A farm, a színház meg a híd

Most biztos kíváncsiak vagytok, hogy ez a három hogy jön össze. Elárulom, sehogy. Az a helyzet, hogy a színház egy aktualitás, a másik kettő pedig egy-egy rövid téma, amiről már akartam írni, de valahogy nem úgy alakultak a dolgok. Mint tapasztalhattátok képtelen vagyok rövid bejegyzéseket kreálni, ezért csaptam hát egymás mellé ezeket a témákat.
A farm:
Emlékeztek földművelő lettem jó pár héttel ezelőtt. A farmom azóta is gyarapszik és virágzik. A virtuálisan létrehozott világ, ahogy azt már megbeszéltük igencsak veszélyes dolog, bele lehet nagyon pistulni az "álomvilágba". De képzeljétek felfedeztem egy pozitív tulajdonságát is. A farmom ugyanis mondhatni jól hoz a konyhára, szépen gyarapodik a virtuális pénzem. És tudjátok mi történt velem a múltkor? Ott álltam a pénzemmel és nem akartam SEMMIT megvenni, pedig BÁRMIT megvehettem volna. Soha nem értettem, hogy milyen lehet az, amikor nem érdekel mennyi pénzed van, mert - állítólag - nem fontos. És, hogy milyen lehet az, amikor bármit megvehetsz és mégsem teszed meg, mert egyszerűen nem izgatnak a megvehető dolgok. Na hát ilyet tuti a való életben soha, de soha nem fogok érezni, nyilván mert SOHA nem lesz ennyi pénzem, de most már EZT is tudom.

A híd:

A híd nevezetesen a Megyeri Híd, ami tudvalevőleg tőlünk nem messze áll. Én persze soha nem hívtam még Megyeri Hídnak, nekünk csak úgy egyszerűen "ő" az Új híd. Már annyiszor elszerettem volna mesélni nektek, hogy mennyire szeretem ezt a hidat. Egyrészt szerintem a mérnöki teljesítmény gyöngyszeme. Olyan, mintha megkomponálták volna ezt a hidat. Mintha figyelembe vették volna a fényviszonyokat is a tervezésénél, fantasztikus.

Szerintem nagyon szép. Persze semmi köze az én lelkesedésemnek ahhoz, hogy egy ehhez hasonló híd van Írországban is, ha jól emlékszem Newgrange felé menet, vagy jövet jöttünk át rajta, még hídpénzt is fizettünk. Ezen a hídon azonban ingyen lehet közlekedni, sőőőt ingyen lehet gyönyörködni benne. Ha reggel megyünk suliba szeretem, ahogy pára pamacsok körülveszik és a nap néha pont a két szára közt kel fel. Este pedig a kivilágítást nézegetem . Mindig más és más arcát mutatja. Egyszer láttam egy ismeretterjesztő filmet olyan emberekről szólt, akik tárgyakba szerelmesek. Nahát hóóót hülyének néztem őket, de ez a híd... hát nem tudom... lehet megnézetem magam egy pszichológussal. Persze ezt most elvicceltem, de ez a híd tényleg mindennap nyújt valami új esztétikai élményt. Amióta átadták nem tudok úgy elmenni mellette, hogy ne legeltetném rajta a szememet. Gyertek el egyszer és nézzétek meg, érdemes.

A színház:

Minden hónapra jut egy színház látogatás. Már előre örülök neki. Azt hiszem rászoktam a színházba járásra. Eddig sikerült viszonylag olcsó és megfizethető jegyeket szerezni. Tegnap Melindával néztük meg a Grönholm módszert az Újszínház stúdiójában. Remek volt ez a darab. Szeretem a stúdiós előadásokat, olyan családias. Na jó azért volt egyszer egy elég sokkoló Alföldi rendezésű stúdió előadás élményem, de el kell ismerni, hogy az a darab is iszonyat jó volt. Melinda persze sokkal jobb kritikát tudna nektek rittyenteni,de most meg kell hogy elégedjetek velem.

A Grönholm módszer története zanzásítva: négyen jelentkeznek ugyanarra az állásra, és a darab arról szól, hogy az állást meghírdető cég milyen feladatok elé állítja a jelentkezőket és, hogy azok meddig mennek el a teljesítésben, annak érdekében, hogy elnyerjék az állást. Humorral fűszerezett elgondolkodtató darab volt egy váratlan csavarral a történetben, ami újragondolásra késztette az nézőket. Összefoglalva, jól szórakoztunk.

