Gondolatok

Ne hagyjátok ki Csibének hasonló című bejegyzését, olvassátok el, jól sikerült neki. Rengeteg gondolat merült fel ezzel kapcsolatban ma bennem, de leírva mind visszatetszést keltene. Ezért megpróbálom egyszerűen kifejezni azt, amit ma éreztem.
Szülőnek lenni az idő legnagyobb részében nem egyszerű dolog, de vannak pillanatok, amikor úgyérzed, minden vita, veszekedés, fáradság megérte. A mai nap számomra olyan pillanat volt.
Amúgy most először érzetem a bejegyzésben, hogy az a Csuri írta, aki itthon is volt. Mostanra helyére kerültek nála a dolgok. Ahogy írta, csak tennie kell a dolgát és ha marad ideje élvezni az amerikai hétköznapokat.
Mivel előző bejegyzésemet nem sikerült rövidre fognom és az iromány önmagáért beszél nem is ragozom tovább. Olvassátok el és lehet gondolkozni, kommentezni és beszélgetni róla.

Erdély 2008

Hát ott is voltunk, szép és tanulságos út volt. Remekül éreztem magam, de felemás érzések kavarogtak bennem végig a 4 nap alatt. Amint átléptük a határt némi szorongás lett úrrá rajtam, ami aztán nem is múlt el addig, amig Románia és Erdély útjait rótuk. Igen, ahhoz, hogy tudd, nem is, inkább érezd, hogy ez két különböző hely, ki kell menni oda. De most elnézést szorongunk, úgyhogy visszakanyarodnék eredeti mondandómhoz.

Szóval a közlekedés... maga a katasztrófa és NEM az utak minősége miatt! A 400 km alatt, jórészt nagyon jó, de hosszú szakaszokon kiválónak mondható utakon mentünk. Igaz, akadt szakasz, amit kritikán alulinak minősítenék. Derékig érő (értsd szó szerint) aszfalt felgyűrődések majd öt méter múlva gyereknyi méretű kátyúk. És erre a szakaszra terelték be a kamionokat, amik nem átallottak ilyen körülmények között is előzgetni - ahogy én fogalmaznék - azokon a zerge b.szta (bocs') ösvényeken, miközben szemben a legnagyobb nyugalommal ténferegtek haza a helyi kisebbség képviselői rendszámtáblával ellátott szekereiken.

Néha nem tudtam, hogy visítsak vagy fogjam be a szemem, ne is lássam, hogy mikor halok meg. Az E60-s út /ha jól emlékszem ez a száma/ az egyetlen, ami átszeli az országot, ezért mindenki ezen közlekedik. Mivel távolságok pedig vannak arrafelé, ezért haladni kell, ergo minden egyes megtett kilóméterre kb. 2 előzés jut. Matekzsenik előnyben, az a megett kilóméterekre kiszámítva majdnem 800 előzés... hát igen, annyi tuti meg volt. Záróvonal? Előzni tilos tábla? Falun belül sebesség korlátozó tábla? Mind csak az utak díszítésére szolgálnak. Nincs élő ember, aki komolyan venné őket.
A városok, falvak: Nagyon szépek... lennének (főleg a régi házak, kapuk), ha némi tisztaság lenne, de minden poros mocskos. Nem szemetes, az is van, de nem az volt a jellemző, hanem inkább a por, a kosz. Nekem kicsit lehangoló volt.
A táj: Na EZ igazán, nagyon, nagyon GYÖNYÖRŰ. Fantasztikus, főleg Erdély. Csak szuperlatívuszokban tudok róla mesélni. Békás szoros? Álom szép, lélegzet elállító, Hargíta lankái, hegyei, erdei? Szó nincs rá. És a tájhoz kapcsolódik a másik meghatározó élményem.


Második nap ugyanis kirándulni mentünk. ??? Vagyis kirándulni? Nem, túrázni! Nosza magamra kaptam a kínai piacon vagy a Corában vásárolt (ezek után el tudjátok képzelni, milyen minőségű) bakimat és útnak eredtünk, fél liter víz és talán 6 db tejszelettel a hátizsákunkban. Az első halvány gyanú, hogy nem lesz könnyű napom, akkor merült fel bennem, amikor az első ember, akitől útbaigazítást kértünk (úgy az első öt perc után, igen tudom már erre is felfigyelhettem volna), azt mondta:
- igen, ott balra az ösvényen át a patakon, maradjanak mindíg a baloldalán. Két óra járásra a ház mellett megy fel az út. Kövessék a két sárga csíkot. - Kééét óra járásra????Gyalog??? Én??? Jéézus!!! na mindegy próbáljuk meg...

