Miért élünk mi még mindig itthon?

Ez egy jó kényes téma, tipikusan, ha ezt az ujjamat harapom ez fáj, ha azt akkor az. Akármit is írok valakinek rosszul fog esni. Hogy miért éppen most jutott eszembe erről írni, annak az az oka, hogy egy apró jelenet megvilágította bennem, mi, miért nem fogunk soha külföldre menni a boldogulás végett.

A minap vásárolni mentünk a Corába, az én Drágám elhozott egy bevásárló kocsit, amiről már az első három méteren kiderült, hogy nem működik rendesen a kereke. Mindez történt a kocsitárolótól 3 méterre, mint említettem. Én felajánlottam neki, hogy cserélje ki és ne gurígassuk ezt végig az egész áruházon. Megállt, hezitált, elindult, megállt, én némileg noszogattam, hogy rajta cserélje már ki, de a döntés az övé volt. Majd közölte, hogy gyerünk befelé. És onnantól kezdve az egész áruházon ketten ráncigáltuk végig az egész kocsit, ami az idő legnagyobb részében, arra ment, amerre ő akart, nekünk, pedig igen komoly energiánkba telt a számunkra megfelelő irányban tartani.

Nem tudom, számotokra mennyire jön le, hogy ez az apró epizód nem egyéb, mint a mi kis életünk metaforikus leképezése. Míg én a probléma felmerülésekor azonnal a számomra kényelmesebb és lássuk be logikusabb megoldást választottam volna, addig a párom minden észérvet félre téve küzdött a kocsival. Gondolom ragaszkodott hozzá, ha már beletette a pénzikéjét, a magáénak érzete. Megjegyzem maga az egész folyamat is jellemző ránk. Amikor arról volt szó, hogy menjünk vagy maradjunk ugyanez játszódott le. Én felvázoltam a megoldási lehetőséget, majd a döntést rá bíztam / igaz, ott kimaradt a hezitálás :) /, és amikor úgy döntött maradunk, maradtam én is és cibálom vele együtt a magunk kis bevásárló kocsiját keresztül az életen.

Sokszor éri a kint élőket a vád, hogy a könnyebb utat választották. Egyrészt ez szerintem egy hatalmas baromság, másrészt, persze egy idő után igaz. De kérdem én ép elmére vall, hogy valaki, aki megteheti, hogy az első három méter után a könnyebb utat válassza, az nem teszi, és inkább görcsöl, hogy irányban tartsa a szekerét? Mi vagyunk mi mazochisták gyülekezete? Úgy tűnik. Pedig hát el lehet menni, itt lehet hagyni őket, mint szól a fáma, még sem tesszük. Én megtenném, és még nem adtam fel! Legközelebb mindkettőnk érdekében a sarkamra állok és visszavitetem a bevásárlókocsit....

Jogos KRITIKA és következményei.

Jogos kritika érte a ház elejét. Az észrevétel az volt, hogy változott a bejegyzések hangneme, míg eddig olvasmányosnak volt mondható, addig az utóbbi időben inkább kronológiai sorrendet betartó beszámoló lett, ami ugyan betekintést enged a hétköznapjainkba, de egy idő után unalmassá válik. Jogos, ki a fenét érdekel hosszútávon a bámészkodás befelé egy ablakon minden hangaláfestés nélkül. Látjuk, hogy jönnek-mennek az emberek, a hétköznapi rutint, de a szövegbuborék hiányzik a szereplők feje fölül. Egyetértek, én is ezt éreztem itt a klaviatura másik oldalán. Nevezetesen, hogy meg akarok felelni a felvállalt feladatnak, tájékoztatni arról, hogyan zajlik az élet itthon. Ennek érdekében pedig akkor is nekiláttam az írásnak, amikor fent említett szövegbuborék, mely saját gondolataimat lenne hivatva közvetíteni, üresen tátongott. Történések voltak, gondolatok nem. A legjobbakkal is előfordul, hogy időnként, a hétköznapok sodrában kiürül a gondolattár. Nem mentegetem magam, már csak azért sem , mert úgy gondolom, erre akkor lenne szükségem, ha ehhez hasonló visszajelzéseket figyelmen kívül hagynék. Nem tettem, elgondolkoztam rajta és igyekszem a jövőben figyelmemet a blog írás eme aspektusára is fordítani. DE!!! ha úgy érzitek sok a blablabla, akkor kéretik bejegyzésben reagálni, elég csak ennyi, blablabla és tudni fogom, hogy épp a ló túloldalán leleldzem.

