SOHA TÖBBET

A régi barátságok onnan ismerszenek meg, hogy a felek félszavakból is megértik egymást. Így biztos vagyok benne, hogy Józsi már a címből tudta, hogy most mi következik. Érettségi előtt álltunk, amikor egyik délután elmeséltem neki, hogy az általam legjobban gyűlölt szó (kifejezés?) a SOHA TÖBBET.
Ennyi év elteltével is így érzem.
Peregnek a napok, amelyek látszólag olyanok mint máskor. Reggel felkelés, suli, munkahely, este haza, vacsora, alvás. De van valami, ami minden nap, minden órájában ott motoszkál a fejemben: SOHA TÖBBET.
Reggel bemegyek a takarékszövetkezetbe és máris nyelem a könnyeim. Előttem van Karnis, ahogy nyúl az előre elkészített átutalási megbízásokért és megy a takszövbe.
SOHA TÖBBET nem megy már a takszövbe.
Jövök haza, elhúzok a posta előtt és eszembe jut SOHA TÖBBET nem villantok már Karnis autójának. Főzök, és nyúlok a pzs után, eszembe jut, ahogy reggelente jött a negyedkilós, friss, ropogós kenyérrel és ha kértük, készítette nekünk a "katonákat". Imádtam náluk vacsizni. Soha nem volt extrém kaja, mindig valami finom házikolbász, házisonka, szalonna, de olyan zabálásokat rendeztünk, és olyan jó szívvel adta, ahogy senki más. SOHA TÖBBET nem csinál már falatkákat nekem és nem ül ott az asztalnál. Puszit adok Bendinek és eszembe jut, hogy Cicka, hogyan tanítgatta síelni, horgászni a gyerekeket, a mi gyerekeinket. Kemény volt velük, de amit megtanított nekik, az mindig hasznos volt. SOHA TÖBBET nem taníthatja már sem az unokáit sem az én leendő unokáimat, pedig számítottam rá.
Kétségtelen persze, hogy Karnis nem volt egy szent, de egyetlen egyszer sem jutott a héten vele kapcsolatban eszembe rossz vagy kellemetlen élmény. Egyet érzek csak, hogy valami hibádzik, eddig tudtam, hogy ha nem is találkozunk, valahol a közös egünk alatt teszi a dolgát, sőt mivel jól ismertem majdnem azt is meg tudtam mondani, hogy kb. milyen dolgát teszi éppen. És most ott, ahol az ő helye lenne a világban üresség van...nagy üresség. Egyetlen dolog zakatol bennem egyelőre csillapíthatatlanul, hogy SOHA TÖBBET, SOHA TÖBBET, SOHA TÖBBET...értitek már miért gyűlölöm annyira ezt a szót?

Az önálló fiúgyermek

Nehéz az előző bejegyzés után folytatni az írást, de muszáj megosztanom veletek az én Bendikém önállósodásának egy újabb szintre emelkedését (süllyedését?). Azt már meséltem, hogy egy héten kétszer nulladik órája van. Kedden és pénteken reggel hétre kell a suliban lennie (agyrém, de ezt most hagyjuk). Sajnos elég rosszul járt mert keddenként nem tudom őt vinni, egyébként igen. Igaz olyankor végig kornyadozom a napot az irodában. Eddig egyébként valahogy mindig megúszta a keddet mert vagy a lába volt oda, vagy beteg volt, vagy mit tudom én, lényeg, hogy a mai nap volt az első, amikor önállóan kellett felkelnie (míg a család többi tagja még aludt) és elmennie a suliba. Félálomban észleltem is, hogy motoszkál. Anyai szívemet kicsit kábán de elöntötte a büszkeség, hogy lám, lám önállósodik a kisöcsi, majd újra álomba szenderültem. Amikor eljött az én időm nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, hogy indulhasson a nap.
Ültem a reggelim mellett az asztalnál, néztem magam elé rém értelmesen, majszolgattam a kalácskámat, egyszercsak észrevettem, hogy a mellettem lévő széken ott van Bendi kabátja. Na gondoltam ez a gyerek sem normális, húsz fokban bőrdzsekiben megy, most, hogy egyik óráról a másikra röpködnek a minuszok és leviszi a tetőt a nagy szél, most bezzeg valami hülye pulcsiba ment. Aztán ahogy a bevitt kajamennyiség arányában tisztult a tudatom és a látásom, észrevettem, hogy a kabát alatt ott a táskája is. Persze még akkor sem gondoltam semmi másra, mint hogy Bendikém, annyira lusta, hogy itthon hagyta a táskáját , hogy vigyük mi, akik kocsival megyünk utána a suliba. Aztán még két falat... és belém hasított a felismerés... lehet, hogy ez a gyerek el se ment? Dehát felkelt és molyolt reggel. Nosza felrohantam az emeletre és láss csodát az én egyszem fiam ott hentergett az ágyban ruhástól.
- Bendikém!- így én - Hát te mi az ördögöt (na nem voltam ilyen finom) keresel itthon?
És most figyeljetek!!!
A válasz:
- Anya! Hagyjál békén! Felkeltem négy órakkor /öt helyett a szerz. :))/ és negyed hatra /hat helyett, a szerz./ lementem a buszmegállóba... és csak ott néztem meg az órát... olyan mérges lettem, hogy visszajöttem és lefeküdtem... mit csináltam volna?