És még a második jelre sem menekültem hanyathomlok , amikor vendéglátóink megmutatták, hogy melyik hegyre megyünk.... távcsővel sem láttam el odáig. Arról a magas csúcsról beszélünk ott a távolba vesző messzeségben:

És valóban két órára volt a ház, ahol elfordultunk és elkezdtünk felfelé haladni. És a hegy is ott volt, ahol mutatták, hála az égnek nem azt kellett meg mászni, hanem ezt:

( Felhívom a figyelmet, hogy a hátam mögött a "domb" lábánál nem bokrok vannak, hanem terebélyes magas fák... csak ilyen kicsiknek látszanak)
Ezt is csak azért, hogy megnézzük, hova ereszkedünk majd le a patak mederhez, ami valahol ott van lent.


/ Anyukám!! Te most itt hagyd abba az olvasást, vagy már most tárcsázzátok a mentők számát, ha elolvasod úgyis ott kötsz ki./
Hát kérem szépen a lefelé vezető úton többször igazat adtam anyukámnak, hogy nem vagyok normális. Ha véletlenül viszonylag egyenes talaj volt a lábam alatt, ott nem fért el a két lábfejem egymás mellett, különben meg abban a bumszli bakiban kellett szikláról sziklára vergődnöm... mit mondjak nem voltam egy zerge. Reszketett kezem lábam, lenézni meg nem mertem, mert akkor ott eresztek gyökeret és soha többé nem látom amerikába szakadt Csibémet.Nem mondom, azért megérte lemenni:

Amint vízszintes talajt fogtam, máris azon kezdtem el filózni, hogy hogyan fogok én innen felkerülni ezen, a számomra 90%-s emelkedőn...Feljutottam! Igaz önző módon minden létező levegőt igyekeztem a saját tüdőmbe juttatni, amit sűrű lihegéssel el is értem, de felértem. És megértem azt a pillanatot is, amikor az én drágám, aki saját bevallása szerint imád túrázni, kijelentette:
- Most már meg tudom érteni, azokat, akik semmi másra nem vágynak csak a halálra. :))))

Így néztem ki, amikor felértem:

És ha elfelejtettétek volna, ezek után még várt ránk a hazafelé vezető 2-2,5 óra gyaloglás. Na az volt az az időszak, amikor meggyőződéssel hittem, hogy nem jutok el a civilizációt és számomra az életet jelentő autóig. Ha jött volna egy medve simán felajánlom, hogy ha meg akar enni kezdje a lábamnál, azt csípőtől lefelé úgysem érzem. Nem tudtam pontosan mibe fogok - mert hát a fárdtságba mégse szoktak az emberek csak úgy - belehalni, de biztos voltam benne, hogy nem élem túl az előttem álló utat.
Túléltem!!! De ez a tapasztalat arra késztet, hogy átgondoljam a kapcsolatomat a túrázással. Azt hiszem, maradok a túrista útvonalon haladó kirándulásnál... vagy inkább a Gomba büféig tartó sétánál.

Hahóóóó élek!!!

Nem tüntem el, csak Erdélyben voltunk. Van mesélni valóm, de sajnos házim is, amit meg kell írnom. Holnap meg estig továbbképzés. Így sajnos még egy-két napot várni kell a beszámolóra. Nem baj, addig legalább leülepednek az élmények és képes leszek rövidebben összefoglalni a mondandómat. Előzetesként legyen elég annyi, hogy némileg át kellett értékelnem a séta, a kirándulás és a túra fogalmát az értelmező szótáramban.
Csibével beszéltem ma telón, rábírtam, hogy mintegy 13 percig beszélgessen velem, ennél tovább nem sikerült, mert rohant. Azt azért megtudtam, hogy a születésnapi gyűrű jelenleg éppen lapos állapotban van, mert valaki rálépett. Csak remélni merem, hogy nem olyankor, amikor az Csibe kezén volt :))). Vicceltem, természetesen nem olyankor történt a baleset, de a lényeg, hogy preparálásra szorul az ékszer.
Szóval Csibém 5-10 perceket szakít az idejéből ránk, azt is jó pár naponta. Ez van, legalább jól érzi magát... na meg tanul ezerrel, biztos ír majd a blogba, hogy újabb és újabb tanulnivalók szakadnak a nyakába és, ahogy őt ismerem nem adja az eredményeit lejjebb, így hát fel köll kötnie a gatyáját rendesen. No mentem HF-t írni.