A következő színház élmény október 29-én vár rám, amikor is Inca barátnémmal nézzük meg Kern András előadásában a Kellékes című darabot. Szerintem azt se fogjuk unni :))).

Megesz a sárga irigység.

Pénteken megvettem Csurinak és két barátnőjének a jegyet Dublinba.

Egy icike-picikét sem vagyok irigy, de tényleg, egy iciri-picirikét sem, ha jól meggondolom egyáltalán nem vagyok irigy....

DEEEEEEEE IIIIIIIIGGGGGGGGGGGEEEEEEEENNNNNNNNN NAGYON, NAGYON, NAGYON IRIGY VAGYOK, én is menni akarok, én is menni akarok, én is menni akarok!!!
Na jó összeszedem magam és értelmes felnőtt módjára viselkedem.
Kulturáltan, ahogy az elvárható tőlem.
Komolyan, ahogy az egy anyához illik.
Felelősen átgondolva a dolgokat.....
ÉN IS MENNI AKAROK, ÉN IS MENNI AKAROK, ÉN IS MENNI AKAROK!!!!
Na ez nem sikerült, de majd most tényleg. Szóval mennek a csajok, mert December 9-én nyílt nap van a Trinity College-ban, és szétnéznének, hogy mennek arrafelé a dolgok. Hát menjenek. Petra, Csibe barátnője, aki szintén megy és, akinek az anyukája hasonlóan Írország fan, akárcsak én, és ő is otthon eszi a kefét, akárcsak én :)), szóval Petra bement az igazgatónőhöz elkéredzkedni. Persze Csibe nemsokára mehetett raportra és hallgathatta a hegyi beszédet, hogy ez micsoda luxus (az, de akkor is hadd menjen), és hogy miért nem itthonra jelentkezik, mennyivel jobban járna, mert itthon ingyenesen szerezhetné meg a diplomát. Erre Csibém csendben megjegyezte, hogy ez mind igaz, de neki az is fontos, hogy milyen tapasztalatokra tehet szert az egyetemi évek alatt, és azt hiszem itt vége is szakadt a beszélgetésnek.
Ismét eszembe jutott ezzel kapcsolatban valami. Mit gondoltok túlzott elvárás lenne egy pedagógustól, hogy ezt a kérdést úgy közelítse meg, hogy elmondja ugyan a véleményét az ügyről (anélkül, hogy a tanulót az az érzés kerítené hatalmába, hogy itt most erőteljesen rá akarják valamire beszélni), de például meghallgathatná, hogy hogyan tervezi az az önfejű nebuló a saját verzióját és mondjuk esetleg élhetnének - ha már nem segítenek - az általa szerzett információkkal, hátha mást is érdekelne az ügy?
Például ilyen naiv álomképek lebegnek a szemem előtt: hogy létezne egy pedagógus egy középiskolában, aki a végzős diákokat egy csoportba gyűjtené és megbeszélnék, hogy ki, hova, merre tovább? Felosztanák a feladatokat és közösen néznének utána minden, a tanulókat érdeklő lehetőségnek, még akkor is, ha ez esetleg nem egy belföldi tanintézmény felé irányul. Na jó ébresztő, ilyesmivel nem terheljük a tanerőket.
Minden esetre Csibikém tudja, hogy egyetlen dologgal tud megvígasztalni, ha felvásárolja nekem az összes zöld manót és Guiness-es pólót, bögrét, kulcstartót és minden egyéb haszontalanságot,amit a dinka turistáknak tartanak az O’Connell Street sarkán a Carroll’s-ban. Ja és haza hozza nekem a tizensokadik Ír zenét tartalmazó CD-t.