Ennyit az én Bendikém önálló keléséről. Még jó, hogy gyanút fogtam a táska és a kabát láttán, különben úgy tűzünk el itthonról, hogy Bendi édesdeden alszik az ágyában miközben mi megvagyunk győződve arról, hogy már rég a suliban ül. Mivel ma reggel én is a gyerekek sulijába mentem az lett volna csak az igazi, ha otthon felejtjük Bendit, akkor megint nem néztek volna hülyének a suliban minket.

Ja és azt már csak igen halkan és lábjegyzetben jegyzem meg, hogy a gyereknek volt kitől örökölnie, mert ezt / a kelleténél jóval korábban való felkelést/ rajtam kívül már mindenki eljátszotta a családban. Engem a végtelen lustaságom mentett meg eddig. Én ugyanis , addig el nem hagyom a jó meleg ágyikót, amíg minden kétséget kizáróan meg nem bizonyosodom arról, hogy az általam előző este eltervezett időpontot mutatja az óra.

Pacsi?

Ő András (és az apukája), a mi Karnisunk, az arra érdemesek Cickája. Komolyan mondom, hogy senki, de senki /még Csibe sem/ képes olyan rövid idő alatt és annyira felmérgesíteni, mint Karnis. Hihetetlenül érdes tud lenni, olyan, mint egy daróc. De szíve az van. Egy rövid ideig a főnököm is volt. Ott láttam meg igazán a morózus álarc mögött rejtőző embert. Ha csak egy levélrezdülésnyit is elkezd zörögni a haraszt máris hihetetlen pletykákat képes kreálni, amin rendkívül jókat lehet derülni. Imádja zavarba hozni az embert, emlékszem, amikor először találkoztunk és dicsértem, hogy milyen jó színe van csak ennyit válaszolt: " Nem az idén barnultam" zavaromat látva pedig jól szórakoztak rajtam Tomkával. És mindennek ellenére, ha fel is mérgesít, mégis bírom a fejét. Rengeteget buliztunk már együtt. síelni, kifejezetten szeretek vele, olyankor maga a gentlemanus. Ez az ellentmondásos pasi viszont olyan értékeket képvisel rendíthetetlenül, amelyek némelyikén manapság egy kézlegyintéssel lépnek túl a legtöbben.
András kórházba került 2 hete. Múlt vasárnap meglátogattuk. Amikor eljöttünk, Tomkával kezet fogott: Pacsi? ... ez volt az utolsó, amit beszéltünk vele. Ma itt hagyott bennünket... nagyon nagyon felmérgesített.