Miért élünk mi még mindig itthon?

Ez egy jó kényes téma, tipikusan, ha ezt az ujjamat harapom ez fáj, ha azt akkor az. Akármit is írok valakinek rosszul fog esni. Hogy miért éppen most jutott eszembe erről írni, annak az az oka, hogy egy apró jelenet megvilágította bennem, mi, miért nem fogunk soha külföldre menni a boldogulás végett.

A minap vásárolni mentünk a Corába, az én Drágám elhozott egy bevásárló kocsit, amiről már az első három méteren kiderült, hogy nem működik rendesen a kereke. Mindez történt a kocsitárolótól 3 méterre, mint említettem. Én felajánlottam neki, hogy cserélje ki és ne gurígassuk ezt végig az egész áruházon. Megállt, hezitált, elindult, megállt, én némileg noszogattam, hogy rajta cserélje már ki, de a döntés az övé volt. Majd közölte, hogy gyerünk befelé. És onnantól kezdve az egész áruházon ketten ráncigáltuk végig az egész kocsit, ami az idő legnagyobb részében, arra ment, amerre ő akart, nekünk, pedig igen komoly energiánkba telt a számunkra megfelelő irányban tartani.

Nem tudom, számotokra mennyire jön le, hogy ez az apró epizód nem egyéb, mint a mi kis életünk metaforikus leképezése. Míg én a probléma felmerülésekor azonnal a számomra kényelmesebb és lássuk be logikusabb megoldást választottam volna, addig a párom minden észérvet félre téve küzdött a kocsival. Gondolom ragaszkodott hozzá, ha már beletette a pénzikéjét, a magáénak érzete. Megjegyzem maga az egész folyamat is jellemző ránk. Amikor arról volt szó, hogy menjünk vagy maradjunk ugyanez játszódott le. Én felvázoltam a megoldási lehetőséget, majd a döntést rá bíztam / igaz, ott kimaradt a hezitálás :) /, és amikor úgy döntött maradunk, maradtam én is és cibálom vele együtt a magunk kis bevásárló kocsiját keresztül az életen.

Sokszor éri a kint élőket a vád, hogy a könnyebb utat választották. Egyrészt ez szerintem egy hatalmas baromság, másrészt, persze egy idő után igaz. De kérdem én ép elmére vall, hogy valaki, aki megteheti, hogy az első három méter után a könnyebb utat válassza, az nem teszi, és inkább görcsöl, hogy irányban tartsa a szekerét? Mi vagyunk mi mazochisták gyülekezete? Úgy tűnik. Pedig hát el lehet menni, itt lehet hagyni őket, mint szól a fáma, még sem tesszük. Én megtenném, és még nem adtam fel! Legközelebb mindkettőnk érdekében a sarkamra állok és visszavitetem a bevásárlókocsit....

Jogos KRITIKA és következményei.

Jogos kritika érte a ház elejét. Az észrevétel az volt, hogy változott a bejegyzések hangneme, míg eddig olvasmányosnak volt mondható, addig az utóbbi időben inkább kronológiai sorrendet betartó beszámoló lett, ami ugyan betekintést enged a hétköznapjainkba, de egy idő után unalmassá válik. Jogos, ki a fenét érdekel hosszútávon a bámészkodás befelé egy ablakon minden hangaláfestés nélkül. Látjuk, hogy jönnek-mennek az emberek, a hétköznapi rutint, de a szövegbuborék hiányzik a szereplők feje fölül. Egyetértek, én is ezt éreztem itt a klaviatura másik oldalán. Nevezetesen, hogy meg akarok felelni a felvállalt feladatnak, tájékoztatni arról, hogyan zajlik az élet itthon. Ennek érdekében pedig akkor is nekiláttam az írásnak, amikor fent említett szövegbuborék, mely saját gondolataimat lenne hivatva közvetíteni, üresen tátongott. Történések voltak, gondolatok nem. A legjobbakkal is előfordul, hogy időnként, a hétköznapok sodrában kiürül a gondolattár. Nem mentegetem magam, már csak azért sem , mert úgy gondolom, erre akkor lenne szükségem, ha ehhez hasonló visszajelzéseket figyelmen kívül hagynék. Nem tettem, elgondolkoztam rajta és igyekszem a jövőben figyelmemet a blog írás eme aspektusára is fordítani. DE!!! ha úgy érzitek sok a blablabla, akkor kéretik bejegyzésben reagálni, elég csak ennyi, blablabla és tudni fogom, hogy épp a ló túloldalán leleldzem.

