Én tervezek, az élet meg intézi a maga dolgát. Gondoltam kerekítek egy szép és megható történetet a ballagás és a családi ünneplés köré, erre tessék mire jövök haza?
Reggel még nem is tudtam milyen napom lesz. Este hétig nem is volt semmi különös, aztán elindultam haza. Az úton olyan, de olyan felhőszakadásba kerültem, hogy egészen tele lett a gatyám. Az elején még egészen élveztem, nem ijedek én meg egy kis vihartól, sőőőt szeretem. Na de amikor a hosszú úton, ahogy Bendiék hívják a 11-s út Békásmegyer és Szentendre közötti szakaszát, csak úgy járt alattam a kocsi, tőlem egy centire meg nyomult a másik autó, hát annyira már nem találtam viccesnek.
Szentendre után már csak abban reménykedtem, hogy a kocsi hazatalál egyedül, én ugyanis semmit nem láttam a vízfüggönyön át. Leányfalun jött a komoly alvázmosás, nem egy helyen a küszöb fölöttig ért a víz. Ott már erőteljesen visongtam az autóm magányában.
És hazaértem, ahol mi fogadott? Egy kisebb medence. Az előszoba, az étkező, a fürdőszoba minden úszott. Kiderült, hogy az én sükebóka kölkeim a legnagyobb zuhiban jöttek haza (pont ettől féltem, amíg hazafelé tartottam, na ná ismerem az utódokat).
Aztán jött Csuri és elkezdett beszélni, beszélni, beszélni, beszélni, beszélni....és rájöttem, de hiszen a gyerek (bocs, nagykorú) tajmata :)))).
Hát akkorát röhögtem. Kiderült, hogy a barátnőjével meglátogatták a helyi vendéglátó egységet és a Tomka kontójára betoltak egy üveg bort, megünnepelendő az írásbeli érettségi végét. Természetesen koccintani szerettek volna anyukával és apukával is. Amikor kevés híján Kriszti nyakonöntött a vörösborral, gondoltam jó lesz megszabadulnom a fehér gatyámtól, átöltöztem és koccintottunk. Irtó viccesek voltak, ahogy a vörösborfoltot megpróbálták feltörölni. Egy pötty ki, töröl, másik pötty újra ki törlés közben, és ez így ment egy darabig. És mindeközben Csurikám folyamatosan csak beszélt, beszélt és beszélt és nehezen forgó nyelvvel számos eufemizmust alkotott, ilyet mint kifogás helyett ráfogás. Meggyűlt a baja a szavakkal na. Tomka, Bendi és én nem győztünk nevetni, mert ugyebár Csibikém csak azzal volt elfoglalva, hogy holnap ne nevessük őt ki, ezt bátran megígérhettük, ugyanis mi már ma is halálra röhögtük magunkat rajtuk.
Az akciót egy mécsestartó bánta, de Csibém szerint az I. világháború is veszteségekkel járt, így ennyi belefér.
Hát mit mondjak hárman kellettünk a lányok lefektetéséhez. Minden ilyenkor szükséges kellékkel, úgy mint lavór, szóda víz, törölköző, papírtörlő elláttuk őket, szépen szétfektettük őket, külön szobába és most már elcsendesedve pihegnek, nem tudva, hogy mi vár rájuk holnap :)))). Kicsit lazítottak a csajok, nincsen ebben semmi rossz, csak vicces, nagyon, nagyon, nagyon vicces. A mai tapasztalat alapján javasolni fogom Csibének, hogy reggelente hajtson fel egy felest...határozottan jót tesz neki :)))
Szentendre után már csak abban reménykedtem, hogy a kocsi hazatalál egyedül, én ugyanis semmit nem láttam a vízfüggönyön át. Leányfalun jött a komoly alvázmosás, nem egy helyen a küszöb fölöttig ért a víz. Ott már erőteljesen visongtam az autóm magányában.
És hazaértem, ahol mi fogadott? Egy kisebb medence. Az előszoba, az étkező, a fürdőszoba minden úszott. Kiderült, hogy az én sükebóka kölkeim a legnagyobb zuhiban jöttek haza (pont ettől féltem, amíg hazafelé tartottam, na ná ismerem az utódokat).
Aztán jött Csuri és elkezdett beszélni, beszélni, beszélni, beszélni, beszélni....és rájöttem, de hiszen a gyerek (bocs, nagykorú) tajmata :)))).
Hát akkorát röhögtem. Kiderült, hogy a barátnőjével meglátogatták a helyi vendéglátó egységet és a Tomka kontójára betoltak egy üveg bort, megünnepelendő az írásbeli érettségi végét. Természetesen koccintani szerettek volna anyukával és apukával is. Amikor kevés híján Kriszti nyakonöntött a vörösborral, gondoltam jó lesz megszabadulnom a fehér gatyámtól, átöltöztem és koccintottunk. Irtó viccesek voltak, ahogy a vörösborfoltot megpróbálták feltörölni. Egy pötty ki, töröl, másik pötty újra ki törlés közben, és ez így ment egy darabig. És mindeközben Csurikám folyamatosan csak beszélt, beszélt és beszélt és nehezen forgó nyelvvel számos eufemizmust alkotott, ilyet mint kifogás helyett ráfogás. Meggyűlt a baja a szavakkal na. Tomka, Bendi és én nem győztünk nevetni, mert ugyebár Csibikém csak azzal volt elfoglalva, hogy holnap ne nevessük őt ki, ezt bátran megígérhettük, ugyanis mi már ma is halálra röhögtük magunkat rajtuk.
Az akciót egy mécsestartó bánta, de Csibém szerint az I. világháború is veszteségekkel járt, így ennyi belefér.
Hát mit mondjak hárman kellettünk a lányok lefektetéséhez. Minden ilyenkor szükséges kellékkel, úgy mint lavór, szóda víz, törölköző, papírtörlő elláttuk őket, szépen szétfektettük őket, külön szobába és most már elcsendesedve pihegnek, nem tudva, hogy mi vár rájuk holnap :)))). Kicsit lazítottak a csajok, nincsen ebben semmi rossz, csak vicces, nagyon, nagyon, nagyon vicces. A mai tapasztalat alapján javasolni fogom Csibének, hogy reggelente hajtson fel egy felest...határozottan jót tesz neki :)))
A kompromitáló képi dokumentumok:
kívül, belül elázva, szélesen vigyorogva
Benidkém, aki hősisen istápolta a lányokat
Bokafogás, kettő, három és...azt senki nem mondta, hogy a sajátunkat kell :))
2 megjegyzés:
Ööö, úgy érted, a szokásosnál is többet beszélt? Hm..... ;-)
ÖÖÖö igen, sokkal, sokkal többet :))), ráadásul akadozó nyelvvel, hülyeségeket :)))
Megjegyzés küldése