Zanza Bendiről

Szilveszterkor, amíg a Himnusz akkordjai szólnak általában végig szoktam gondolni az évünket. Milyen volt, örülök-e, hogy végre vége? Haladtunk-e vagy éppen visszafelé csúsztunk? Idén ha majd ott állunk pezsgővel a kezünkben, egy percig sem lesz kétségem, hogy milyen év van mögöttünk...Húzóóós, nagggyon húzóóós.

Még soha, de soha nem éreztem azt, hogy csak és kizárólag a saját problémáimmal szeretnék foglalkozni, de most így érzem. Ugyanis ez az évünk a gyerekekről szólt, de _nagyon_ róluk. El sem hiszem, hogy idén volt a szalagavató, a ballagás, az érettségi vagy hogy ebben az évben volt Bendi Dubaiban. Olyan mintha fényévekre lennénk ezektől az eseményektől. És hogy miért? Nos mindaz ami miatt így érzek a csend időszakában, azaz abban a pár hónapban történt, amíg nem vezettem a blogot. Az elmúlt majd 5 hónapban velünk, mármint velem és Tomkával semmi említésre méltó nem történt. Nem úgy az utódokkal...

Bendi:

Vele kapcsolatban a legnagyobb hír, hogy Ő már nem ugyanabba az iskolába jár, mint ahol az előző évet befejezte. Sokszor írtam nektek, hogy mennyire nem szerettem, ahogy az osztályát kezelték a korábbi iskolájában. Le voltak írva, amiért persze bőven tettek, de ami körülöttük ment az nagyon nem tetszett.

Ha életem egyik legrosszabb döntésének azt tartottam, hogy Bé osztályba írattam őt, akkor a legjobbnak azt tartom, hogy volt merszem kivenni az előző iskolájából. Most Szentendrére jár. Angol tagozatra, bizony. És veszi az akadályokat. Én már 1-2 tizedes tanulmányi átlag emelkedésnek is örültem volna, de valószínűleg ezt felül múlja. Szereti az osztályát, szereti az új suliját. Az irodalom tanár nem egyszer az ő dolgozatát olvassa fel...és nem negatív példaként. Elmondani nem tudom, milyen megkönnyebbülés, hogy nem kell idegelnem magam a suli miatt. De ő is sokkal kiegyensúlyozottabb lett. Így Bendit most reményeim szerint három évre sínre tettem.

A vele kapcsolatos izgalmak augusztusban zajlottak, ugyanis ezt az egészet július végén találtam ki, és mindössze 4 hetünk volt, hogy felkészüljünk a különbözeti vizsgára, ami azt hiszem augusztus 26-án volt, Csuri 23-án ment ki Svájcba, hogy elkezdje az Au-pair évet. Mit mondjak nem voltak izgalomtól mentes napok. Mert mint nálunk oly sok minden természetesen ez sem ment simán...de erről majd legközelebb.

Antal Saga folytatódik

ÉÉÉÉs Igeeeeen, eddig bírtam! Atya világ annyira izgalmas újra itt lenni. Ahogy a szünet gondolata, úgy az újrakezdésé is napok óta érlelődik. Már alig vártam, hogy végre ideüljek és írjak.

Rengeteg, rengeteg minden történt az elmúlt időszakban. Zanzásítva mesélek is majd róluk. Azért zanzásítva mert újra kezdés új szemléletet hoz magával. . Nem a stílus, sokkal inkább a tartalom változik. A csend időszakában olvastam egy meglehetősen bugyuta cikket, arról, hogy hogyan viselkedjen a nő ha nem akarja, hogy öregnek tűnjék. Tudtam, hogy hülyeség, mégis szíven ütött az egyik pont (szabadon idézem), "onnan lehet tudni, hogy öregszel, hogy állandóan a gyerekeidről és azok eredményeiről beszélsz".