Itthon történt:
Mégsem volt, annyira vészes a múlthét, amennyire tartottam tőle. Lassan kezdek helyrerázódni, beáll a számomra megnyugtató hétköznapi rutin, suli, meló, itthon, még ha időnként oly sűrű is de rutin.
Szombaton megvolt a nagy esemény Melinda másodszor is férjhez ment. Nagyon szép és csinos volt a menyasszony és a völegény is. Sajnos jelenleg csak ez a kép áll rendelkezésemre, de ízelítőnek azért megfelel.
Gyanítom, hogy az elmúlt napok lelkiállapotára az is rányomta a bélyegét, hogy a frász tört ki a gondolatra, hogy az én lelkemen szárad, ha Melinda lánybúcsúja nem úgy alakul, ahogy terveztem vagy, hogy a sminkje nem lesz megfelelő. Nos azt hiszem mindkét feladatnak eleget tettem a tőlem telhető legjobb tudásom szerint. Melindaaaaa!!!! Erősíts meg pls. :)))
Ha már lelki állapot, akkor elmesélem, mi az a hír, amitől meghűlt az ereimben a vér, aztán némi enyhülést az esküvőn kaptam. Szóval Csibém közölte, hogy sem a skype, sem az MSN nem működik a házakban kint, mert blokkolja a rendszerük. Ha skypolni akar, az advisorának a házába, vagy a kertbe kell kimennie a lapitopijával. Mit mondjak, némi pánikot éreztem, hogy akkor itt, és most szembe kell néznem a lehetőséggel, hogy 10 hónapig nem látom őt. Nos, amikor erre gondolok még mindig összeugrik a gyomrom, de majd túl leszek ezen is. Én azt hittem, hogy Csibe kimegy augusztus 16-án és legkésőbb augusztus 21-én már skypolunk web kamerával fejhallgatóval stb. Ehhez képest mikor is tudtunk először beszélni vele íly' módon...Aztán, alig, hogy végre megoldottuk máris elveszni látszik ez a lehetőség. Az elmúlt időszak egyrésze ennek a hírnek a feldolgozásával telt... jelentem még nem vagyok túl rajta, de meg lesz, meg lesz.
És mi hozott némi enyhülést? Az esküvön volt egy lány, aki kint él Amerikában, és hát "véletlenül" felmerült ez a téma. Jó volt hallani a másik oldal véleményét is erről. Hogy látja az, aki kint van ezt a kapcsolattartást az itthon maradottakkal, beszámolókat a kinti eseményekről. Segített megérteni, hogy mit érezhet kint a Csibe, ugyanakkor úgy érzetem ő is elgondolkozott azon, amit mi, hogy úgymondjam a másik oldal képviseltünk. Szerencsés vagyok, hogy a sors mindig dob valami mentőővet, ami közelebb visz a helyzet megértéséhez, feldolgozásához.
Jelen esetben a következőkre jutottam: ami ott kint van az már Csibe önálló életének a része, amiből mostmár annyit oszt meg velünk, amennyit szükségesnek lát. Lesznek dolgok, amiről egyáltalán nem értesülünk, mert megoldja egyedül vagy megéli egyedül. Nincs egyébről szó ezzel kapcsolatban, mint, hogy a saját kíváncsíságom legyőzése a feladat. Nem kis kihívás / legfeljebb fellendítem a ránctalanítókrémgyártás iparágát/, híszen köztudott, hogy ha lett volna rá lehetőségem, vagy lenne lehetőségem gondolkodás nélkül mennék és ott lennék.
Komolyra fordítva a szót ugyanakkor reménykedek abban, hogy ha problémája adódik vagy öröm éri, azt meg szeretné velünk osztani, pont azért mert nem mentünk korábban az agyára a kérdezősködésünkkel és mert nem lógtunk a nyakán. És ez a "nemlógás" na ezt megtanulni, nem könnyű, visszafogni magamat, na ezt tanulom most. Mert a jó pap is hótig.... iszik :))
/kiegészítésként megjegyzendő, mindezt egyelőre az eszemmel tudom, de majd felzárkózik a szívem is idővel :) /
És különben is milyen szerencsés vagyok, 18 év nem olyan hosszú idő, hogy az ember hozzászokjon ahhoz, hogy a gyereke életének a része, van akinek sokkal később kell ezekkel a problémákkal szembesülnie... na annak milyen sz.r lehet.

Itthon tötént még: nagy a készülődés, csütörtökön hosszúhétvégére megyünk Erdélybe. Izgi lesz, feltétlenül beszámolok róla, már nagyon várom.

Arrafelé rovatunkhoz most nincs igazán mit hozzáfűznöm. Csibe nagyon klassz képeket rakott fel, és azon kívül, hogy kishíján agyoncsapta egy fa - nem aggódunk, ez már az ő élete :)) - viszonylag bőven írt a mindennapjairól.
Ja nem, egy valamit mégis megjegyeznék. Megfigyeltétek azt a bejegyzést, ami a gyerekek tanításáról szólt? Mennyire elgondolkoztatta Csibét, azoknak a gyerekeknek a kilátástalan jövője. Egy pillanat alatt átértékelte - pedig itthon is elég reálisan látta - a saját és korosztálya helyzetét. Na ezekért a tapasztalatokért van szükség arra, hogy aki teheti minél többet utazzon, és ezért lenne szükség itthon is bevezetni az ilyen "külön órákat" , hogy ne csak hegyibeszédekből hallják, hanem tapasztalják is meg, hogy mik lézetnek, akár itthon is a közvetlen közelükben. Mert ugye könnyű mondani, hogy toleráns vagyok vagy, hogy én márpedig segítek, ha éles helyzetben még soha sem kellett szembesülnöm vagy kipróbálnom magam, magunkat. Remélem ír még nekünk Csibe ezekről a tapasztalatokról.

