsit zavar a sok körülöttem klimpírozó osztálytársam, így mivel a penzumot teljesítettem le is zárom ezt a bejegyzést. Gyanítom, hogy lesz mit írnom a szülőiről, így hamarosan jelentkezem.

Kutyák és fóbia.

Annyira lassú a gép, hogy majdnem elment a kedvem az írástól, mire sikerült nagy nehezen eljutnom az "új bejegyzés" felületre. Pedig azonnal felrohantam, hogy elmeséljem nektek, hogyan kezeljük kutyáink szerelmi életét. Ahogy azt már korábban említettem matróna korú Szofi kutyánk mellé másfél éve befogadtuk az amorozó Maxi kutyát. Hála az égnek kis idő elteltével megbarátkoztak, és már nincsenek olyan nagy háborúk, mint az első hetekben, hónapokban. Nehézségek egy évben kétszer adódnak, amikor Szofikánk tüzel. Már ezt is meséltem, hogy ilyenkor, a korábban kissé rigorozus Szofi rendkívül készségessé válik, sőőőt mondhatni, kifejezetten keresi Maxi társaságát. Aki eleinte nem igazán érti, hogy mire a nagy változás, aztán egy pár nap elteltével az ösztönök őt is hatalmukba kerítik. Na ez a felvilágosodás úgy tűnik ma jött el. Pont ma, amikor Tomka éjjel jön haza. Most, hogy Maxikánk rájött, hogy neki csakis és kizárólag Szofi kell ,és nélküle üres az udvar és a velőscsont sem ér semmit, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy közelkerüljön szíve hölgyéhez. Így alig negyed órája majdnem ránktörte a nappali ajtaját. Kénytelen voltam kimenni és megregulázni, illetve levezetni a pincébe. Majd felhívtam Tomkát, hogy fiú kutyánknak elvette az eszét a szerelem. Azt a tanácsot kaptam, hogy vigyem le a pincébe -kössz ez magamtól is eszembejutott :)) - és kapcsoljam be neki a rádiót, attól majd megnyugszik. Ez viszont nem jutott eszembe. Így szépen leballagtam és testi épségemet kockáztatva fele akkora résen, mint, amin még beférek, nehogy kilógjon Maxi, becsússzantam a pincébe és bekapcsoltam a rádiót, amiben -mintha megrendeltük volna - éppen mese szólt. Most úgy tűnik csitulnak a kedélyek. Lehet, hogy szabadalmaztatnom kellene a Kossuth rádiót, potencia csökkentő, s mint ilyen fogamzás gátló módszerként?

A bánatos szerelmes

Kérdezhetnétek, hogy rendben, de hol itt a fóbia? Nos a fóbia nem a kutyáink szerelmi élete miatt kezd kialakulni bennem, hanem egy teljesen más, ámde szintén ma megesett dolog kapcsán. A téma némileg intim, így ha valaki szégyenlős vagy finnyás, elégedjen meg a kutyakalanddal és itt hagyja abba az olvasást.

Tegye fel a kezét az, aki még sosem ült a wc-n tanácstalanul forgolódva, ama bizonyos eszköz után kutatva, ami dolga végeztével ismét alkalmassá teszi a társadalomba való visszatérésre? Mifelénk ez a szituáció az elviselhetőnél is gyakrabban esik meg, így talán érthető módon, kissé érzékeny vagyok erre. Azok a csemeték ugyanis, akikről időről időre ehelyütt áradozom rendszerint elfelejtik feltölteni a papír tartót egyetlen négyzetcentiméternyi wc papírt sem hagyva maguk után. Mitagadás nem kedvelem azt a fajta kiszolgáltatottságoz, mikor fent említett intim helyzetben, amikor a jóérzésű ember inkább elvonul a világtól, mintsem hogy felhívja magára figyelmet óbégatni kényszerülök, hogy ugyan jönne már valaki a segítségemre. Persze ilyenkor a legkisebb ház is hatalmas, olyannyira, hogy a hang nem is terjed benne. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a mellékhelység ablaka az utcára nyílik, így minden arrajáró /hála az égnek nincsenek sokan/ tanuja lehet a nyomoromnak.
Van elképzelésetek, milyen, amikor ott ülsz, a felmentő családtagban reménykedve, egy icike-picike papírfecniért rimánkodva magadban, majd egyre hangosabban, ami persze rendre nem érkezik meg.

