Egy kis ez meg az.

Egy kicsit ég a képem, amiért már rég jelentkeztem, de komolyan mondom, hogy alig történt említésre méltó dolog. Az előző bejegyzésben említett nyeszletka fenyőfánk, oly annyira szépre sikeredett, hogy úgy döntöttünk, jövőre sem veszünk nagyobbat. Ja és még mindig lent áll a nappaliban. Hétvégére várjuk Fürcsiéket, akik szerintem teljes joggal néznek már minket hülyének. Egyszer volt szerencséjük szeptemberben a 40. szülinapunk kellős közepébe csöppenni, a bibi csak az, hogy januárban és márciusban van a szülinapunk. Most meg február közepén még a karácsonyfánk alatt ebédelünk...hát asszem tényleg nem vagyunk átlagosak....átlagon felül lusták vagyunk :))).

Aztán a szilvesztert ágyban töltöttem, este 10 felé Tomka elirigyelte tőlem és ő is vízszintesbe helyezte magát, így éjfélkor ő már hangosan (értsd őrült módon horkolva) aludt én meg Maxi kutyával a fejemen (ugyanis ott kötött ki nagy rettegésében), próbáltam meg ugyan ebbe az állapotba ringani magam. Rém romantikus volt egyik oldalamon a férjem hortyogását, a fejemen meg Maxi szuszogását hallgatni.

Aztán jött egy őrült hét a munkahelyemen, mert január 8-án indultunk síelni, így igencsak bele kellett húznom, hogy mindent rendben hagyjak ott.

A síelés, hát hogy is mondjam, egy kicsit a vártnál kevésbé volt jó. Ugyanis az első három nap nem volt jó idő. Az viszont jó volt, hogy a gyerekek velünk voltak.

Persze én azért sikeresen előadtam magam az egyik nap, amikor a kelleténél jegesebb volt a pálya. Az történt ugyanis, hogy a síelés végeztével az utolsó kólát már kicsatolt bakancsban ittam meg. Ez önmagában még nem bűn, de utána így ráállni újra a lécre, több, mint felelőtlenség. Nos így indultam az enyhe lejtőn a nem túl elegáns ám annál hasznosabb hóeke pozícióban a parkoló felé. Igen ám, de egy idő után éreztem, hogy a felvett pozíció ellenére sem leszek képes a jeges lejtőn megállni, amint ezt konstatáltam, azonnal hangot is adtam megfigyelésemnek és hangos "ebből baj lesz, ebből baj lesz" kiáltásokkal, hadonászó botokkal elszáguldoztam egy csoport mellett (mert nézőközönség az kell, nem elég a magam nyomora) és utolsó mentsvárként belekapaszkodtam a lejtő végén álló fém kordonba, aminek csupán az lett az eredménye, hogy egy Linda visítással magamra borítottam azt és elterültem a földön. Lécek botok szanaszét én meg mint egy gyalogbéka henteregtem a sáros talajon.

Komolyan mondom nincs ember, aki azt gondolta volna, az előadásom után, hogy józan vagyok. Pedig lelkemre én voltam az egyetlen, aki egy korty alkoholt sem ivott...lehet hogy ez volt a baj.

Még egy függőleges hófalon való leereszkedés, térdig érő szűz hóban lécekkel a lábamon és kb. ki is merült az említésre méltó események sora a síelésről.

Aztán ismét egy kicsit nyomtam az ágyat. Hiába, ahogy egyik barátom szokta volt mondani 40 felett minden nap ajándék, vagy ha nem fáj valamid reggel, akkor nem is biztos hogy élsz. Lassan már megszokom ezt a nyavajásságot.

Ha hiszitek, ha nem, ennyiben ki is merül az utolsó bejegyzés óta eltelt időszakban történt események összefoglalása.

Azt azért még elmesélem, hogy pénteken mit műveltem már megint.

Mindig azt szoktam mondani, hogy a suzuki, tudja, hogy nem a gazdagoknak gyártja az autóit...legalábbis az Igniseket nem. Ezért van az, hogy a tankban lévő benzin kifogyását már akkor jelzi, amikor még 100-120 km-t lehet menni az autóval, ergo van 3-4 napod összegyűjteni vagy spórolni a tankolásra valót.

Reggel beülve az autóba láttam én, hogy igencsak fekszik a mutató...mit fekszik ez már egyenesen a műszerfalba fúrta a fejét. A pénztárcámban 400 Ft. röhögött, na gondoltam, akkor ma extrém sportolunk, vajon megjárom-e ezzel oda-vissza Újpestet?