Na képzelhetitek...be kell lássam bármennyire is dicsekvésre adnak okot a gyerekeim, még sem állapot, hogy jórészt _ők_ az _én_blogom főszereplői. Tényleg elgondolkoztam ezen a mondaton. És meg kellett állapítanom, hogy valóban sokat, és szívesen beszélek, mesélek róluk. És magamról? A terveimről? Nos ez lesz az alapvető változás, innentől kezdve az utódok, mint mellékszereplők lesznek jelen és a jövőben sokkal inkább arról számolok majd be, hogy én, a középkorú grafomán, hogy éli a mindennapjait.

Oké, aggodalomra azért nincs ok, nyilván nem a napi mosogatok, gályázom, etetek lesz a téma. Vannak terveim, terveink, Tomkával közösen. Bízom abban, hogy az ezekről szóló beszámolót legalább annyira szívesen kíséritek majd figyelemmel, mint amikor Csuriról vagy Bendiről anekdotázgattam.

Beköszönésnek egyelőre ennyi. Hogy tetszik az új dizájn?

Szünet

Előre elnézést kérek mindenkitől a cím rendkívül félreérthető. Így a nyár közepén joggal feltételezheti bárki, hogy az éppen - ilyen-olyan időjárással - tomboló iskolaszünetről írok ebben a bejegyzésben.

Nem, kivételesen nem erről az aktuális témáról lesz szó, hanem egy elhatározásomról, amit már hosszú napok, hetek óta érlelek magamban. Most pedig egy kicsit remegő kézzel, de ideültem a klaviatúrához és leütöm a billentyűkön a betüket, melyeknek egymásutánja azt hivatott veletek tudatni, hogy szünetet iktatok a blog írásba.

Ahhoz nincs elég bátorságom, hogy kimondjam örökre felhagyok vele, mert lehet, hogy pár hónap múlva újra írhatnékom támad. MOST azonban muszáj egy kicsit "élménygyűjtő" szabadságra mennem.

Mi történt? Semmi extra.

Akik nyomonkövették az írásaimat a majdnem két év alatt, érzékelhették, hogy a bloggolást én nem "rendeltetésszerűen" használtam. Számomra nem napló volt, nem megörökíteni akartam a velünk történt eseményeket, hanem adni szerettem volna, azoknak, akik olvassák az írásaimat. Egy kis örömöt, egy kis könnyet néha napján. Ezért is volt olyan fontos mindig a véleményetek.

Már jó ideje úgy érzem, hogy amit írok, az nem az, amit én elvárok magamtól és ettől a blogtól. Ha írni akarok, össze kell szednem magam, hogy képes legyek felülemelkedni a mindennapok gondjain, ezt most még nem tudom megtenni. És nem szeretnélek benneteket idióta depresszív gondolatokkal lelombozni.

Egyelőre tehát itt a vége fuss el véle. De szeretném megköszönni mindenkinek, aki velem, velünk volt, örömben, bánatban. Örülök azoknak a kapcsolatoknak, amelyeket ez által a blog által kaptam. Öröm volt olvasni minden hozzászólásotokat, amelyeket szintén köszönök.

Arra kérlek benneteket, hogy ne felejtsetek el minket, ne haragudjatok rám túlságosan, amiért így döntöttem és néha látogassatok el ide, hátha egyszercsak új bejegyzés fogad benneteket, akár nálam, akár a bloglistában Csurinál. E-mail címem változatlan, aki szeretne elérni, megteheti.

Magamat ismerve egyszercsak újra bizseregni kezdenek az ujjbegyeim, hiszen az írásban mindig is örömömet leltem.

Köszönöm a hűségeteket, a kitartásotokat, nagyon sok sikert és boldogságot kívánok az újra "találkozásig".

Remélem nem bánom meg nagyon ezt a döntésemet...kedves olvasóim, akkor elérkezett a búcsú, mindenkinek minden szépet kívánok: A VISZONT OLVASÁSIG!!!