Végre megírhatom ! ! ! !

Több, mint másfél hónapja várom, hogy megírhassam nektek a szülinapi ajándék történetét. Emlékeztek arra az ominzus amerikai sms-re? Na majdnem onnan indul a történet. Szóval van egy ékszerész ( itt megnézhetitek a honlapját), ahol én már régóta nézegettem a tündéres ékszereket. Köztudott, hogy Csibém Íroszág óta be van oltva a tündétek szeretetével, ezért meg akartam mutatni neki egyszer, hogy milyen ékszerek vannak abban a kicsi boltban. Egyébként ilyenek:

A sors úgy hozta, hogy Csibe elutazása előtt benéztünk a boltba, ahol nagyon megtetszett neki egy gyűrű, fel is próbálta és tökéletesen illett rá. Nosza nekem se kellett több másnap megvettem, majd a következőt találtam ki.

Szépen becsomagoltam, majd a szülinapi csomagolást még egyszer becsomagoltam és odaadtam Csurinak, hogy ezt adja át Carmelnek, amolyan tőlem neked ajándék, de nem mondom meg mi az, mert eddig mindent lepocskondiázott, úgyhogy most így járt. Majd szépen, na jó akkor még sokkal nagyobb kínnal, de megírtam egy levelet Carmelnek, hogy küldöm ezt az ajándékot, amit ő úgy kap meg, mintha az övé lenne, de valójában Csibe 18. szülinapi ajándéka, és pls. juttassa el neki a nagy napon. Majd hátradöltem, 18. szülinap lerendezve, és vártam, hogy válaszoljon Carmel, hogy Ok vette az adást felfogta - ékes angolságom ellenére - hogy mi a feladat. De a válasz csak nem akart megérkezni. Már-már ott tartottunk, hogy Csuri megérkezett hozzájuk, de válasz még nem érkezett. Elöttetek van a szitu, amint Csibe átadja a csomagot Carmelnek, aki nem olvasván az e-mailemet nagy örömmel zsebre vágja Csuri 18. szülinapi ajándékát? Na levert a víz és ekkor esett meg, a jóval korábban emlegetett sms csörte, amin annyira beégtem. De itt még közel sincs vége a sztorinak. Ugyebár az sms-ből kiderült hogy minden clear Carmernak, DE!!!! Csibe majd' másfél hétig nem adta oda az ajándékokat. Na újra kezdődött az e-mail csörte. Jött a levél host mumtól: mindjárt megy Csuri a suliba és még nem adta oda az említett csomagot, hogy kérdezzen rá anélkül, hogy tönkretenné a meglepetést? Megértettem, mégse vághatta hátba Csibét, hogy: " Te, anyád nem küldött véletlenül nekem valami csomagocskát?" mert hát azért nem csak én, de a Csuri sem hülye ugyibár. Nyugatató levél: rádörgök Csurira de ha x napig nem adja oda, akkor írjon, mert akkor még szigorúbb leszek az utóddal. Majd hosszas könyörgésre végre valahára átadásra kerültek a gondosan kiválogatott ajándékok.

Ki találjátok mi következik? Naná, hogy AZT az ajándékot elfelejtette átadni... már csak röhögni tudtam. Újabb e-mailek, hogy ez meg ez volt, amit megkapott de az nem lehet, hiszen a Csibe nagy lendülettel bontogatta ki stb.stb. És akkor még ott volt a feladat, hogy Carmel hogyan oldja azt meg, hogy ne kelljen kibontani a cuccost Csibe előtt. A lényeg, minden anyai hatalmamat latbavetettem innen jó sok ezer km. távolságról és rávettem Csibét, hogy ugyanmár a beköltözés előtti utolsó utolsó órában adná már át Carmelnek, amit küldtem. Megtörtént, és ismét a sors a segítségünkre sietett, olyankor adta át, amikor éppen igen busy volt a család (megjegyzem ezt az állapotott nem volt túl nehéz kifogni) és Carmel hivatkozhatott arra, hogy egy kicsit később nyitja ki, addigra meg remélhetőleg Csibe már elfoglalt Lawrencevilles lesz és megfeledkezik a dologról. Nos ez így is tötént.