Na jó összeszedtem magam és most már a holnapi vizsgámra koncentrálok. Elképzelni sem tudom, hogy fogok átmenni, jelenleg úgy érzem, hogy az előadás címén kívül sok minden nem maradt a fejemben, annak ellenére, hogy vasárnap elolvastam az anyagot. És ha végeztem a vizsgával, akkor arccal a szakdogák felé. De könyörgöm lehet így koncentrálni holmi szakdolgozatokra, amikor a gyerekem Írországba megy… na megyek és megnézegetek egy pár Ír képet…

Jól sikerült szombat

A tegnapi nap pont olyan volt, na jó majdnem olyan, mint amire számítottam. A "majdnem"-ről mindjárt szót ejtek. Reggel szép nyugiban elkészültünk majd reggel 8 óra 55 perckor /nem később és nem előbb, mert Tomka így szerette volna :))/ elindult a "mi autónk" dugig tömve velünk . A fiúk meccsre mentek mi pedig a Nemzeti Galériába. A Bogdáni útnál, miután elkértük Tomkától az anyagi hozzájárulását a kulturális fejlődésünkhöz, Csibével átszálltunk buszra, amiről mindössze egy megállóval odébb le is szálltunk, mert az én Csibémnek eszébe jutott, hogy ő éhes, alig fél órával a reggeli után.../nem macerás a gyerek, tisztára, mint egy csecsemő, de az legalább 3 órát kibír kaja nélkül/. Óriási szerencséjére véletlenül éppen egy Norbi Update bolt előtt volt a megálló /persze tudtuk, hogy ott van így nem volt véletlen, hogy ott szálltunk le :))/. Vásárlás után, amíg vártuk a következő buszt Csurikám előadást tartott arról, hogy ő reggel nagyon sűrűn éhes aztán délután már egyáltalán. Ez persze mind rendben is lenne, ha nem a Várba készülődtünk volna, ahol tudvalevőleg minden árat a turisták vastag pénztárcájához igazítanak.
A buszról nem a Clark Ádám téren szálltunk le, hanem eggyel előbb és a kis mellékutcákon felsétáltunk a Várba. Olyan szép régi házakat láttunk. Két ájulás között, amit a gyalázatos kondimból fakadó légszomjam okozott, megállapítottam, hogy nekem a kikapcsolódást vagy ha úgytetszik nyaralást, a városok régi negyedében való kószálás, a házak nézegetése, a helyiek ablakán való beleskelődés jelenti. A galériába viszonylag korán érkeztünk. Nyitás 10 órakor és mi 1/4 11-kor már ott voltunk. Azt hittem, hogy ciki lesz ilyen korán érkezni. Meglepődtem mert elég sokan voltak már. A belépőre 1 350,-Ft-t fizettem. Diákot nem fogadtak el, de Csibe féláron nézhette meg a Munkácsy kiállítást. Persze nem csak azt néztük meg, hanem még egy pár állandó kiállítást is. Amíg a festményeket nézegettük két dolog jutott eszembe. Ismét megállapítottam, hogy modern művészet ide, kortárs festészet oda én biza maradok a régi jó festőknél. Tudom nem illik az ilyen beszéd egy maholnap diplomáját átvevőhöz, de elnézegetve azokat a gyönyörű képeket, hát összehasonlíthatatlanok a kortárs képzőművészet piros, kék sárga kockáival, amorf alakzataival.
A másik, ami eszembejutott, hogy mennyire hiányzik, hogy egy hozzáértővel nézze végig az ember a kiállítást. Egy pécsi csapatépítés alkalmával volt szerencsém a Csontváry kiállítást egy művészettörténész hölggyel megnézni, mit mondjak ég és föld. Ennek hiányában " csupán csak" gyönyőrködni tudtunk a képekben, azt viszont nagyon.
Utána ittunk egy kávét a Korona Cukrászdában. Jól megbeszéltük Csibével Bendi jövőjét. Kitaláltuk, hogy merre kéne lökdösni... persze azóta minden verziónkat dugába döntötte :)). Aztán szépen lesétáltunk a Várból, ahol anyuék vártak minket és velük mentünk ki Budaörsre a Magyar Királyok Fogadóba. Remek volt a kaja a kiszolgálás és egyáltalán nem fizettünk sokat, fejenként 3 300,- Ft-ból kijött az ebéd. És mondom kiváló volt az étel is, a hely is, és a kiszolgálás is.
Innen sajnos az egyik barátunkhoz mentünk, aki kórházban van. Ez volt az a programpont, ami nem volt betervezve. Nagyon remélem hogy hamarosan kiengedik. Kedden lett otthon rosszul és nem szeretném részletezni, hogy milyen horror volt, ahogy sikerült végre bejuttatni a kórházba. Legyen elég annyi, hogy amitől mostanában hangos a média, nos az vele is megtörtént csak éppen nem halt meg menetközben, utána azonban nem sok híja volt.
Nem sokáig maradtunk, mert nagyon gyenge volt szegény és láttuk, hogy fárasztja, hogy egész nap jönnek, mennek körülötte. Utána még egy kis pénztárcaapasztó villámlátogatást tettünk a Corában. Végül ennyi program után este 7-kor ismét landoltunk meghitt kis otthonunkban. És még nem volt vége a napnak. Mi lányok behúzódtunk Csibe szobájába és szégyentelenül immáron hatodszorra is megnéztük a Mamma Miát, még szégyentelenebbűl kornyikáltunk és a legeslegszégyentelenebbül jól érzetük magunkat.