Megérett...

Most, hogy már hosszú napokig csak az előző bejegyzést olvashattátok, és kellően elmélyülhetett az információ, ami a képzettségi státuszomban beállt pozitív változást volt hivatva világgá kürtölni, gondoltam szakítok időt beszámolni a család többi tagjáról.

Olyat tettem, amit még soha. Felnyitottam egy doboz radler sört (pedig általában úgy vagyok vele, ha a sör meg nem iszik engem, én biza meg nem iszom őt), ölembe vettem a laptopot és püfölöm a billentyűket. Hát tényleg roppan nőies...

Szóval a múlt hét nagy eseménye Csuri érettségije volt. Abban a szerencsében részesültem, hogy két másik anyukával együtt mi szolgáltathattuk a büfét. Így "testközelből" követhettük az eseményeket. Mit mondjak meglehetősen izgalommentes volt. ahogy azt már korábban említettem Csibéék osztálya "bezzeg" osztály volt, így gyakorlatilag, csak újjgyakorlat volt a szóbeli. Persze ezt az érintettek nem így érezték, ők izgultak rendesen, nagyon helyesek voltak.

A végeredmény, természetesen pozitív. Két 100%-s szóbeli vizsga, magyarból és töriből. Így elmondhatom, hogy nagyobbik csemetém 2010. június 18-tól hivatalosan is érettnek számít, erről papírja is van.

Azóta úgy is viselkedik, mint, aki ennek teljes tudatában van...egy egészen hangyányit nehéz is elviselni. De spongyát rá majd kinövi!

Hazaérve az érettségiről Bendinek azonnal a lelkére kötöttem, ragaszkodom hozzá, hogy két év múlva náluk is büfézhessek. Gyanítom, hogy az ő osztályukkal kategóriákkal izgalmasabb lesz az érettségi.

Én a védés óta "befaltam" 3 könyvet. Csak olvasok, olvasok és olvasok, amikor csak tehetem. Már-már azt hittem, hogy megutáltam az olvasást, de megnyugodtam, most, hogy már nem köt a kötelező olvasmány lista, ismét gyorsan, elmélyülten és nagy, nagy kedvvel olvasok.

Most egyelőre nem is vágyom másra. Ja de, arra, hogy szombaton jó idő legyen, mert, szombaton jönnek az ASSISTosok. Most tartjuk az éves rendes fogadó-utrabocsájtó bográcsozást, amikor az ASSISTos ösztöndíjasok szülőstől összejönnek (leszünk vagy negyvenen)és Tóth apuka jóvoltából hatalmasakat röhögnek. Szóval kéretik drukkolni.

Legmagassabb iskolai végzettsége...