Itthon történt:
Mégsem volt, annyira vészes a múlthét, amennyire tartottam tőle. Lassan kezdek helyrerázódni, beáll a számomra megnyugtató hétköznapi rutin, suli, meló, itthon, még ha időnként oly sűrű is de rutin.
Szombaton megvolt a nagy esemény Melinda másodszor is férjhez ment. Nagyon szép és csinos volt a menyasszony és a völegény is. Sajnos jelenleg csak ez a kép áll rendelkezésemre, de ízelítőnek azért megfelel.
Gyanítom, hogy az elmúlt napok lelkiállapotára az is rányomta a bélyegét, hogy a frász tört ki a gondolatra, hogy az én lelkemen szárad, ha Melinda lánybúcsúja nem úgy alakul, ahogy terveztem vagy, hogy a sminkje nem lesz megfelelő. Nos azt hiszem mindkét feladatnak eleget tettem a tőlem telhető legjobb tudásom szerint. Melindaaaaa!!!! Erősíts meg pls. :)))
Ha már lelki állapot, akkor elmesélem, mi az a hír, amitől meghűlt az ereimben a vér, aztán némi enyhülést az esküvőn kaptam. Szóval Csibém közölte, hogy sem a skype, sem az MSN nem működik a házakban kint, mert blokkolja a rendszerük. Ha skypolni akar, az advisorának a házába, vagy a kertbe kell kimennie a lapitopijával. Mit mondjak, némi pánikot éreztem, hogy akkor itt, és most szembe kell néznem a lehetőséggel, hogy 10 hónapig nem látom őt. Nos, amikor erre gondolok még mindig összeugrik a gyomrom, de majd túl leszek ezen is. Én azt hittem, hogy Csibe kimegy augusztus 16-án és legkésőbb augusztus 21-én már skypolunk web kamerával fejhallgatóval stb. Ehhez képest mikor is tudtunk először beszélni vele íly' módon...Aztán, alig, hogy végre megoldottuk máris elveszni látszik ez a lehetőség. Az elmúlt időszak egyrésze ennek a hírnek a feldolgozásával telt... jelentem még nem vagyok túl rajta, de meg lesz, meg lesz.
És mi hozott némi enyhülést? Az esküvön volt egy lány, aki kint él Amerikában, és hát "véletlenül" felmerült ez a téma. Jó volt hallani a másik oldal véleményét is erről. Hogy látja az, aki kint van ezt a kapcsolattartást az itthon maradottakkal, beszámolókat a kinti eseményekről. Segített megérteni, hogy mit érezhet kint a Csibe, ugyanakkor úgy érzetem ő is elgondolkozott azon, amit mi, hogy úgymondjam a másik oldal képviseltünk. Szerencsés vagyok, hogy a sors mindig dob valami mentőővet, ami közelebb visz a helyzet megértéséhez, feldolgozásához.
Jelen esetben a következőkre jutottam: ami ott kint van az már Csibe önálló életének a része, amiből mostmár annyit oszt meg velünk, amennyit szükségesnek lát. Lesznek dolgok, amiről egyáltalán nem értesülünk, mert megoldja egyedül vagy megéli egyedül. Nincs egyébről szó ezzel kapcsolatban, mint, hogy a saját kíváncsíságom legyőzése a feladat. Nem kis kihívás / legfeljebb fellendítem a ránctalanítókrémgyártás iparágát/, híszen köztudott, hogy ha lett volna rá lehetőségem, vagy lenne lehetőségem gondolkodás nélkül mennék és ott lennék.
Komolyra fordítva a szót ugyanakkor reménykedek abban, hogy ha problémája adódik vagy öröm éri, azt meg szeretné velünk osztani, pont azért mert nem mentünk korábban az agyára a kérdezősködésünkkel és mert nem lógtunk a nyakán. És ez a "nemlógás" na ezt megtanulni, nem könnyű, visszafogni magamat, na ezt tanulom most. Mert a jó pap is hótig.... iszik :))
/kiegészítésként megjegyzendő, mindezt egyelőre az eszemmel tudom, de majd felzárkózik a szívem is idővel :) /
És különben is milyen szerencsés vagyok, 18 év nem olyan hosszú idő, hogy az ember hozzászokjon ahhoz, hogy a gyereke életének a része, van akinek sokkal később kell ezekkel a problémákkal szembesülnie... na annak milyen sz.r lehet.