Ilyen előzmények után alig vártam, hogy sül el a dolog. A szülinapján telón beszéltünk Csibével, de olyan későig nem voltam képes fenn maradni, hogy megtudjam mi esett, hogy esett. Azért minden eshetőségre felkészülve a telót is bekészítettem a párna alá, hátha....Reggel aztán rohantam a géphez, hogy hátha jött e-mail, vagy írt bejegyzést, semmi. És egész nap semmi... mit mondjak rémesen csalódott voltam, persze gyártottam a mentségeket, de azért mindegyik sántított kicsit.

Tegnap reggelre érkezett meg a köszönő e-mail és mára a bejegyzés. Tudom, hogy nem teszem helyesen de persze, hogy minden csalódottságomat elfelejtettem azonnal. Aki, anya, az sokszor tépelődik azon, hogy jól teszi-e, azt, amit éppen vagy általában tesz. Én nem feltétlenül válaszolok ezekre a kérdésekre igennel. Sőőőőt sokszor azt gondolom több érzéssel, kevesebb keménységgel kellene a gyerekeim felé fordulni. Ilyen esetekben, azért megnyugszom, mégsem vagyok kőből, mégsem vagyok olyan önző dög, amilyennek sokszor tartom magam. Képes vagyok egy (akár megkésett) sorért egy (megkésett, de azért megeresztett) telefonért is máris megenyhülni és elfelejteni minden mérgemet.

Hülye vagyok? Igen, lehet! De mi lenne ha nem így tennék? Hiszen, innen tudhatja, hogy ha bármi baja van, bárhogy alakul az élete, ha a feladatok sodrában meg is feledkezik időnként rólunk, ami nekünk rosszul esik, akkor is mi vagyunk a szülei, a családja, azok, akikhez fordulhat, futhat, mert mi ott leszünk még ha előtte nem is hívott fel napok vagy hetek óta.... mert mi ezért, és így vagyunk anyák,apák és tesók. Csibém, Isten éltessen még egyszer sokáig!!!!

Egy busy hét záró akkordjai.

Mi sem mutatja jobban, hogy megszoktam a jelenlegi helyzetet, minthogy foglamam sincs mikor beszéltem utoljára Csibével. Ergo, nem tartok nyilván minden másodpercet, ami anélkül telik el, hogy nem beszélünk. Az egy kicsit foglalkoztat, hogy nem lehet-e, hogy ő esetleg szeretett volna beszélni velem, de nem tudott. Eddigi tapsztalataim szerint azonban Csibét nem abból a fából faragták, hogy ha ő beszélni akar valakivel, akkor azt nem oldja meg. Így fogjuk rá, hogy ebben a témában megnyugodtam, ha szeretne valamit, akkor elér. Igaz van egy-két dolog, amit most már én szeretnék vele megdumálni, de az agyamat helyettesítő cetlik mindig nálam vannak. Ja, és Csibe innen üzenem, nincs pénz a számlán, még nem jutottam el a bankig, ne próbálkozz kártyával vásárolni. Tudniillik a múltkor a metrón utazva kaptam az értesítő sms-t, hogy Csibe neten vásárolt a kártyájával... még jó, hogy volt annyi pénz a számlán.

Itthon történt rovatunk: ítthon jó sok minden törtlént, úgyhogy hidegélelem bekészít :))

• SZERDA: Klassz nap volt, színházban voltunk Incával. A hat hét hat táncot néztük meg Kulka (a meleg tánctanár) és Vári Éva (az örgedő magányos nő) kettősével. Frenetikus a darab. Kőkemény témákat boncolgat, dráma, miközben hülyére röhögöd magad, és amit Kulka alakít.... Komolyan mondom teljesen elfelejtettem, hogy ki játsza, felismerhetetlen volt az a jól megszokott "kulkás" stílus. Olyan homokos volt, mint a huzat. Persze emiatt kimaradt itthon a Haus, de némi vígaszt nyújtott, hogy a magyarhangját, azért élőben hallgathattam :) Egyetlen negatívuma volt az estének, hogy egy létra magasságú pasi mögött ültem, így olyan volt, mintha az egész darab alatt egy kulcslyukon leskelődtem volna :). videó itt, hanggal!! :