Az oda út sikerült. Hazafelé az összes általam ismert égi szenthez fohászkodtam, hogy ha már eddig segítettek, akkor lesznek kedvesek valahogy hazajuttatni is. Aztán mivel remekül haladtam, meg is feledkeztem arról, hogy kb egy pohárnyi benzinnel indultam reggel útnak.

Haza érve leparkoltam, hálát adtam az égi segítőknek és az esti teendők után ágyba bújtam. Ha meg is fordult a fejemben, hogy szólok Tomkának, a lehetséges hegyibeszéd elkerülése végett inkább hallgattam. Bendinek azért megemlítettem, hogy reggel ha az apja közelít az autóhoz szóljon neki, hogy a Bezinkútra menjenek először.

Aztán jött a reggel, Tomka elindította az autót...ami az első két pöfögés után leállt...hihihihi. Szegény srác, akit közben beültetett az autóba, mehetett haza a sajátjáért és húzhatták le Jozikánkat a kútra megetetni. Kicsit szégyelltem magam, de azért vicces volt a szitu, különösen, hogy Tomka nem rontott rám liluló fejjel, hogy milyen egy bestia vagyok, hogy így kiszúrtam vele. Csendesen csak annyit mondott, milyen jó helyen lakunk, mert ha két házzal feljebb laknánk, akkor már nem értem volna haza.

Hát ezek vagyunk mi mostanság a kicsit eseménytelen életünkkel.

Kis decemberi szomorka

Ha karácsony, akkor fenyőfa, ha fenyőfa akkor para, hogy idén mekkora fával állít haza Tomka...
Sose gondoltam volna hogy valaha visszasírom ezt az algoritmust. Mint tudjuk az én drágám egy csendes, rendes, dolgos ember. Igazán még az irányában legnagyobb rosszindulattal viseltetők sem nevezhetik megalománnak. Ezalól két dolog képez kivételt a kamionok utáni olthatatlan szerelme (bár úgy sejtem ez némileg megkopott a kamionján töltött elmúlt 10 év alatt) és természetesen a karácsonyfa a másik kivételezett. Akik korábban olvasták a blogomat itt és itt már találkozhattak ezzel a problémával.
Majdnem napra 22 éve költöztünk be a házba és azóta minden évben, kivétel nélkül 2 méter feletti ezüst fenyőt vásároltunk. Minden karácsony előestéje azzal telt, hogy a megvásárolt fenyőt akkorára szabjuk, hogy egyáltalán beférjen a házba. Bútorokat tologattunk jobbról balra és balról jobbra, hogy a terebélyes ágak elférjenek a nappaliban.
És most kéremszépen a ház mögött egy szélmentes zugban meghúzódva áll az idei karácsonyfának való fenyőnk, ami alig üti meg az 1 méter 40 centit. Bármennyire is szép, és formás, bármennyire is tudom, hogy így kellett döntenünk, akkor is elfacsarodott a szívem, amikor Tomka beállított a mi kis nyeszletkánkkal. Ránéztem és valami igazi mély szomorúság ült rá a lelkemre. Nem voltam felkészülve a látványra. Tudom, hogy jövőre talán megint nagy fánk lesz, de akkor is...
Hiányozni fog a szép sudár fa, ami hellyel, közzel kiszorított minket a nappaliból. Tegnap dél óta próbálom szokni a gondolatot, hogy idén kis fánk lesz, még nem sikerült.
Tévedés ne essék nem az anyagi helyzetünk miatt kesergek, bár nyilván valóan emiatt hoztuk meg Tomkával teljes egyetértésben ezt a döntést, hanem mert valami, amit 22 éve megszoktam most másképp lesz, és hiányozni fog amit megszoktam. De nem baj, fő, hogy jutott erre a kis nyeszletkára is, meg egy kis csecsebecsére is a fa alá. És jövőre, havonta félreteszek egy ezrest, hogy újra mamut fenyőt vásárolhasson az én drágám.