Itthon tötént még: nagy a készülődés, csütörtökön hosszúhétvégére megyünk Erdélybe. Izgi lesz, feltétlenül beszámolok róla, már nagyon várom.

Arrafelé rovatunkhoz most nincs igazán mit hozzáfűznöm. Csibe nagyon klassz képeket rakott fel, és azon kívül, hogy kishíján agyoncsapta egy fa - nem aggódunk, ez már az ő élete :)) - viszonylag bőven írt a mindennapjairól.
Ja nem, egy valamit mégis megjegyeznék. Megfigyeltétek azt a bejegyzést, ami a gyerekek tanításáról szólt? Mennyire elgondolkoztatta Csibét, azoknak a gyerekeknek a kilátástalan jövője. Egy pillanat alatt átértékelte - pedig itthon is elég reálisan látta - a saját és korosztálya helyzetét. Na ezekért a tapasztalatokért van szükség arra, hogy aki teheti minél többet utazzon, és ezért lenne szükség itthon is bevezetni az ilyen "külön órákat" , hogy ne csak hegyibeszédekből hallják, hanem tapasztalják is meg, hogy mik lézetnek, akár itthon is a közvetlen közelükben. Mert ugye könnyű mondani, hogy toleráns vagyok vagy, hogy én márpedig segítek, ha éles helyzetben még soha sem kellett szembesülnöm vagy kipróbálnom magam, magunkat. Remélem ír még nekünk Csibe ezekről a tapasztalatokról.

Végre megírhatom ! ! ! !

Több, mint másfél hónapja várom, hogy megírhassam nektek a szülinapi ajándék történetét. Emlékeztek arra az ominzus amerikai sms-re? Na majdnem onnan indul a történet. Szóval van egy ékszerész ( itt megnézhetitek a honlapját), ahol én már régóta nézegettem a tündéres ékszereket. Köztudott, hogy Csibém Íroszág óta be van oltva a tündétek szeretetével, ezért meg akartam mutatni neki egyszer, hogy milyen ékszerek vannak abban a kicsi boltban. Egyébként ilyenek:

A sors úgy hozta, hogy Csibe elutazása előtt benéztünk a boltba, ahol nagyon megtetszett neki egy gyűrű, fel is próbálta és tökéletesen illett rá. Nosza nekem se kellett több másnap megvettem, majd a következőt találtam ki.

Szépen becsomagoltam, majd a szülinapi csomagolást még egyszer becsomagoltam és odaadtam Csurinak, hogy ezt adja át Carmelnek, amolyan tőlem neked ajándék, de nem mondom meg mi az, mert eddig mindent lepocskondiázott, úgyhogy most így járt. Majd szépen, na jó akkor még sokkal nagyobb kínnal, de megírtam egy levelet Carmelnek, hogy küldöm ezt az ajándékot, amit ő úgy kap meg, mintha az övé lenne, de valójában Csibe 18. szülinapi ajándéka, és pls. juttassa el neki a nagy napon. Majd hátradöltem, 18. szülinap lerendezve, és vártam, hogy válaszoljon Carmel, hogy Ok vette az adást felfogta - ékes angolságom ellenére - hogy mi a feladat. De a válasz csak nem akart megérkezni. Már-már ott tartottunk, hogy Csuri megérkezett hozzájuk, de válasz még nem érkezett. Elöttetek van a szitu, amint Csibe átadja a csomagot Carmelnek, aki nem olvasván az e-mailemet nagy örömmel zsebre vágja Csuri 18. szülinapi ajándékát? Na levert a víz és ekkor esett meg, a jóval korábban emlegetett sms csörte, amin annyira beégtem. De itt még közel sincs vége a sztorinak. Ugyebár az sms-ből kiderült hogy minden clear Carmernak, DE!!!! Csibe majd' másfél hétig nem adta oda az ajándékokat. Na újra kezdődött az e-mail csörte. Jött a levél host mumtól: mindjárt megy Csuri a suliba és még nem adta oda az említett csomagot, hogy kérdezzen rá anélkül, hogy tönkretenné a meglepetést? Megértettem, mégse vághatta hátba Csibét, hogy: " Te, anyád nem küldött véletlenül nekem valami csomagocskát?" mert hát azért nem csak én, de a Csuri sem hülye ugyibár. Nyugatató levél: rádörgök Csurira de ha x napig nem adja oda, akkor írjon, mert akkor még szigorúbb leszek az utóddal. Majd hosszas könyörgésre végre valahára átadásra kerültek a gondosan kiválogatott ajándékok.