Újra itt

Köszönöm mindenkinek a jó kívánságokat. Igyekeztem magam mielőbb kihámozni az ágyból. Ez nagyjából sikerült is. Ma már hosszabb időre is eltávolodhattam a papírzsepitől, reggel a tükörbe nézve pedig megállapítottam, hogy az orrom is visszanyerte eredeti méretét és színét. Most már csak a tüdőt szaggató és szemgúvasztó köhögéstől kellene megszabadulnom és akkor többé kevésbé úgy érezném, hogy újra önmagam vagyok. De mondom, alapvetően jó úton haladok. Ezt abból is érzem, hogy megjött az íráskedvem. Igen, tudom, másoknak az étvágyuk tér vissza. Sajnos az a helyzet hogy engem az étvágyam csak a halálos ágyamon fog elhagyni, egyszerűen nem lehetek olyan beteg, hogy ne tudjak enni... meg is látszik az eredménye :(((. Szóval nekem nagyjából az íráskedv fellobbanása jelenti a visszatérést a hétköznapokba.
Eddig agykapacitásom nagyrészét az elvesztett egészségem visszaszerzése kötötte le, de látva az alagút végét mondhatni agyi tevékenységem is beindult, így eshetett meg, hogy ma egy levélváltás kapcsán elgondolkoztam, hogy milyen röhejesen gyorsan változik körülöttünk a világ. Andi írt pár sort, hogy aggódik a lányáért, aki éppen Japánban tanul, mert tájfun közeledik Japán partjaihoz, és bár Dóra nem izgul, azért az ilyen hírek egy anyának nem hangzanak annyira megnyugtatóan. Szóval ennek kapcsán ugrott be, hogy hol van már anyáink aggodalma, hogy csövesnadrágot vagy szimatszatyrot (aki nem tudja mi az, jelezze, elmesélem) visel-e a gyermeke? Jól belegondolva nem is tudom, hogy az anyukáméknak mi miatt kellett annak idején aggódni ? Nem vezettem autót, nem röpködtem a világban, drognak még híre, hamva sem volt és maximum a nátha támadhatott meg. Ennek ellenére bizonyára ők is átélték az aggodalom gyomorszorító, szívet pillanatra megállító érzését. Aztán itt vannak a barátnőm huszonéves lányai, akik ugyebár köztünk és a gyerekeink közötti korosztályt képviselik. Jó, akkor már azért játszott a drog, meg a diszkóbalesetek. De ha jól megnézem magunkat mindezek mellett mi már aggódhatunk a világban röpködő gyerekeinkért, hogy elsodorja-e a tájfun, reng-e a föld alatta, nem eszik-e meg a benszülöttek? Nem mondható normálisnak, hogy alig 30 év alatt ennyit változott a világ és nekünk, ha túl akarjuk élni, alkalmazkodnunk kell. Ami nem azt jelenti, hogy ma már nem aggódnak az anyukák, hanem azt, hogy talán egy kicsit rugalmasabbak lettek illetve azt, hogy visszakanyarodnak a régi, ősi módszerhez és, amikor már úgyérzik nincs ráhatásuk a dolgokra, XXI. század ide, XXI. század oda az égiek segítségét kérik, akárcsak szép-, ük- vagy dédanyáink, ez úgylátszik változatlan marad.

Józsi, Fürcsi és a gyerekek

Vasárnap Fürcsiéknél voltunk. Sajnos nem tudtunk hosszabb időt maradni, de azért így sem unatkoztunk. Már alig vártam, hogy találkozzunk, mert Bence (a nagyobbik gyerkőc) Írországban volt és kíváncsi voltam, hogy tetszett-e neki a szívemcsücske ország. Amint megérkeztünk azonnal elvonultunk, hogy megmutogassa a képeket és meséljen. Mivel folyt belőle a szó és minden képkockához fűzött valami megjegyzést, arra a következtetésre jutottam, hogy eggyel nőtt az ír rajongók létszáma, de legalább is megérintette a sziget hangulata. Az, hogy mint a sivatagban kiszáradt utazó a vizet, úgy itta a szemem a zöld domboldalakról és kőházakról készült képeket, teljesen normális és elfogadható viselkedés volt részemről. Kaptam egy hűtő mágnest is, ami már ott díszeleg a többi ír mágnesem között.
Aztán következett az ebéd. Komolyan mondom, annyira viccesek Józsiék. Kicsit olaszos a hangulat náluk, de ez senkit nem zavar, ugyanis nem panelban laknak :))). A vita tárgyát most is mint már annyiszor Balázs (a kisebbik gyerkőc) étkezési szokásai szították. Ne kerteljünk, Balázs nem szereti a húst. Amit részemről, mint vérmes ragadozó, húszabáló nem is értek, de azért elfogadom, hiszen nem ő az egyetlen ezen a földtekén, aki nem eszik húst. Fürcsi barátném viszont ezt meglehetősen nehezményezi. Igyekeztem ugyan megnyugtatni, hogy közvetlen környezetemben van rá élő példa, hogy szép deli legénnyé serdülhet valaki téliszalámin és csokoládén, így hát ne keseredjen el, Balázs is megnő majd a tésztán és a... nem is tudom még min...., ja a sajton. Úgy vettem észre, hogy nem igazán nyugtatták meg a szavaim. Persze könnyű nekem, én sosem tapasztaltam ilyet, nálunk általában az ellenkezője szokott problémát okozni, nevezetesen, hogy mindent felfalnak, ami nincs elzárva. Józsi persze ezalatt mint mindig, szavaink kiforgatásával szórakoztatott bennünket. Nem lehet röhögés nélkül kibírni náluk. Aztán a fiúk, mily meglepő, néztek egy kis meccset, addig, mi Fürcsivel megosztottuk legutolsó turi élményeinket. Ki, hol, milyen kincsre lelt? A napot egy jó kis sütizéssel zártuk. Bár készítettem egy képet Józsiról, ami igazán visszaadná, hogy milyen is ő valójában, de végül úgy döntöttem, hogy nem rakom fel. Inkább egy korábbi közös nyaraláson készült képen mutatom őket be nektek. addig nézzétek meg gyorsan, amíg le nem szedetik velem :))