Amiért néha fél karom odaadnám

És itt aztán mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy kitalálja, milyen kreativitásra van szükség, hogy eljussak a megváltást jelentő papírtekercsig. Ennek a helyzetnek az elkerülésére van egy wc-papír tartónk, persze a négy tartalék guriga mindig lefogy róla és akkor kezdődik a fenti eseménysor. Na a masszív fóbiám, nevezetesen a WC papír fóbiám ennek az eseménysornak a kelleténél többször való előfordulása miatt kezd kialakulni bennem. Lassan különbejáratú tekerccsel fogok közlekedni. Csak egyszer, egyetlen egyszer adná az ég, hogy nem én kerülök ilyen helyzetbe, hanem valamelyik galád kölök, aki tojik az utána jövőre :((((.

Markotabödöge

Ma két bejegyzést is írok. Este híradót néztünk "Markotabödögén kátyús az út" szólt a hír. Ha nem is ez volt a főhír , de azért komoly bejátszást szenteltek neki. Bevallom töredelmesen, hogy akkorát röhögtem. Tomkával még ragoztuk is a dolgot. Emberek nyomorognak, a politikusok eladják az országot, a hírek pedig arról szólnak, hogy Markotabödögén lyukak vannak az aszfaltban. Azonnal eldöntöttem, hogy ebből bejegyzés lesz. Fentem a "tollam", hogy majd kreálok egy jó pikirt kis irományt.

Aztán rákerestem a neten Markotabödögére és rettenetesen elszégyelltem magam. Micsoda bunkóság kifigurázni egy falut, községet, ami emberek otthona, a világ közepe. Ott élnek, sokan talán születésüktől halálukig. Csinosítgatják a házukat kertjüket. Ráadásul az, hogy fogalmam sincs, hogy merre van Markotabödöge /sőt most, hogy már ötödszörre írtam, le sikerült csak megjegyeznem a nevét/ az nem őket, hanem engem minősít. Nem lehet mindneki olyan szerencsés, hogy egy turisztikai látványosságnak minősülő községben él. Szóval ezúton is elnézést kérek a felmerült puszta gondolatért is. Markotabödöge honlapját itt találjátok.

Ez egy jó út, de tényleg elég ganajul nézett ki a bekötő út :)

Tomka most már alszik, de holnap elmondom neki, hogy Markotabödöge honlapjának galériájában az első kép amire ráklikkeltem egy focipálya volt. Tuti nem úszom meg és le kell mennem vele oda egy meccsre.
Ez a bejegyzés a saját épülésemet szolgálta és remélem Markotabödögének hamarosan lesz új aszfaltútja.