Ki találjátok mi következik? Naná, hogy AZT az ajándékot elfelejtette átadni... már csak röhögni tudtam. Újabb e-mailek, hogy ez meg ez volt, amit megkapott de az nem lehet, hiszen a Csibe nagy lendülettel bontogatta ki stb.stb. És akkor még ott volt a feladat, hogy Carmel hogyan oldja azt meg, hogy ne kelljen kibontani a cuccost Csibe előtt. A lényeg, minden anyai hatalmamat latbavetettem innen jó sok ezer km. távolságról és rávettem Csibét, hogy ugyanmár a beköltözés előtti utolsó utolsó órában adná már át Carmelnek, amit küldtem. Megtörtént, és ismét a sors a segítségünkre sietett, olyankor adta át, amikor éppen igen busy volt a család (megjegyzem ezt az állapotott nem volt túl nehéz kifogni) és Carmel hivatkozhatott arra, hogy egy kicsit később nyitja ki, addigra meg remélhetőleg Csibe már elfoglalt Lawrencevilles lesz és megfeledkezik a dologról. Nos ez így is tötént.

Ilyen előzmények után alig vártam, hogy sül el a dolog. A szülinapján telón beszéltünk Csibével, de olyan későig nem voltam képes fenn maradni, hogy megtudjam mi esett, hogy esett. Azért minden eshetőségre felkészülve a telót is bekészítettem a párna alá, hátha....Reggel aztán rohantam a géphez, hogy hátha jött e-mail, vagy írt bejegyzést, semmi. És egész nap semmi... mit mondjak rémesen csalódott voltam, persze gyártottam a mentségeket, de azért mindegyik sántított kicsit.

Tegnap reggelre érkezett meg a köszönő e-mail és mára a bejegyzés. Tudom, hogy nem teszem helyesen de persze, hogy minden csalódottságomat elfelejtettem azonnal. Aki, anya, az sokszor tépelődik azon, hogy jól teszi-e, azt, amit éppen vagy általában tesz. Én nem feltétlenül válaszolok ezekre a kérdésekre igennel. Sőőőőt sokszor azt gondolom több érzéssel, kevesebb keménységgel kellene a gyerekeim felé fordulni. Ilyen esetekben, azért megnyugszom, mégsem vagyok kőből, mégsem vagyok olyan önző dög, amilyennek sokszor tartom magam. Képes vagyok egy (akár megkésett) sorért egy (megkésett, de azért megeresztett) telefonért is máris megenyhülni és elfelejteni minden mérgemet.

Hülye vagyok? Igen, lehet! De mi lenne ha nem így tennék? Hiszen, innen tudhatja, hogy ha bármi baja van, bárhogy alakul az élete, ha a feladatok sodrában meg is feledkezik időnként rólunk, ami nekünk rosszul esik, akkor is mi vagyunk a szülei, a családja, azok, akikhez fordulhat, futhat, mert mi ott leszünk még ha előtte nem is hívott fel napok vagy hetek óta.... mert mi ezért, és így vagyunk anyák,apák és tesók. Csibém, Isten éltessen még egyszer sokáig!!!!

Egy busy hét záró akkordjai.

Mi sem mutatja jobban, hogy megszoktam a jelenlegi helyzetet, minthogy foglamam sincs mikor beszéltem utoljára Csibével. Ergo, nem tartok nyilván minden másodpercet, ami anélkül telik el, hogy nem beszélünk. Az egy kicsit foglalkoztat, hogy nem lehet-e, hogy ő esetleg szeretett volna beszélni velem, de nem tudott. Eddigi tapsztalataim szerint azonban Csibét nem abból a fából faragták, hogy ha ő beszélni akar valakivel, akkor azt nem oldja meg. Így fogjuk rá, hogy ebben a témában megnyugodtam, ha szeretne valamit, akkor elér. Igaz van egy-két dolog, amit most már én szeretnék vele megdumálni, de az agyamat helyettesítő cetlik mindig nálam vannak. Ja, és Csibe innen üzenem, nincs pénz a számlán, még nem jutottam el a bankig, ne próbálkozz kártyával vásárolni. Tudniillik a múltkor a metrón utazva kaptam az értesítő sms-t, hogy Csibe neten vásárolt a kártyájával... még jó, hogy volt annyi pénz a számlán.