• CSÜTÖRTÖK: este találkoztam a lányokkal a Cactus Juice pubba. Nagyon rendben van az a hely, nézzétek meg igaz a pincér, aki nekünk jutott, eléggé meg volt sértődve, hogy dolgoznia kell, de 6 csajt ez, nem nagyon érdekelt. Jókat röhögtünk, Csilla, remelekelt, mint szokott. Persze suliról kb. 3 percig bírtunk beszélni. Én nem is lettem volna képes tovább hallgatni. Töriből szóbeli vizsgánk lesz, plusz ezen kívül még két szóbeli és a szigorlat, hát nem lenne baj, ha egy halványkával már kevesebbet kéne tanulni. Biztos érdekelne mindenkit, hogy mi volt a téma, de akinek van barátnője az tudhatja, hogy az ilyen csajos összejövetelek témái... hát azok nagyon nem publikusak... a miénk se lehet az.
• PÉNTEK: ez egy igazán jó hosszú nap volt. Reggel ötkor keltem, hogy beérjek Melindához időben. A kozmetikusánál volt jelenésünk, sminket próbáltunk ki, amit nekem kell reprodukálnom jövő hét szombaton. Volt a kozmetikában egy helyes kis fekete, aki egy laza kérdéssel padlóra küldött, mely így szólt: " Melinda anyukája?", Mármint én? Belenéztem a tükörbe, hát ja, szó se róla, hogy nem aludtam szépre magam a héten... na de, hogy az anyja lennék...Úgy emlékszem képes voltam kultúrált szellemeséggel lerendezni a dolgot... talán , igen, talán a szemem ölt egy icike-picikét. Ez után az incidens után bírtam összerakni korábbi bejegyzésemben említett mondatot. Így már azért megértitek nem?
  Este, Borit, Melinda majdnem gyerekkori barátnőjét kellett felvennem az Árpád hídnál. Már nagyon vártam, mert este ketten könnyebben össze tudtuk dobni a szombati lánybúcsú még hiányzó láncszemeit. Este 1/2 12-re mindennel végeztünk és végre úgy fekhettem le, hogy nyugodt voltam a szombatot illetően. Előtte még bevezettem Borit a " hogyan aludjunk jól, ha 10 fok van a lakásban" rejtelmeibe, majd nyugovóra tértünk.
• SZOMBAT: Tomka frenetikus volt. Őt kértük meg, hogy játssza el az ébrsztő szolgálat munkatársát. Olyan jó volt, hogy Melindának fogalma nem volt kivel beszél. A következő versikét kellett beolvasnia:
  
  "Felvirradt a nap, amit annyira vársz,
  eleven útra lépve hozzám eltalálsz.
  Határ menti város nevét ha keresed,
  macska életnyi házban jóbarátod leled.
  Eleven az idő, amikorra várlak,
  jutalmad megvár, gyere csak bátran." / ha valakit érdekel a megfejtés elmesélem/
  
  Ebből ki kellett találnia, hogy nálunk kezdődik a napja. Boriról nem tudott, ő volt az első meglepetés. Itt megkapta a pólóját, amire a nap folyamán férfiaktól aláírásokat kellett gyűjtenie.
  Hát mit mondjak némelyik bőven elég lesz bizonyítékként Gábornak, ha válni akar majd.
  
  Tőlünk ebédelni mentünk, ahol Detka volt a meglepetés vendég és megkapta a következő feladatát: petrezselymet kellett árulnia.
  Az összeget, amit a petruszkókért kapott betettük egy befőttes üvegbe, amire Bori ráírta " Kosztpénz végszükség esetére". Az étterem után újabb borítékot kapott ezzel a szöveggel:
  
  "Mániásnak tartanak, mert szeretem ezt az utat
  magas ház tetején a glóbusz helyes irányt mutat."
  
  Irány a Stefánia út. Persze gyalog, hadd gyűjtögesse az aláírásokat. Én meg majd betojtam úgy törte a cipő a lábam. Klassz volt. A Stefánián újabb 4 csaj várt minket. Itt puzzlet kellett kiraknia Melindának, majd megadott szavakból verset kreálnia. Csak, hogy tudjátok nem volt egyszerű helyzetben, ilyen és ehhez hasonló szavakat kellett felhasználnia: cunami, logaritmus, izibe, vasputtony stb. Holnap felteszem a verset, hogy lássátok mit alkotott, tök szuper volt.
  Majd újabb feladvány: hova megyünk tovább. Vissza Melindáékhoz a Rákóczi útra. Ott csak azután léphetett a lakásba, hogy jó hangosan felolvasta a versét. Majd koktélt kellett kevernie egy vázában. Julcsáék, Gábor barátjának felesége és Gábor barátja korábban készített egy videót, amin Gábor válaszolgat különféle idióta kérdésekre pl.: "Van önnek eltett tejfoga? Mi volt a jele az oviban? Hogy hívják a főnökét?" stb. Amikor egyeztek a válaszok Melinda húzhatott a szatyorból ajándékot, amikor nem akkor is húzhatott... a saját maga által kevert koktélból. Nos, maradjunk annyiban, hogy hamar fogyott az ital, amivel egyenes arányban nőttek a rossz válaszok :)))).
  A napot a Capellában zártuk. Nos, amikor szerveztem a bulit, kiderült, hogy az egyedüli vagyok a bandában, aki nem tudja, hogy a Capella Bp. egyik legismertebb melegbárja. Ez annyira nem izgatott, szuperül éreztem magam, leszámítva, hogy egy kicsit kényelmetlen volt az érzés, hogy mennyivel jobb csajok a fiúk nálam. :). Amúgy egy nagyon érdekes közeg volt. Bizonyára köztük is van mindenféle ember / akárcsak a heteroszexuálisok között / mégis nekem úgy tűnt, hogy pont a sebezhetőségük miatt szertetre méltóbbak és több szeretetett adók. Legalábbis, ahogy egymás felé fordultak. Na jó könnyen érhet az a vád, hogy nem pont a Capella a legmegfelelőbb hely ennek megitélésére, de én ezt most tapasztaltam meg, hogy úgymondjam így tömegével és nekem ez jött le. Meg az, hogy milyen jó lehet nekik, hogy ott nem kell alakoskodniuk, milyen szar lehet, hogy állandó céltáblák a mindennapi életben, ott legalább önmaguk lehetnek.
  A műsor után telefonáltam Tomkának és Ő bejött értem Pestre, így háromkor már ágyban voltam, ami azt jelenti, hogy a holnapi nap még rámegy a regenerálódásra, de kedden már rendben leszek.
• VASÁRNAP: jó sokáig aludtunk. És ahhoz képest, hogy belehúztunk az éjszakába elég rendesen helytálltam a házimunka frontján is. És képzeljétek, anyukámékkal ma skypoltunk, videó kamerával, fejhallgatóval. Nagyon ügyesek voltak, olyanok, mint a nagyok. Büszke vagyok rájuk. nyugdíjasként nagyobb PC júzerek, mint a Tomka. Mostantól majd jó sokat, de legalábbis sűrűbben tudunk dumálni ingyért.
  