Íme hát ők a mi ezeréves barátaink

Bendegúz és a foci

Ha egyszer rám jön az írhatnék, akkor aztán nincs megállás, ömlik belőlem a szó parttalan. Ezt a témát már elég rég megakartam írni, még akkor amikor probléma volt. Ma már nem az mert megoldódott. Egy-két héttel ezelőtt merült fel a dolog és akkor úgy gondoltam, hogy megosztom veletek a történetet, végül azért tettem le a tervemről, mert nem voltam biztos benne, hogy Bendi örülne ha így kiteregetném a vele történt dolgokat. Tudjátok, ő nem Csuri. Csibe, a kelleténél talán több egoizmussal van megáldva, őt idézve azt mondhatom, hogy a kedvenc témája ő, saját maga. Nos Bendi távolról sincs így ezzel, ezért kellő óvatossággal kell kezelnem, hogy mit írok meg róla és mit nem. Talán, most, hogy már megoldás született a problémára elnézi majd nekem, hogy írok róla.
Az történt, hogy hetekkel ezelőtt, de már korábban is Bendi erőteljesen pedzegette, hogy ő biza abba szeretné hagyni a focit. Mint tudjátok nálunk a foci témája igen ingoványos talaj. Bendegúz már többször próbált erről beszélni Tomkával, nem állíthatom, hogy osztatlan sikerrel. Szinte kivétel nélkül vitába fulladt a beszélgetés. Veszekedést azért nem írhatok, mert lévén kos szülött mindkettő férfiember, így mielőtt veszekedéssé fajulhatna egy vita, az előtt rendre megsértődnek.
Ilyen előzmények után fordult hozzám Bendi, hogy segítsek neki elérni a célját, hátha rám hallgat az apja. Mit mondjak nem kis dillemát okozott a dolog nekem is. Egyrészt mert nem voltam meggyőződve arról, hogy egyik napról a másikra fel kéne adnunk azt az elvünket -pláne ebben a kényes életkorban - mely szerint sportolni KELL. Másrészt , így magunk közt mondva nem voltam, annyira biztos benne, hogy Bendi a felszabadult időt valóban tanulással tölti majd, ami persze ráférne és mint ilyen ennek beígérése erőteljes csáberővel bír felénk. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy meg kell adnunk a bizalmat neki is, hogy képes beosztani az idejét és jobb eredményeket elérni a suliban. És ha ezt azzal kell megtámogatnunk, hogy kevesebbet vagy nem jár focizni, hát lehet, hogy ez esetben meg kell akár ezt is lépnünk. Harmadrészt tudtam, hogy ha ennyire elszánt a gyerek, akkor át kellene gondolnunk ezt a dolgot, mielőtt arra vetemedik, hogy átver minket a palánkon. Tomka persze ilyesmivel nem számol, ő mindig talpig becsületes kamasz volt. Hát ez rólam azért nem mondható el. Mivel anyukámék is olvassák a blogot nem térnék ki a részletekre. Bár sejtem, hogy a svindlik nagyrészével tisztában voltak, de azért az ördög nem alszik ne kelljen most szembesülniük dolgokkal :))).
És végül azért kaptam még frászt a témától, mert tudtam, hogy Tomkánál bármiféle engedményt elérni fociügyben, felér egy csodával. Így hát halogattam, amíg csak lehetséges volt és eközben egyeztető tárgyalásokat folytattam Bendivel. Mi az, amit még ő is és mi is eltudunk fogadni, mint kompromisszum. Számomra a heti két edzés tűnt kivitelezhetőnek, de nem sok reményt láttam rá, hogy Tomka is bele megy ebbe, pedig ez Bendinek is tetszett. Plusz még magamban is bizonytalan voltam, hiszen tudtam, hogy rendkívül meggyőző tudok lenni ha akarok, úgy is mondhatnám rendkívül erőszakos vagyok, ha valamit el akarok érni és Tomka nem az a harcos típus, ergo szavakkal könnyen legyőzhető. Mivel én magam sem voltam abban biztos, hogy jó az az irány, amit most képviselnem kell, így eléggé óvatos voltam. Nem szerettem volna, hogy ha rosszul sül el a dolog, akkor az enyém legyen a felelősség, pusztán azért mert erőszakosan kivívtam valamit, amiben én sem voltam biztos.
Tehát ilyen háttérrel, minden eshetőségre felkészülve vártam a megfelelő pillanatot, amikor letámadhattam Tomkát a témával, abban a hitben, hogyha én ebbe belekezdek, abból tuti oltári veszekedés lesz.
Amikor Fürcsiékhez mentünk, akkor alakult úgy a helyzet, hogy szóba hozhattam a témát. Ketten összezárva egy autóba, a legideálisabb hely a veszekedésre :)).
Előadtam Bendi hasfájását, várva a reakciót: " szó nem lehet semmi féle engedményről". És lássatok csodát, mielőtt bármilyen megoldást javasoltam volna Tomka volt az, aki előállt a heti két edzés ötletével. Komolyan tátva maradt a szám, nem hittem el, hogy ezt ennyivel megúsztam(tuk). Ugyanakkor ismét meg kellett állapítanom, hogy az én drágám mindig tartogat meglepetést számomra (még ha az nem is aranyóra ).
Szóval így most mindenki megelégedésére megoldódott az ügy. Kíváncsian várom, hogy a több szabadidő hoz-e valami javulást a tanulmányi eredményében. Minden esetre magamban megállapítottam, milyen szerencse, hogy csak két gyerkőcünk van, én komolyan befonnám a hajam, ha több lenne, és mire az egyikkel megoldunk egy problémát, addigra előáll a másik egy újabbal. Konklúzió leginkább ismét az, hogy nem könnyű szülőnek lenni.