Internet

Ismét kint volt a T-home, vagy T-mittudomén nálunk. Azt történt, hogy lemondtuk a vonalas telefont. Már hónapok óta nincs is készülékünk, gondolt hát egyet a T-mittudoménnél lévő házimanónk (az ég áldja meg amiért mindig figyelemmel kíséri, hogy melyik csomag a legmegfelelőbb nekünk), és átpakolt minket egy valamilyen csomagba, ami azzal járt, hogy kicserélték az eddig prímán üzemelő routerünket modemre. Aminek aztán most az a következménye, hogy Csuri laptopján nincs internet Bendi gépén meg nem is tudom talán van, de kb. csiga lassúságú.
Én dőre nő személy reggel még reménykedtem, hogy nem így lesz, pedig már a T-mittudomén ügyfélszolgálatosának telefonja óta ott motoszkált bennem, hogy ebből a cseréből tuti napokig tartó hercehurca lesz, mire újra pipecül működik majd a net. Gondoltam tehát, hogy itthon maradok, hogy megkörnyékezzem T-mittudomén szerelőjét, hogy ugyan lőné már be az internetes kapcsolatokat a gépeken. Reggel aztán legnagyobb meglepetésemre időben meg is jelent T-mittudomén szerelője. Nincsenek előítéleteim, de meglátván tisztes munkában megőszült sörényét az úrnak és a tempót, amivel megközelítette a bejáratot, és a kocsibeállási stílusáról akkor még nem is beszéltem, nos mindezeket egybevetve nem sok jóra számítottam.
És bejött, amikor féltérdre ereszkedve szerelő bácsi matatott a zsínórrengetegben halkan megjegyeztem, hogy beállítaná-e a többi gépre is a kapcsolatot.
Válasz: jaj kezicsókolom mi ahhoz nem nyúlhatunk, de erre gépre (értsd, amihez a modemet csatlakoztatta), beállítja nekem. Na gondoltam remek, legalább egy gépen lesz. Na de amikor nekihasalt a gépnek, és kishíján lefejelte a monitort olyan közelről szemlélődött, már kezdtem aggódni, és amikor magában motyogva klikkelt kettőt, hogy aszongya "ezt kell kipipálni, ha jól emklékszem", itt feladtam. Úgy éreztem, hogy T-mittudomén ezt a szerelőbácsit biza megörökölte Bell apánktól.
Nincs mese holnap fel kell hívnom T-mittudoménnél lévő házimanónkat, hogy most akkor mi milyen csomiban is vagyunk és ahhoz milyen internet sebesség társul? És akkor még mindig csak információim lesznek és nem lesz minden gépen net...és ezt tudjuk ilyen internet függő családban bizony komoly konfliktus forrás.
Ez az egész csak egy embert hagy teljességgel hidegen, Tomkát, ő viszont akkor volt idegbeteg, amikor nem tudott meccset nézni, mi viszont azt az időszakot sírjuk vissza...hiába teljességgel elfogadók vagyunk egymás szenvedélyével kapcsolatban.

Zanza helyett beismerő vallomás

Nem vagyok nagyon produktív, igaz? Már rég jártam erre. Jó, jó akkor most megállok, amikor ugyanis újra kezdtem az írogatást megfogadtam, hogy nem fogok szabadkozni a bejegyzések sűrűsége miatt, úgyhogy tekintsétek első mondataimat tárgytalannak.

Az elmúlt hetekben egyeztetés folytattam Csurikámmal. Írtam egy - általam korrektnek vélt - összefoglalót az elmúlt hónapjairól, de Csibe arra kért, hogy ne tegyem közzé. Így tehát akit érdekel mi történt vele, írjon neki priviben, vagy nekem és továbbítom neki.

Ezennel lezártnak tekintem a "gyerekeim vannak a középpontban" tartalmú blogomat. Csendesen jegyzem meg, hogy oltári nehéz megállnom, hogy ne emlegessem folyvást fel ami velük történik, de ez már csak a leszokófélben lévők gyötrelme, majdcsak túl leszek rajta.