Jövő héten kezdődik a suli nekem is. Meg kell még vennem Melindáék ajándékát és végig kell gondolnom, hogy mit veszünk fel. Szóval a következő hét sem lesz egy fáklyásmenet.Javaslom még, hogy olvassátok Balázs blogját, történnek vele érdekességek, minden esetre nem unalmas arrafelé az élet.
Ez volt hét és benne Önöknek a hét eseményeiről Antal Erika mesélt. Jövő héten visszavárom Önöket.

Röpke rövidke.

Csak jelezni szeretném, hogy élek, igaz nem nagyon és általában csukott szemmel, mert alig tudom néha nyitva tartani az álmosságtól. Most nagyon nincs időm írni, de nem vagytok elfelejtve. Van - és holnap még több lesz - mesélni valóm bőven. Ja azt még ide írom, hogy milyen mondatot voltam képes összetákolni, amin aztán Melindával fetrengve röhögtünk a McCaféban. A történet eleje, hogy a G'Robis szállító pasi felhívott 9 után 10 perccel, hogy ott áll az iroda ajtóban és nem tud bemenni mert senki nincs ott. Én szabadkozva megígértem, hogy azonnal kerítek valakit aki beengedi. Teló jobbra balra, majd visszahívtam a pasit, hogy menten lesz kulcs, és a következő mondat bírta elhagyni a számat: "nem tudom hogy SIKERÜLT SENKINEK NEM LENNI KULCSÁNAK". Gondolhatjátok, hogy a pasi igen jó hangulatba keveredett ettől. Én meg már csak elköszönni bírtam és kitört belőlünk a parttalan röhögés.
Vasárnap igyekszem minden eddig történt eseményről beszámolni. Addig is legyetek jók ha tudtok. Én megy most aludnak :))))))))))

48 óra

Ha ennyiből állna a napom az se lenne elég. Az idejét nem tudom megmondani mikor éreztem azt, hogy így el lennék úszva. És még hol van az angol tanfolyam és az egyetem?. A héten ezerrel szervezem Melinda lány búcsúját. Egész jól összeállt már a kép. Úgy tűnik jó lesz a társaság, mindenkinek jutott valami apró feladat, amibe nem szakad bele, ami az én részem volt, abból még egy vagy két dolog van hátra, de azért lefoglalja az agyamat rendesen, hogy minden rendbe menjen. Nem baj, jövő héten az esküvőn én kipingálom a csajt oszt hátra dőlök onnantól már vendég vagyok csak :).
Leginkább az a baj, hogy itthonra szinte semmi időm nem jut /nem mintha bármit is csinálnék, de mégis/ és ettől egy kicsit lelkiismeretfurdalásom van, mert az egy dolog, hogy most nem jut, de a jövő hét is még ilyen lesz. És mindennek a tetejébe még bent a cégnél is halmozódnak a nem szeretem feladatok, csupa csip-csup fisz-fasz dolog, aminek viszont meg kell lenni. Sajnos vannak ilyen időszakok ezen is túl kell lenni.
Mint láthattátok tegnap volt Csibe névnapja. ISTEN ÉLTESSEN MÉG1X CSURIKÁM!!. Minden létező fórumra kiírtam és zenés képeslapot is küldtem neki, amit persze nem köszönt meg, de azon se lennék meglepődve, ha még nem is látta volna. Ő már csak ilyen, nem igazán izgatnak ezek a dolgok. Sokkal inkább szívemre venném, ha nem csinálna olyanokat, mint ma, hogy felhív (innentől ez a skypot jelenti) és két percig nyomja a szöveget a dinka francia tanárról. Szóval nekem ez sokkal többet számít, mint hogy köszöngessen egy idióta képeslapot. Kíváncsi vagyok jövő héten mi lesz a szülinapján. Ez mondjuk nem olyan jó érzés, hogy pont a 18.-n nincs itthon, de majd megünnepeljük, ha haza jön. Képzeljétek el milyen disznóság, hogy még azt az utolsó pár hetet sem használhattam ki, ami feljogosított volna a cseszegetésére, mire haza jön felnőtt jogi személy lesz, önállóan felel a tetteiért.
Csuriról jut eszembe Balázs. Ma egy kicsit elszontyolódott bejegyzést írt a blogjába. Hát igen, vége az elős lelkes hónapnak, amikor még minden új, és megkezdődött már a tanulás is, de még nem alakultak ki a kinti hétköznapjai. Gondolom egy kicsit gyökértelennek érzi magát, és gyanítom a sok, néha infantilis amerikai nem mindig megfelelő társaság neki. De túl lesz rajta. Jó lesz majd pár hónap múlva, a későbbi vidám bejegyzések mellé emlékeztetőnek ez a kis borus bejegyzés, akkor már csak nevetünk rajta, most még egy kicsit rossz. Egyébként olvassátok el a róla készült cikket itt , érdemes. Nagy feladat, mondhatni kihívás ez egy szülőnek is, ha így kitűnik az átlagból a csemetéje, és legalább annyi öröm forrása is, de azt leszögezhetjük, hogy az ilyen kimagaslóan tehetséges és okos kölkökért is aggódik az ember néhanapján, nem is kicsit. Mi szülők már csak ilyenek vagyunk.