Selejt

A selejt én vagyok. Alig telt el pár hét és én máris újra göthös vagyok. Igaz, ebben most Tomka a ludas, de nagyon. Ő cipelte haza a náthát. Azon se lennék meglepve, ha az a bizonyos kétbetű kétszám vírus lenne, amit eleinte a konnektor orrú négylábúhoz kötöttek. Ezt azért gondolom, mert én nem vagyok egy lázas típus, amikor például suliba jártam, akkor is mindíg olyan peches voltam, hogy ha belázasodtam szökőévente egyszer , az tuti hétvégére esett. A lényeg, hogy most úgy tűnik sikerül lázat is produkálnom, ráadásul nem a szokásos nátha ütemterv szerint haladok, hanem annál egy kicsit gyosabban. Tegnap még embernek néztem ki ma meg már....
Ha nem az irodában terjeszteném a kórt, és nem néznék ki mérhetetlenül hülyén, hát biza én bedugtam volna az orrom, mert kb. 100 pézsé bánta ma az ittlétemet.
Valaki egyszer azt mondta, hogy az irományod első bekezdését akár ki is lehet húzni, mert az csak a ráhangolódás, nos ez most fokozottan igaz, ugyanis csak azért ragadtam klaviaturát, hogy elmondjam, ugyan lenne mit írnom, de most el vagyok foglalva a krumplinagyságúra dagadt orrom karbanatartásával. Szóval egy kis türelem és jön az új bejegyzés.