E GY E T E M! Mától kezdve bármikor az orrom elé tolnak egy kérdőívet és ez a sor szerepel rajta teljes joggal írhatom be az egyetemi végzettséget! Azt hiszem keresek egy aluljáró környékén kliensre leső közvéleménykutatót, és válaszolok a kérdéseire, feltéve, ha az iskolai végzettséget is firtatják benne :)). Már csak azért, hogy gyakoroljam, nehogy eltévesszem :))).
Szóval kedden (kommunikáció) és ma (magyar) megvédtem a szakdolgozataimat és ezzel az államvizsgát is abszolváltam. Pironkodva jegyzem meg, hogy minden szakdolgozattal kapcsolatban megszerezhető jegyem ötös lett. A diplomám így is csak négyes lesz, mert két szigorlatot eltoltam még az ősidőkben a kezdetek kezdetén. De spongyát rá, ettől aztán igazán nem megyek a Dunának.
Befejeztem az egyetemet, hihetetlen. Úgy röpült el ez az öt év, mint egy pillangó... izé pillanat. Pedig mennyi minden történt és változott.
Amikor kezdtem még csak egy kétüléses autónk volt (nem a sportosabb fajta :D ), ma már feltörekvő Suzuki felhasználók vagyunk négy üléssel. A kezdetek óta volt három munkahelyem és voltam munkanélküli is. Az adósságállományunk megsokszorozódott és anyagi helyzetünk inkább romlott, mint javult, pedig akkor is eléggé gatyán álltunk :)). Elvesztettem egy családtagot és szegény Karnisnak is már csak az éterbe tudtam belesuttogni, hogy megcsináltam.
De szereztem három barátot és rengeteg szívemhez közelálló ismerőst. Rövidebb lett a hajam, és talán pár kilóval könnyebb is lettem, ami sokkal inkább a fogyókúrának, mint a vizsgaidőszakok jótékony hatásának köszönhető. Okosabb azt hiszem nem lettem, viszont kaptam valamit, amit nehéz szavakba önteni. Ha mindenáron megkellene fogalmaznom egyfajta szemléletmód az amit a suli adott. És gondolom még számtalan változás történt az elmúlt öt évben, ami most hirtelen ebben az kicsit euforikus kicsit nosztalgiázós hangulatomban nem jut eszembe.
Az én drágám ebben is az állandóságot képviseli, ő ugyanis akkor sem értette és most sem érti mire volt ez jó, viszont azt hiszem kicsit büszke rám, ha másért nem hát azért mert tudja ezt várom tőle :D
Ahogy mondtam okosabb nem lettem, viszont rengeteget tanultam, főleg a körülöttem lévő lányoktól. És talán ők is tanultak tőlem valamit. Kétségtelen ennek az öt évnek a legnagyobb hozománya a mi jótékony hatásunk egymásra :))).
De akadt néhány tanár, akiknek az óráit, a beszélgetéseinket, a leveleiket őrizni fogom a legjobb, legszebb emlékeim közt, és ha szükségem lesz rá a hétköznapok elviseléséhez előrángatom túlélő "falatként".
Az öt év alatt soha nem érzetem, hogy sokkal idősebb vagyok a lányoknál. Most, hogy vége van, most érzem mennyire jó lenne olyan fiatalnak lenni, mint amilyenek ők. A terhet letéve, rájuk most egy felhőtlen nyár vár, míg nekem már azon jár az eszem, hogy mi mindennel maradtam el ezen a héten, és sajnos ezen nem áll módomban változtatni. Viszont semmiért oda nem adnám az elmúlt öt évet.
Vége van hát, valami ismét elmúlt, nem szeretem. Nem csak azért mert hiányozni fog a sikerélmény a vizsgák után, nem csak azért mert rám tör a pánik, hogy eztán már csak dolgoznom kell, hanem mert a lányok is hiányozni fognak, élik az életüket és jótékony hatásuk, fiatal lendületük távolodik tőlem, halványulni fog. Ha valami "öregeset" mondok ki mondja majd nekem: "hülye vagy?" Lehet, hogy jövő ilyenkor már egy házsártos vénasszony leszek? :))))
Nem, nem is akarok erre gondolni. Hamarosan erőt veszek magamon, rendet teszek az egyetemi cuccaim között, elpakolgatom őket, hogy a nyugdíjas otthonban majd lapozgathassam...de addig még nem akarok erre gondolni.
Megyek lefekszem, ma már diplomásként, és elalvás előtt még végig pörgetem magamban, hogy mivé lett az a nő, aki öt évvel ezelőtt kissé idétlennek érzete magát a sok 18-19 éves közt, nem értette, mit is keres ő az egyetem falai közt, mára viszont már ő is éppen annyira sajnálja, hogy vége, mint azok a tizenévesek akiktől, akkor még oly távolinak érzete magát.

Felül a gálya...

Igen, ismét emlékeztet minket a természet:

"Habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a VÍZ az úr!"