19 éve

Mától van egy 19 éves lányom és egy majdnem 17 éves fiam. Yessss ez klasssz! És tudjátok mi a ciki, hogy a lelkemben, a belső önképem még mindig ugyan azt a lányt mutatja, aki 18 évesen, a saját ömlengő szavaitól meghatódva írta az osztályának a ballagási búcsúbeszédét. Ez a tragédia, hogy belülről nem öregszünk. Na jó elismerem, hogy rakódik ezaz ránk a koszon kívül az évek során, de alapvetően belülről mindannyian fiatalok maradunk. Azt hiszem egy kicsit szentimentális hangulatban vagyok, kérlek nézzétek ezt el nekem mégiscsak Csibém 19. szülinapja van.
19 évvel ezelőtt ilyenkor már túl voltam a nehezén. Nem állíthatom, hogy az az "elpottyantom a gyereket" típusú nő vagyok / bár külső adottságaimból bárki joggal ezt a következtetést vonhatná le/ így egy kicsit hosszadalmasra sikeredett az elsőszülött világra hozatala. Az egészből azonban semmi egyébre nem emlékszem, csak arra, amikor az orvos azt mondta LÁNY. Annyira, de annyira lányt szerettem volna és lám megadatott. És ezt egy percre sem bántam meg az elmúlt 19 év alatt, még akkor sem, amikor 80 decibellel vagdostuk Csibével a sajátmagunk vélt igazát a másik fejéhez. Olyan jókat lehet(ett) vele veszekedni. Amióta hazajött már ez sem az igazi. Állandóan csak vigyorog, (majdnem)mindig jókedve van. Borzalom.
Nem csinálunk nagy banzájt a szülinapból, nálunk nem divat, de azért este majd jól megpuszálgatom (ha hagyja). Ajándékot persze kap, de alapvetően az egész hátralevő év egy nagy ajándék a számára. Csak jön-megy majd a világban, amiről szép sorban be fogok számolni ehelyütt.
És márciusban, ha Bendi lesz 17 éves, az ő születésének történetével traktállak majd benneteket, ha addig el nem riasztok az ehhez hasonló bejegyzésekkel mindenkit.

Csibe kommentje

Gondoltam, hogy Csibe sem bírja ki szó nélkül, mivel hasonlóan "toll f*sása" van, mint nekem így komment helyett egy egész bejegyzést átengedtem a véleményének. Készüljetek fel, nem lesz rövid :)) :

Mekkora HumorHerold vagy Te Anyuka..."rendszerető"...psh. just FYI / jelentése: „csak szíves tájékoztatásodra”, mert csibe azt hiszi ezt mindenki érti :)) / épp most pakoltam be az EGÉSZ mosogatógépet ;) No mindegy, nem azért vetemedtem komment írásra, hogy megint a házitündér mivoltommal hencegjek:D, hanem eszembe jutott 1-2 gondolat az előző 2 bejegyzéseddel kapcsolatban.

#1 A legtöbb blog olvasó ismer annyira - helyesebben Anya rólam szóló sztorijait ismeri annyira -, hogy tudja nem igazán szokott érdekelni más véleménye. Pontosabban érdekel, de legbelül úgyis mindig tudom, mit akarok, és véleményt majdnem mindig csak megerősítés céljából kérek. Ha "A" személy nem erősít meg elhatározásomban eléggé, hát megyek "B"-hez, de a végén úgyis az lesz, amit elképzeltem.