itthon történt:

• Meg van az egyetemi órarendünk. Hála az évek óta működő rendszerünknek csak egy párszor kell bemennem. Vagyunk 8-n lányok, szétdobtuk az órákat, így, amire nem kötelező bejárni, arra csak az megy be, aki megnyerte azt az előadást. A vizsgára a tételek kidolgozása is az övé, így rengeteg időt és energiát spórolunk. Én jövő héten szerdán megyek először. Ugye nem kell mondjam, hogy egyszerre van az IT tanfolyamommal? Azt hiszem most karácsonyig sakkoznom kell az estéimmel és a napjaimmal. Némi pánik hangulatot vélek felfedezni magamon. Dehát ezt akartam, nem? Akkor meg csend!
• Bendi beteg, ugyan úgy meg van fázva, mint Csibe. Ez a fránya idő betett neki. Most az ágyban kúrálja magát. Szegény, reggel a hatos busszal ment mert nulladik órája volt, de még azzal sem ért be időben. Holnap is hatkor indulunk, hogy végre ne késsen el az első óráról.
• Mint fenti megjegyzésemből kiderül a szentendrei úton DUGÓ van, de nem ám olyan hétköznapi, hanem olyan jó vaskos. Én pl. ott tanulmányozom az újdonsült angol könyveimet, a máskor 30-35 perces út most 1/2 1-2 óra. Éljenek a fejesek, akik kitalálták, hogy az új híd megnyitása előtt, és az iskola kezdéssel egyidőben lezáratja a rakpartot. Remélem ő is ezen az útvonalon közlekedik, ha még sem valaki adja meg a számát felhívom minden reggel, amikor kelek.

Most megyek, mert igazolásokat kell gyártanom, a héten még nem sikerült időben bejutni az iskolába és vár az angol is. A sulyzózás és a hullahopp.... na arra nem marad idő mostanában :(, de amennyit idegelem magam, nincs is szükség rá.

Ennyivel nem ússzátok meg.

Ez nem az első bejegyzés ma, a másikkal kezd az olvasást!!!

Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy ennyivel megússzátok ezt a négy nap kiesést? Még le se írtam milyen hírek érkeztek Csuritól, bár két bejegyzéssel gazdagabbak lettünk az elmúlt két napban, ami lássuk be szép teljesítmény tudva mennyi mindent kell csinálnia, mégis közlési kényszeremet kielégítendő, gondoltam megosztom veletek felmerült gondolataimat.

Arrafelé történt rovatunk következik:

• Csibém ismét kurzust váltott. Klassz, harmadszor nyomtatom ki az órarendjét, ami egy pillanat alatt megváltozik, amint regisztrálja a változást, és én abban a pillanatban meg tudom nézni a neten. (pfúj ez most gonosz volt, sorry). Még szerencse, hogy lezárult a kurzusfelvétel időszaka, így most legalább két hónapig ez az órarend marad.
• Felvett egy saját bevallása szerint nagyobb kihívást jelentő kurzust. Nagyon tetszik neki. Hogy finoman fogalmazzak a tanára eléggé impulzív személyiség, néha dalra fakad, néha széles gesztusokkal szavalni kezd. Biztos nem unatkoznak, legalább nem hiányzik neki annyira Muki bá'. Elnézést kérek azoktól, akik nem ismerik Muki bá't, sajnos az interneten sincs elég hely leírni, hogy milyen is ő, azt látni kell, és az óráján ülni. Igaz Dodó?
  