Ezen nem tudom túltenni magam

Az idei ASSISTosok kezdenek belelendülni a blog írásba. Így reggelente visszaállt a régi rend és az új bejegyzéseiket szoktam olvasni és jókat derülni rajtuk. Persze nem kell mondanom, hogy mennyivel másabb "kívülállóként" követni az eseményeket. Valahogy olyasmi lehet, mint amikor az ember nagyszülő lesz. Már nem az övé a felelősség és így felhőtlenül élvezkedhet az unokáival. Szinte biztos, hogy Ágiék, Katiék halálra aggódják magukat olvasva a kezdeti nehézségekről, ahogy tettem ezt én is egy évvel ezelőtt. Én azonban, most már tudva, hogy pár hét és elcsitulnak a dolgok, és beáll a rend, abszolút képes vagyok átadni magam a szórakozásnak. De mi az, amin ennyire nem tudom túltenni magam? A szokásos természetesen, a tanárok.
Egyszerűen nem lehet elmenni szónélkül amelett, ahogy minden lány meglepetten és nagy örömmel veszi tudomásul, hogy a tanárok, milyen kedvesek, segítőkészek és közvetlenek. Nem megy a fejembe, hogy ez miért nem megy nálunk is.
Mindenki aki már túl van a gyereknevelésen vagy éppen nyakig benne van, tapasztalhatja, hogy ezzel a nagyon nehéz feladattal (a nevelés) kapcsolatban van egy tényleg általános és örökérvényű igazság. Mégpedig az, hogy a példa a legragadósabb. Biztos tapasztaltátok már, hogy el lehet érni erőből dolgokat /nekem is sikerült sokszor :)) /, de az igazán ütős és maradandó az, amit példaként maga előtt lát a gyerek és jószántából követi azt. Nem értem, hogy egy ember, aki arra tette fel az életét, hogy gyerekeket oktasson, miért gondolja azt, hogy hatalmi pozícióból, jobban, maradandóbban át tudja adni a tudást, az értéket a rábízottaknak? A leírtakból és Csibe elmeséléséből is az jön le, hogy ezeknek a tanároknak nincsenek fegyelmezési gondjaik, jó elismerem kis létszámú osztályokról van szó, de lássuk be hallatszott már ki olyan teremből is csatazaj, ahol osztott létszámban zajlott az óra. Az, hogy mernek embernek mutatkozni, hogy közel engedik magukhoz a diákjaikat, nem csorbítja a tekintélyüket sőőőt gyanítom jobban figyelnek rájuk, mint a távolságtartó magatartáshoz szokott hazai kollégáikra. Én is képes voltam annak idején egy-egy "emberi" tanáromnak a kedvéért a csillagokat lehozni az égről / a többit viszont az őrületbe kergetni :)))/ . És a diákok ma is így működnek, elég csak hallgatnom Csibe lelkendező beszámolóit az osztályfőnökéről és Bendi durrogását legújabb, szigorú matektanáráról.
Biztos úgy tűnik -és olvasva a hasonló témájú bejegyzéseimet, teljesen jogos a felvetés - hogy én egy amolyan tanárgyűlölő, hangulatot szító szülő vagyok. Nem, nem gondolom, hogy így lenne. Igaz, az alapbeállításom mindig is diákpárti volt ezt sosem tagadtam. Nem, nem vagyok tanárgyűlölő, hasonlóan képes vagyok rajongani a gyerekeim egy-egy tanáráért, ahogy azt ők is teszik. Bevallom azonban, hogy a hatalmi pozícióból tárgyaló, saját véleményében és igazságában megingathatatlan tanárokkal nem tudok mit kezdeni... vagyis de, azonnal reakciós leszek tőlük, és higgyétek el nem esik jól. Sokkal jobban érezném magam, ha esténként nem horror történeteket, hanem vidám iskolai történeteket kellene hallgatnom.
Amúgy jövő héten szülői, két dolgot szeretnék majd megemlíteni, de már napok óta azon gondolkozom, hogy mennyit ártok a gyerekeimnek azzal, ha felemelem a hangom valami ellen, ami teljesen abszurd, illetve, hogy egyáltalán elérek-e valamit... hát majd meglátom.
Én jövő héten megkezdem az utolsó évemet az egyetemen. Kicsit furcsa és szokatlan a gondolat, hogy mi leszünk a végzősök. Persze, mivel az egyetem is csak siralmas helyzetben lévő oktatási rendszerünk része könnyen lelhető kapcsolódási pont a fenti témához . Idéznék egy csoport társam mai e-mailjéből:
" Egy kérés: akinek majd lesz EU-s ismeretekhez anyaga, vagy már van, őt szeretném megkérni, dobja már át, mert azt hallottuk, szívatni fogja a népet az, aki ezt tanítja!"
Igen, elképzelhető, hogy ez történik majd mert nálunk, mint tudjuk "arra kíváncsiak, mit tudunk és nem arra, amit nem" és ezt buzgón gyakorolják is az arra feljogosítottak.
Húú most lehet, hogy megint komment csúcsot fogunk dönteni. Emlékeztek, amikor tavaly hasonló témában írtam, milyen parázs vita kerekedett? Igaz én nem bánom, hajrá osszuk meg a véleményeinket, abból akár valami jó is kikerekedhet :)))).