Azt, hogy külföldön akarok tanulni - beszéljünk most csak az egyetemi tanulmányokról-, már régen elhatároztam, ezt sokan tudják. Egy percig NEM ingott meg bennem ez az elhatározás. Tehát Anyával való beszélgetésünknek alapkérdése NEM az volt, hogy most menjek-e vagy ne, hanem kíváncsi voltam, hogy szerinte ez NEM TÚL ELKAPKODOTT "FÉSZEKELHAGYÁS"-E. Úgy éreztem ugyanis - és örömmel mondom, hogy ez volt az utolsó pici kétség, ami az üggyel kapcsolatban fúrta az oldalam, azzal, hogy ilyen korán önálló életet szeretnék, egy halom olyan adósságot szedek a nyakamba, amit otthonlakó egyetemista társaim nem. Úgy gondoltam, hogy ez talán elkapkodás, és az állandó sajtkukacságom miatt fogom megszívni.

Nem attól féltem, hogy dolgoznom kell. Nem attól, hogy pici szobában fogok élni. Hanem attól, hogy ezekből a távoli jövőben is problémáim adódhatnak. De már tudom, hogy nem.

#2 Ez a „kényelmetlenség” téma is kicsit elgondolkodtatott a kommentek, és bejegyzések alapján... Az egyetemi pénzért, és a megélhetésért végzett munka egy idegen országban valóban hatalmas kellemetlenség lehet olyan embernek, aki minden idegszálával tiltakozik ellene!. Nekem viszont perpillanat ez a legnagyobb célom. Szerintem, ha valaki egy számára kedves célért teszi, amit tesz, akkor az élete nem nevezhető kényelmetlennek. Hogy idealizált túlzásoktól mentes legyek, hozzá tenném, hogy tisztában vagyok vele, a munka olykor fárasztó. De ha tudod, miért teszed, akkor - egy közismert mondás értelmében nem öl meg, hanem…

Hogy őszinte legyek nekem sokkal „kényelmetlenebb” lenne 20-25 évesen zsebpénzt kérni, és nevetséges diákmunka órabérért dolgozni, mint összeszorítani a fogam és magamnak előteremteni, amire szükségem van.

# 3 –ez már ígérem rövid lesz-

Miért gondolja mindenki azt, hogy 25-30 évesen könnyebb önálló életet kezdeni? Szerintem teljesen mindegy hány éves vagy, a kezdet az kezdet. Mégpedig mindig a jól ismert Nehéz Kezdet. Ezért gondolom úgy, hogy a korai függetlenedés bizony behozhatatlan előnnyel jár. Ha valaki 20 éves korában kezd el valamit, egy másik ember pedig ugyan azt 10 év késéssel, azt 10 évet már nem hozza vissza semmi.

Ennyi jutott így hirtelen eszembe.

Fontos hozzátennem, hogy amit itt leírtam kizárólag az élményeim és más segítőkész, kedves emberek tapasztalatai, elmondásai alapján alkotott álláspont, amit nem célom másokra rá erőltetni. Én ezek alapján próbálom alakítani az életemet, ami szerencsére elég örömteli. :) Természetesen elfogadom, ha más ember ettől gyökeresen különböző elvek alapján él, hiszen nem ez az egyetlen út a boldogsághoz, ez csupán az enyém (és a hozzászólások alapján másoké is :) ).

bisous mes amis

A (büszke) Overdose ;) :D

Válasz a kommentekre

Gondoltam hogy ismét kényes témába tenyerelek. Lett is eredménye :)), megszaporodtak a kommentek. Én nagyon szeretem ezeket a "vitaesteket", mert ha kulturáltan eltársalgunk a különböző nézeteinkről, akkor az mindig előbbre viszi a dolgokat. Haduval például rendszeresen folytatunk ilyen beszélgetéseket, tekintve, hogy a gyereknevelésről, annak ellenére, hogy sok helyen megegyezik, de számos helyen el is tér a véleményünk. Mindig nagyon klasszak ezek a beszélgetések és bevallom kivétel nélkül mindig el is gondolkozom azon, amit mond. Így egészen biztos voltam benne, hogy ennek a bejegyzésnek a kapcsán ismét párbeszédbe elegyedünk :).