• Sokat emlegetett Nature writing óráját az erdőben tartották meg. Behatóbban ismerkedtek az iránytűvel, majd egy vers felett kellett némileg elmélkedniük... hát nem eröltették meg magukat valószínüleg.
• Aztán amiről csak érintőlegesen írt Csibe, a ház olimpia. Vannak róla képek a neten. Megpróbálom felrakni, hogy Ti is lássátok, érdemes. Olyan lendülete van a képeknek, hogy abszolút átérzed a hangulatot. Hihetelen milyen odaadással képesek arrafelé szórakozni. Valahogy nem érzem benne azt az elkeseredett "erezdelahajam" érzést de a "húdeszétvetazunalommilyencikiez" kifejezés meg végképp nem fedezhető fel sehol.
• És vannak képek a beköltözésről is, na az a másik fele, mint egy cigány vándortábor. Vittek mindent, ágyat, ágybetétet állólámpát... elmondani nem tudom mi mindent. Nem alkusznak meg, ha van rá lehetőség, hát érezzük magunkat otthon igazán, ezért aztán egy az egyben beköltzötetik az otthoni szobát... vicces.
• Mesélte Csibe, hogy csak egy igen rövid megemlékezés volt szeptember 11-ről. Egy perces néma csend és pár szót mesélt a tanáruk arról, hogy mi volt tapsztalható azokban a napokban arrafelé. Mivel elég közel vannak NYC-hez ezért eléggé meg voltak rettenve a népek és jó nagy felvásárlásba kezdtek. Nekünk nem kell ehhez terror támadás, elég egy hosszú hétvége is.

off: megjegyzem elég nehéz összeszedett gondolatokat prezentálnom, miközben 6 percenként lerohangálok a konyhába, mert sül a vasárnapi rántott csirke, de azért igyekszem. on

• Arról is akartam nektek még korábban írni, hogy hogyan változott Csibe véleménye az órai dicsérgetésről, de ezt remekül leírta a blogjában, olvassátok el. Persze szeretné, ha itthon is így működhetnének az órák, de, ahogy ezt a commentjében is jeleztem kettőn áll a vásár és nem biztos, hogy a tanulók is alkalmasak lennének az efajta szabad életre.
• És még egy valamit szerettem volna megosztani veletek. Írt Anna a blogjába. Ismét érdekes olvasni a három gyerek ( ez olyan degradáló az ő esetükben, találjunk már valamit ki, mik legyenek, kölkök?, tanulók? ösztöndíjasok? skacok?), szóval, hogy mind a hárman, a kezdeti nehézségekről számolnak be. Ki-ki saját vehemenciájának megfelelően. DE!!! Fantasztikusan küzdenek, nincsenek elkeseredve, még talán Annánál fellehető, de ő is megtalálta az ellenszerét, inkább ő támogat másokat, miközben néha neki is arra lenne szüksége, amit persze azonnal meg is kap. Ilyenkor eszembe jut, hogy hányszor mondtam az enyémeknek, ha valami problémájuk volt az iskolában, hogy menjenek oda a tanárhoz, mondják el őszintén mi a baj és biztos segít... és hányszor hajtották el őket, hogy egyéni szoc. probléma. / ismét tisztelet a kivételnek, mert volt arra is példa/ . A lényeg, hogy az a hozzáállás, amit tanusítanak mindannyiunknak példa lehet. És észrevettétek, hogy mennyire tudják élvezni is az ottlétet? Minden nehézség ellenére egyensúly van körülöttük. Magasan van a léc de van lehetőség leereszteni is. Míg itthon én csak azt tapsztalom, hogy pakoljuk a gyerekek vállára az elvárásokat számolatlanul és esély sincs a lazításra. Mivel a mi gyerekeinknek megadatott, hogy lássanak és tapasztaljanak mást is , lehet, hogy nem kellene szégyelnünk kérdezni és tanulni tőlük, hogy változhasson a helyzet. Ehelyett mit kapnak, mit tapasztalnak itthon... no komment.
  Én, mondjuk azzal kezdtem volna, hogy utána járok, hogy egyáltalán, hogy jutottak ki, mert biztos akad még olyan az iskoláikban, akik vannak olyan szorgalmasak és tehetségesek, hogy van eséllyük elnyerni egy ösztöndíjat... igaz, ahhoz kellene nekik némi kezdeti segítség.

Elnézést ezért az ismételt kirohanásért, ígérem megpróbálom visszafogni magam, de olyan nehéz, egyszerre a két rendszert megélni. És a tapasztaltakat szó nélkül megállni... hát majd igyekszem.
Mára ennyi, holnap találkozunk. További szép vasárnapot mindenkinek.