Mesélek inkább nektek magamról. Az például kiderült az elmúlt két évben számotokra, hogy szeretem az ezoterikát? Igen, tessék, bevallottam, lehet berzenkedni fejet csóválni, vagy lelkesen egyetérteni.
Na nem vagyok elvakult rajongó, aki minden kérdésével (mosogassak vagy ne, takarítsak vagy ne ) rohan a házijósnőjéhez, vagy azonnal kártyát vet, hogy válás lesz-e a legutóbbi fogkrém vitából. De elismerem, hogy amikor úgy érzem változnak körülöttem a dolgok, és ugyan megfogalmazódnak bennem alapvető irányok, mégis kicsit bizonytalan vagyok, na ezek azok a pillanatok, amikor jöhet az ezoteria. Ilyenkor felkeresem a barátnőim által éppen leglátogatottabb, asztrológust, angyalos nénit, kártyavetőt, vagy, mint azt legutóbb tettem szimbólum elemzőt.
Úgy érzem, hogy én ezeket a dolgokat megfelelően a helyén kezelem. Meghallgatom , a jó dolgokat úgy nagyjából megjegyzem, némelyik dolgon nagyokat röhögök, majd amikor valami bejön egy kicsit hümmögök, hogy hát ja, ja. De például soha nem szállok vérremenő vitába a szkeptikusokkal. Láttam én már "nem hívőt" falfehéren ülni a jósnővel szemben...majd rájönnek, ha meg nem, akkor sincs semmi baj.
Szóval az történt, hogy befejezvén a sulit, némi légüres tér kezdett kialakulni körülöttem, de ezt már mintha említettem volna. Jó, nem tagadom, jól esett a pihi meg az őrült mennyiségű olvasás (húúú tényleg erről majd írok, embertelen mennyiséget olvastam el június óta), de azért én szeretem, ha vannak terveim, amiért lehet lelkesedni, lehet ábrándozni róla stb. stb.
Azt éreztem, hogy hamarosan kitör belőlem a régi szervezkedős énem, de igazán nem tudtam merre menjek. Na gondoltam itt az idő elmenni valami ezoterikus hókuszpókra, hátha jön az ötlet. És lőőőn. Igen érdekes dolgokat hallottam ott. A leges legérdekesebb az volt, hogy azt mondta a csaj, hogy nekünk négyünknek (értsd Tomka, gyerekek, én) kellene közösen vállalkoznunk. Valami olyan dolgot, ahol áttudjuk adni, azt, amilyenek mi vagyunk, ahogy élünk (na ezzel némileg vitatkoznék, akadnak területek, ahol csődközeli állapotokat hozunk létre pillanatok alatt :D ), mert hogy, mondá szimbólumelemző asztrológusunk, mi olyan szeretettel fordulunk az emberek felé, amire nagy szükség van manapság. Nos ezzel is vitatkoznék, ha hallaná, reggelente egy-egy hülye autóst mekkora szeretettel anyázok le...
És mi képesek vagyunk olyan légkört teremteni magunk körül, ami mellett feltöltődnek az emberek. Hát igen, ne menjünk túl messzire, a tavalyi Vöröskő túra? Amíg én halálközeli élményeket éltem át a csúcsra törve a többiek halálra röhögték magukat...azóta is emlegetik. Ha ezt jelenti a feltöltődés, hogy a körülöttünk lévők rajtunk szórakoznak, hát mit mondjak adunk okot bőven, efelől nincs kétség.
Mindegy, a lényeg, hogy az ötlet teszik és ez hagyján Tomka se nézett rám úgy, mintha az űrből jöttem volna, amikor elmeséltem. Viszont nem kapkodjuk el, szépen lépésenként haladunk. Az első lépést Tomka már megtette másfél, két éve amikor beszállta az LSE munkájába. Úgy tűnik most már én sem vagyok képes távoltartani magam ettől. Nem tagadom nagyon megmozgatta a fantáziámat, hogy majdnem 40 gyerek jár már le az edzésekre. Van ilyen olyan U csapatunk (tudjátok, U-10, U-13 meg ilyesmik). Ifik, felnőttek, öregek.
Úgy érzem megvalósulhat egy nagyon, nagyon régi álmom, hogy kialakítsunk egy olyan helyet, ahova a gyerkőcök kiskamaszkoruktól kezdve lejárhatnak, ahol jólérzik magukat, ahol úgy érezhetik tartoznak valahová. Tudom, ezek nagy szavak, de rettentően szükség van erre, és nem csak szükség, tudom, hogy igény is. Úgyhogy belevágunk majd. Remek segítők vannak már most az LSE körül. És hogy milyen terveim(nk) vannak? Erről majd mesélek legközelebb.

Válasz az én Laky Józsi barátom kommentjére

Józsikám édes!

Egészen halkan és szerényen jegyzem meg, hogy ehelyütt nem csak szóban, de képekkel is megemlékeztem a számomra is kiemelkedő fontossággal bíró eseményről. Azt viszont még sehol nem örökítettem meg, hogy alig várom, hogy visszamenjünk Prágába.

Zanza Bendiről

Szilveszterkor, amíg a Himnusz akkordjai szólnak általában végig szoktam gondolni az évünket. Milyen volt, örülök-e, hogy végre vége? Haladtunk-e vagy éppen visszafelé csúsztunk? Idén ha majd ott állunk pezsgővel a kezünkben, egy percig sem lesz kétségem, hogy milyen év van mögöttünk...Húzóóós, nagggyon húzóóós.