És bár személyesen is megtudnánk beszélni azért mégis itt válaszolok /nehogy a többiek kimaradjanak valamiből :)/

Egyrészt nem gondolom, hogy versenylovat szeretnék Csibéből, hiszen akkor már rég nem járnának a gyerekeim abba a gimnáziumba, ahova 12 és 10 éve járnak. Viszont járatnám őket számos külön órára és tudod, hogy ezt sem teszem. Csibével mi jó részt csak beszélgetünk, és hogy úgy mondjam elöttük élünk , nem rejtegetve a nehézségeinket/ tudom így teszitek ezt Ti is /, mindezekből ő levonja a maga kis tanulságait. Az, hogy alternatívákat vázolok fel neki és amelyek belátom, nem mindig sablonosak és általánosan elfogadottak, igen ez az én felelősségem, de a döntés mindig az övé. És az én felelősségem az is, hogy ha alapvetően kivitelezhetőnek tartom az ötletét bármilyen őrülten hangzik is (ld. 15 évesen az Írországi munkavállalása) tűzön vizen át segítem őt abban hogy megvalósítsa.

Másrészt nem állítottam, hogy a boldogságáért fut Csibe, inkább a boldogulásáért. És azt sem állítottam, hogy boldogtalan lesz, az aki nem a külön utat választja, de hiszem és tapasztalom, hogy nehezebb lesz az élete (hacsaknem kap otthonról támogatást) és én személy szerint nem látom, hogy ez a közeli évtizedekben megváltozna. Az ismert mondást én a saját olvasatomban egy kicsit módosítottam: A pénz bizonyos mennyiség alatt és felett nem boldogít, de egy emberhez méltó mennyiség azért megnyugtat.

Tőled idéznék: "mert mi is ezt tettük többnyire, sőt, még ennyi idősen is rászorulunk néha" Ha hiszed, ha nem jó pár éve figyelem magamkörül ezt a felállást (a szülői háztól korán eljövők és kontra), és a tapasztalat az, hogy előbbiek még néha sem szorulnak a szülői segítségre, mert valahogy mindig megoldják. Ellentétben mondjuk velem, aki hasonló cipőben járok mint Te (Ti) és bár rendkívül zavar mégsem vagyok képes tenni ellene. Talán pont azért mert ennyi idősen az ember már nem vállal be olyan kényelmetlenségeket - ha van más alternatíva- amit 18 évesen igen. / na ez megint jó vita alap lesz :) /.

Én pusztán egyet szeretnék, és ebben bizonyára egyetértünk csak más-más utakon képzeljük el a megvalósítást, hogy Csibe tisztességes munkával, emberi körülményeket tudjon magaköré teremteni, úgy hogy közben nem amortizálódik le testileg, lelkileg. Ha ezt itthon eltudja érni tegye itt, nem az a cél, hogy minél távolabb legyen tőlünk /bár ismerve az "rendszerető" életvitelét ez sem elvetendő szempont :))) /. Én ehhez csak egyetlen dolgot tudok számára biztosítani, hogy elmondom, azt, hogy mit gondolok erről és mi a tapasztalatom, sajnos vagy hála Istennek ennél többet nem tudok tenni és elhiheted, de hiszen tudod is, hogy tör is ettől a frász rendesen... dehát ezt már az előzőekben megírtam :)))).

Menni vagy maradni?