Itthon történt rovatunk: ítthon jó sok minden törtlént, úgyhogy hidegélelem bekészít :))

• SZERDA: Klassz nap volt, színházban voltunk Incával. A hat hét hat táncot néztük meg Kulka (a meleg tánctanár) és Vári Éva (az örgedő magányos nő) kettősével. Frenetikus a darab. Kőkemény témákat boncolgat, dráma, miközben hülyére röhögöd magad, és amit Kulka alakít.... Komolyan mondom teljesen elfelejtettem, hogy ki játsza, felismerhetetlen volt az a jól megszokott "kulkás" stílus. Olyan homokos volt, mint a huzat. Persze emiatt kimaradt itthon a Haus, de némi vígaszt nyújtott, hogy a magyarhangját, azért élőben hallgathattam :) Egyetlen negatívuma volt az estének, hogy egy létra magasságú pasi mögött ültem, így olyan volt, mintha az egész darab alatt egy kulcslyukon leskelődtem volna :). videó itt, hanggal!! :

• CSÜTÖRTÖK: este találkoztam a lányokkal a Cactus Juice pubba. Nagyon rendben van az a hely, nézzétek meg igaz a pincér, aki nekünk jutott, eléggé meg volt sértődve, hogy dolgoznia kell, de 6 csajt ez, nem nagyon érdekelt. Jókat röhögtünk, Csilla, remelekelt, mint szokott. Persze suliról kb. 3 percig bírtunk beszélni. Én nem is lettem volna képes tovább hallgatni. Töriből szóbeli vizsgánk lesz, plusz ezen kívül még két szóbeli és a szigorlat, hát nem lenne baj, ha egy halványkával már kevesebbet kéne tanulni. Biztos érdekelne mindenkit, hogy mi volt a téma, de akinek van barátnője az tudhatja, hogy az ilyen csajos összejövetelek témái... hát azok nagyon nem publikusak... a miénk se lehet az.
• PÉNTEK: ez egy igazán jó hosszú nap volt. Reggel ötkor keltem, hogy beérjek Melindához időben. A kozmetikusánál volt jelenésünk, sminket próbáltunk ki, amit nekem kell reprodukálnom jövő hét szombaton. Volt a kozmetikában egy helyes kis fekete, aki egy laza kérdéssel padlóra küldött, mely így szólt: " Melinda anyukája?", Mármint én? Belenéztem a tükörbe, hát ja, szó se róla, hogy nem aludtam szépre magam a héten... na de, hogy az anyja lennék...Úgy emlékszem képes voltam kultúrált szellemeséggel lerendezni a dolgot... talán , igen, talán a szemem ölt egy icike-picikét. Ez után az incidens után bírtam összerakni korábbi bejegyzésemben említett mondatot. Így már azért megértitek nem?
  Este, Borit, Melinda majdnem gyerekkori barátnőjét kellett felvennem az Árpád hídnál. Már nagyon vártam, mert este ketten könnyebben össze tudtuk dobni a szombati lánybúcsú még hiányzó láncszemeit. Este 1/2 12-re mindennel végeztünk és végre úgy fekhettem le, hogy nyugodt voltam a szombatot illetően. Előtte még bevezettem Borit a " hogyan aludjunk jól, ha 10 fok van a lakásban" rejtelmeibe, majd nyugovóra tértünk.
• SZOMBAT: Tomka frenetikus volt. Őt kértük meg, hogy játssza el az ébrsztő szolgálat munkatársát. Olyan jó volt, hogy Melindának fogalma nem volt kivel beszél. A következő versikét kellett beolvasnia:
  
  "Felvirradt a nap, amit annyira vársz,
  eleven útra lépve hozzám eltalálsz.
  Határ menti város nevét ha keresed,
  macska életnyi házban jóbarátod leled.
  Eleven az idő, amikorra várlak,
  jutalmad megvár, gyere csak bátran." / ha valakit érdekel a megfejtés elmesélem/
  
  Ebből ki kellett találnia, hogy nálunk kezdődik a napja. Boriról nem tudott, ő volt az első meglepetés. Itt megkapta a pólóját, amire a nap folyamán férfiaktól aláírásokat kellett gyűjtenie.
  Hát mit mondjak némelyik bőven elég lesz bizonyítékként Gábornak, ha válni akar majd.
  