Minél idősebb az ember annál nagyobb empátiával viseltetik más baja iránt. Mi is döbbenten nézzük a Tv-ben, az Edelényieket, a Felsőzsolcaiakat és minden más érintettet, ahogy vízrombolta életük romjait próbálják menteni. Borzalom, teljes szívemből átérzem a fájdalmukat. Amit tudunk küldünk nekik, amint lement a víz, hogy megpróbálhassák újjáépíteni az életüket.

Sajnos Leányfalun is lassan úrrá lesz a víz. A bicikli út már bőven víz alatt. Tomka hőn szeretett focipályája már félig víz alatt, hétfőn már vizipólózni lehet rajta. Kedvenc helyi vendéglátóegységünkbe már tegnap este sem tudtunk szárazlábbal bejutni. Vagyis ez így nem igaz, be még bejutottunk, de egy óra múlva, mire jöttünk volna el, márcsak a Dunába gázolva jutottunk el az autóhoz. Félelmetes látni mennyire sebezhetőek vagyunk. A természet egy kicsit odateszi magát és máris egy kicsiny ponttá zsugorodunk, mi _nagy_ emberek.

Jó szerencsénk folytán a mi családunk nem érintett, hiszen mi hegylakók vagyunk. Sajnos két barátunk is érintett az ügyben. Az egyiknek a telephelye úszik, a másiknak a kertje, a pincéje és az irodája. Szomorú ezt mondani, de már rutinosan pakolnak, így hála az égnek az értékeik nem vesznek oda. De takarítani így sem lesz egy leányálom.

Hála az égnek mi még nem tartunk itt, de sajnos már sok száz ember háza van ilyen állapotban.

Itthon és mégsem...

Napok óta, nem, talán már hetek óta is esik, csak esik, és csak esik. Ez körülöttem mindenkire rossz hatással van. Csuri már totál zizi. Azt mondja bezanzul, ha még egy napot a négy fal között kell töltenie. Persze nem tudom, hogy ki tiltja meg neki, hogy magára kapjon valamit és elmenjen itthonról, de ez az ő dolga felnőtt ember (széles vigyor :D). Úgy veszem észre Bendinek nem tűnik föl, hogy özönvíz szerű esőzések vannak. Talán kétszer megázott, de ennyi, nem több. Tehát helyesbítek, Bendin kívül mindenkit megvisel körülöttem ez az időjárás. Engem nem. Elmondjam mi a titkom? Először is dolgoznom kell, így nekem édes mindegy, hogy odakint milyen idő van, ha esik, nem ázom, ha süt a nap, nem sülök meg. De ez még csak ahhoz lenne elegendő, hogy ne zavarjon az időjárás, én azonban még élvezem is. Ugyanis én edzőtábornak fogom fel a dolgot, vagy nem is, inkább aklimatizálódásnak.

Tisztában vagyok azzal, hogy az idő előrehaladtával egyre kevesebb az esély, hogy valaha kedvenc országomban (Van, aki még nem tudja?), Írországban éljek, de azért készülni lehet rá, nem? Nos kérem szépen én ezeket a heteket úgy tekintem, mintha Írországban élnék. Megyek az autóval nézem a felhőket, nézem az ablakon sűrűn csorgó esővizet és azt képzelem, hogy Írországban vagyok. Ha az utcán kerülgetem a tócsákat, arról ábrándozom, hogy Cork vagy Galway utcáin járok. Persze hiányoznak a színes házak, az egymás mellett sorakozó pubok színes üveggel díszített ajtói, de ha nagggggyon erősen akarom, akkor majdnem olyan.

És a zöld, az a sok zöld, ami eső után burjánzik mindenhol, az már tényleg majdnem egészen hasonló. A felhőbe burkolózó hegyek, azok is nagyon szépek.

Szóval lehet kővel hajigálni, én inkább jól felöltözöm és gyönyörködök az esőáztatta városban és vidékben és nem veszek tudomást arról, hogy nem ott, hanem itt vagyok :)))