Érdekes beszélgetésünk volt tegnap Csibével. A téma a továbbtanulás volt, a vele járó költségek finanszírozása és hogy elköltözzünk vagy ne a szülőktől az egyetemi évek alatt. Már napközben, amikor telefonált a kérdéseiből éreztem, hogy este rendet kell majd a fejében tennem. Azt kérdezgette ugyanis, hogy ha valaki diák hitelt vesz fel itthon, akkor azt hogyan és mikor fizeti vissza? Amikor elmondtam neki, hogy biza 35-40 éves koráig fizetik azok, akiknek nincs lehetőségük a nagyobb törlesztőrészletek fizetésére eléggé megrettent. Aztán itthon még rákérdezett egy-két dologra, de végül előbújt a szög a zsákból. Kiderült, hogy attól fél, hogy ha fel kell vennie egy jelentősebb összeget a tanulmányainak a finanszírozására, akkor egy életre eladósodik és nem tud majd egzisztenciát teremteni magának. Tudni kell, hogy mi kb.8 évvel ezelőtt hoztunk egy jónak igazán nem nevezhető döntést, és felvettünk egy jelentősebb összegű hitelt, aminek következtében, ha nem is döglődünk, de fejlődésről és gyarapodásról nem nagyon beszélhetünk a mi esetünkben. És, ahogy az manapság sokakkal megesik felettünk is állandóan Demoklész kardjaként lóg a következő havi -nem kis összegű- törlesztő részlet réme. Csibe pedig mindennek a tanuja és elszenvedője. Érthető hát, hogy attól a szótól is, hogy hitel, kiveri a víz. Ami persze nem is baj, mert így nagyobb esély van rá, hogy nem követi el ugyanazt a hibát, amit mi. Azt azonban meg kell értenie, hogy a diákhitel nem egy olyan dolog, ami tönkre vágja az embert, különösen nem, ha külföldön veszi fel és ott is törleszti az ottani bérekből. Persze ennek azért még jócskán utána kell járnunk, hogy teljesen képbe kerüljünk, ami a külföldi tanulmányok finanszírozását illeti. Megbeszéltük, hogy a következő hetekben komolyan ráfekszik a témára, utánajár és begyűjt minden információt, ami csak fellelhető.
Aztán kiderült az is, hogy elbizonytalanodott, hogy vajon jól teszi-e ha elköltözik itthonról? Azt látja, hogy az egyetemista barátai nem tesznek egyebet, mint igyekeznek úgy összeállítani az órarendjüket, hogy minél kevesebbet kelljen bejárniuk az egyetemre a fennmaradó szabadidejükben meg csak lébecolnak, lézengenek. Ő ezt nem akarja, ugyanakkor hátrányba sem szeretne kerülni ezekkel a diákokkal szemben, azért mert neki diákhitelt kell felvennie és még önmaga fenntartásáról is gondoskodnia kell az egyetemi évei alatt.
Elmondtam neki, amit erről gondolok, nevezetesen, hogy valóban a nehezebb utat választja. Nem lesz kényelmes az önálló élet, sőt időnként és főleg eleinte fárasztó és sokszor akár kétségbeejtő is lesz. De meg tud vele birkózni, egyrészt mert tudja mit akar, másrészt mert mi támogatjuk, ha pénzzel nem is tudjuk, akkor is mindig mögötte állunk majd és erőnk szerint segítünk. És azok a tapasztalatok, amiket azidő alatt gyűjt, amíg kényelmesebb ismerősei a szülői ház védelmét élvezik, behozhatatlan előnyt jelentenek majd neki az egyetem elvégzése után. Bevallom eléggé tudathasadásos állapot volt a saját gyerekemet arról győzködni, hogy irány a nagyvilág, és minél messzebb menjen a szülői háztól. De bármennyire is tör a frász attól, hogy nem lesz a közelemben, bármennyire is tudom mennyire nehéz lesz neki az elején, egyszerűen nem visz rá a lelkiismeret hogy a saját boldogságom érdekében azt mondjam: maradj!
Míg én legbelül küzdöttem a skrizoféniával, úgy tűnt Csibe megnyugodott, ismét tudja, hogy, amit kitalált, nem könnyű út de a jó irány. És képzeljétek, mintha fentről irányítanák a dolgokat, amikor jól kidumáltuk magunkat a Nők lapjában, pont ehhez a témához vágó cikket találtam, harmincasokról, akik még mindig a szülőknél laknak. Bár nem voltak kétségeim, hogy a helyére kerültek a dolgok a beszélgetésünk alatt, azért nyomatékként Csibe orra alá dugtam a cikket, hogy olvassa el és döntse el, hogy erre vágyik-e?
Na ezek a beszélgetések azok, amelyek után néha álmatlanul forgolódom, hogy vajon most a jóirányba löktem-e vagy 20 év múlva a szememre veti majd, hogy ha én akkor ott nem ezt mondom, akkor ő már hol lenne... Nem könnyű ez a teher, de ha jól sűl el a dolog meghozza a gyümölcsét. Én már egy párszor szüreteltem, remélem most sem lesz kukacos a termés :)))).