  Tőlünk ebédelni mentünk, ahol Detka volt a meglepetés vendég és megkapta a következő feladatát: petrezselymet kellett árulnia.
  Az összeget, amit a petruszkókért kapott betettük egy befőttes üvegbe, amire Bori ráírta " Kosztpénz végszükség esetére". Az étterem után újabb borítékot kapott ezzel a szöveggel:
  
  "Mániásnak tartanak, mert szeretem ezt az utat
  magas ház tetején a glóbusz helyes irányt mutat."
  
  Irány a Stefánia út. Persze gyalog, hadd gyűjtögesse az aláírásokat. Én meg majd betojtam úgy törte a cipő a lábam. Klassz volt. A Stefánián újabb 4 csaj várt minket. Itt puzzlet kellett kiraknia Melindának, majd megadott szavakból verset kreálnia. Csak, hogy tudjátok nem volt egyszerű helyzetben, ilyen és ehhez hasonló szavakat kellett felhasználnia: cunami, logaritmus, izibe, vasputtony stb. Holnap felteszem a verset, hogy lássátok mit alkotott, tök szuper volt.
  Majd újabb feladvány: hova megyünk tovább. Vissza Melindáékhoz a Rákóczi útra. Ott csak azután léphetett a lakásba, hogy jó hangosan felolvasta a versét. Majd koktélt kellett kevernie egy vázában. Julcsáék, Gábor barátjának felesége és Gábor barátja korábban készített egy videót, amin Gábor válaszolgat különféle idióta kérdésekre pl.: "Van önnek eltett tejfoga? Mi volt a jele az oviban? Hogy hívják a főnökét?" stb. Amikor egyeztek a válaszok Melinda húzhatott a szatyorból ajándékot, amikor nem akkor is húzhatott... a saját maga által kevert koktélból. Nos, maradjunk annyiban, hogy hamar fogyott az ital, amivel egyenes arányban nőttek a rossz válaszok :)))).
  A napot a Capellában zártuk. Nos, amikor szerveztem a bulit, kiderült, hogy az egyedüli vagyok a bandában, aki nem tudja, hogy a Capella Bp. egyik legismertebb melegbárja. Ez annyira nem izgatott, szuperül éreztem magam, leszámítva, hogy egy kicsit kényelmetlen volt az érzés, hogy mennyivel jobb csajok a fiúk nálam. :). Amúgy egy nagyon érdekes közeg volt. Bizonyára köztük is van mindenféle ember / akárcsak a heteroszexuálisok között / mégis nekem úgy tűnt, hogy pont a sebezhetőségük miatt szertetre méltóbbak és több szeretetett adók. Legalábbis, ahogy egymás felé fordultak. Na jó könnyen érhet az a vád, hogy nem pont a Capella a legmegfelelőbb hely ennek megitélésére, de én ezt most tapasztaltam meg, hogy úgymondjam így tömegével és nekem ez jött le. Meg az, hogy milyen jó lehet nekik, hogy ott nem kell alakoskodniuk, milyen szar lehet, hogy állandó céltáblák a mindennapi életben, ott legalább önmaguk lehetnek.
  A műsor után telefonáltam Tomkának és Ő bejött értem Pestre, így háromkor már ágyban voltam, ami azt jelenti, hogy a holnapi nap még rámegy a regenerálódásra, de kedden már rendben leszek.
• VASÁRNAP: jó sokáig aludtunk. És ahhoz képest, hogy belehúztunk az éjszakába elég rendesen helytálltam a házimunka frontján is. És képzeljétek, anyukámékkal ma skypoltunk, videó kamerával, fejhallgatóval. Nagyon ügyesek voltak, olyanok, mint a nagyok. Büszke vagyok rájuk. nyugdíjasként nagyobb PC júzerek, mint a Tomka. Mostantól majd jó sokat, de legalábbis sűrűbben tudunk dumálni ingyért.
  

Jövő héten kezdődik a suli nekem is. Meg kell még vennem Melindáék ajándékát és végig kell gondolnom, hogy mit veszünk fel. Szóval a következő hét sem lesz egy fáklyásmenet.Javaslom még, hogy olvassátok Balázs blogját, történnek vele érdekességek, minden esetre nem unalmas arrafelé az élet.
Ez volt hét és benne Önöknek a hét eseményeiről Antal Erika mesélt. Jövő héten visszavárom Önöket.