Még soha, de soha nem éreztem azt, hogy csak és kizárólag a saját problémáimmal szeretnék foglalkozni, de most így érzem. Ugyanis ez az évünk a gyerekekről szólt, de _nagyon_ róluk. El sem hiszem, hogy idén volt a szalagavató, a ballagás, az érettségi vagy hogy ebben az évben volt Bendi Dubaiban. Olyan mintha fényévekre lennénk ezektől az eseményektől. És hogy miért? Nos mindaz ami miatt így érzek a csend időszakában, azaz abban a pár hónapban történt, amíg nem vezettem a blogot. Az elmúlt majd 5 hónapban velünk, mármint velem és Tomkával semmi említésre méltó nem történt. Nem úgy az utódokkal...

Bendi:

Vele kapcsolatban a legnagyobb hír, hogy Ő már nem ugyanabba az iskolába jár, mint ahol az előző évet befejezte. Sokszor írtam nektek, hogy mennyire nem szerettem, ahogy az osztályát kezelték a korábbi iskolájában. Le voltak írva, amiért persze bőven tettek, de ami körülöttük ment az nagyon nem tetszett.

Ha életem egyik legrosszabb döntésének azt tartottam, hogy Bé osztályba írattam őt, akkor a legjobbnak azt tartom, hogy volt merszem kivenni az előző iskolájából. Most Szentendrére jár. Angol tagozatra, bizony. És veszi az akadályokat. Én már 1-2 tizedes tanulmányi átlag emelkedésnek is örültem volna, de valószínűleg ezt felül múlja. Szereti az osztályát, szereti az új suliját. Az irodalom tanár nem egyszer az ő dolgozatát olvassa fel...és nem negatív példaként. Elmondani nem tudom, milyen megkönnyebbülés, hogy nem kell idegelnem magam a suli miatt. De ő is sokkal kiegyensúlyozottabb lett. Így Bendit most reményeim szerint három évre sínre tettem.

A vele kapcsolatos izgalmak augusztusban zajlottak, ugyanis ezt az egészet július végén találtam ki, és mindössze 4 hetünk volt, hogy felkészüljünk a különbözeti vizsgára, ami azt hiszem augusztus 26-án volt, Csuri 23-án ment ki Svájcba, hogy elkezdje az Au-pair évet. Mit mondjak nem voltak izgalomtól mentes napok. Mert mint nálunk oly sok minden természetesen ez sem ment simán...de erről majd legközelebb.

Antal Saga folytatódik

ÉÉÉÉs Igeeeeen, eddig bírtam! Atya világ annyira izgalmas újra itt lenni. Ahogy a szünet gondolata, úgy az újrakezdésé is napok óta érlelődik. Már alig vártam, hogy végre ideüljek és írjak.

Rengeteg, rengeteg minden történt az elmúlt időszakban. Zanzásítva mesélek is majd róluk. Azért zanzásítva mert újra kezdés új szemléletet hoz magával. . Nem a stílus, sokkal inkább a tartalom változik. A csend időszakában olvastam egy meglehetősen bugyuta cikket, arról, hogy hogyan viselkedjen a nő ha nem akarja, hogy öregnek tűnjék. Tudtam, hogy hülyeség, mégis szíven ütött az egyik pont (szabadon idézem), "onnan lehet tudni, hogy öregszel, hogy állandóan a gyerekeidről és azok eredményeiről beszélsz".

Na képzelhetitek...be kell lássam bármennyire is dicsekvésre adnak okot a gyerekeim, még sem állapot, hogy jórészt _ők_ az _én_blogom főszereplői. Tényleg elgondolkoztam ezen a mondaton. És meg kellett állapítanom, hogy valóban sokat, és szívesen beszélek, mesélek róluk. És magamról? A terveimről? Nos ez lesz az alapvető változás, innentől kezdve az utódok, mint mellékszereplők lesznek jelen és a jövőben sokkal inkább arról számolok majd be, hogy én, a középkorú grafomán, hogy éli a mindennapjait.

Oké, aggodalomra azért nincs ok, nyilván nem a napi mosogatok, gályázom, etetek lesz a téma. Vannak terveim, terveink, Tomkával közösen. Bízom abban, hogy az ezekről szóló beszámolót legalább annyira szívesen kíséritek majd figyelemmel, mint amikor Csuriról vagy Bendiről anekdotázgattam.

Beköszönésnek egyelőre ennyi. Hogy tetszik az új dizájn?