Kés alatt

Előző bejegyzésem óta majd' 2 hónap telt el, és mondhatnám a szituáció szinte ugyan az. Felpolcolt lábbal hentergek az ágyban. Ez alapján joggal gondolhatnátok, hogy engem aztán jól elintézett az a cipő, hogy azóta nem voltam képes lábra állni, de ez nem fedi teljesen a valóságot. Az ugyan igaz, hogy a gyilkos cipő valóban jól kikészített, viszont én már bőven fent járkáltam az elmúlt időszakban. A bibi csak annyi volt, hogy 10 méternél többet nem igazán tudtam menni és mozijegyért se álltam volna be egy hosszú sorba, mert ácsorogni sem nagyon tudtam. És ez a két apróság meglehetősen zavart, olyannyira, hogy félretéve az egészségügy iránti ellenérzéseimet felpumpáltam a pénztárcámat és elindultam, hogy a dolog végére járjak. A következőkben erről olvashattok.

Az MR vizsgálattal kezdtem, csütörtökön hívtam fel egy volt osztálytársamat, aki egy közeli diagnosztikai központban dolgozik és következő hétfő reggel nyolckor már a gép kattogott felettem. Én meg azon gondolkoztam a harmincperces mozdulatlanság ítéletének letöltése közben, hogy vajon jó lábamat vizsgálják-e, mert hogy senki nem kérdezte meg tőlem, hogy melyik lábam fáj. Végül jó lábamat vizsgálták meg. 25 ezer Ft-tal lettem karcsúbb, és egy fődokibácsi kissé flegma tájékoztatásával gazdagabb, mely szerint a keresztszallagom elszakadt, valamint valahol részleges szakadás is van a térdszallagomban, egy porc levált, és itt-ott folyadék van benne és egy ciszta is befészkelte magát a térdem egy csendes zugába. Tehát ez alapján még a laikus is tudta, hogy "gyilkos cipő " méretéhez képest nagy pusztítást vitt véghez odabent.

Következő lépés egy dokibácsit találni, aki nem csak a térdcsapkodós röhögés alkalmával találkozik térdekkel, hanem viszonylag közelebbről és jól ismeri a térd anatómiáját. Kivételes szerencsém lévén és némi segítséggel meg is találtam a megfelelő doktorbácsit, És alig egy héttel az MR vizsgálat után már landoltam nála az első viziten. Csak közbevetőlegesen jegyzem meg, hogy lett volna lehetőségem már korábban is elmenni hozzá, de én valahogy bagatellnek érzetem a sebesülésemet az ő tudásához, és gondoltam majd meggyógyulok én magamtól, elvégre az idő minden sebet begyógyít..na ja csak nem mindegy hogyan. Tehát az első vizit alkalmával, ami múlt hét szerdára esett, rögvest meg is beszéltük, hogy ez bizony műtétet igényel és ha már így alakult ne húzzuk vonjuk az elkerülhetetlent, oldjuk is meg a problémát a következő kedden, ami ugyebár tegnap előtt volt.

Még aznap ott és rögvest elkészíttettem a labor, az EKG, és a röntgen leleteket, ami kellett a műtéthez. A meglepő csupán annyi volt, hogy mindez másfél óránál többet nem vett igénybe a Sport Kórházban, és ebben nem volt protekcióm. Mondhatom, meglehetősen meglepő volt a gyors, udvarias ügyintézés.

A hét utolsó két napján rendet vágtam magam körül a munkahelyemen és csak egészen enyhén berezelve vágtam neki a Húsvétnak. Hétfő este húztam, halasztottam a lefekvést mert nagyon nem szerettem volna, hogy kedd reggel legyen, de az időt nekem sem sikerült megállítanom, így kedden amikor mindent elintéztünk bevonultam az én drágám kíséretében a Kelen kórházba. Nem mondom, hogy megnyugtató volt Tomka szemében látni a rémületet. Eredetileg úgy terveztem, hogy majd belőle merítek erőt, és ez erőteljessen veszni látszott.

Az épületet meglátva, két rendelőt sem tudtam benne elképzelni, nem hogy műtőt és kórtermeket. Belépve aztán kellemes meglepetés fogadott. Mint egy családiház, meleg színek, kényelmes bútorok. és barátságos fogadtatás. Hát igen, Kelen kórház fél "maszek" hely. Így a "kényelmi" szolgáltatásokért fizetni kell. Nem állítom, hogy ez ellenemre lett volna. Na jó kicsit fájt az egy éjszakáért kiadnom a 25 ezer Ft-t (úgy látszik ez az egyenár ez EÜ-ben), de amikor megláttam az egy ágyas barátságos szobát és amikor Tomka megtalálta a sport1 csatornát a TV-n már nem is fájt annyira. Ez a kábel TV-s dolog meglehetősen hasznosnak bizonyult, mivel a következő 4 órát egy alapos belgyógyászati vizsgálat után várakozással töltöttük. És én, aki itthon menekültem volna a huszad osztályú meccs megnézése elől, ott örömmel vállaltam bármit csak ne kelljen az altatásra és az egyre növekvő éhségemre gondolni.

Őszintén szólva nagyon be voltam tojva az ébredés utáni óráktól. Aztán eltelt az idő és jöttek értem. Saját lábon sétáltam el a műtőbe, előtte zavaromban még gondosan bevágtam a kórterem ajtaját, amiből kiesett a kulcs, amiért lehajoltam, de addigra hárman ugrottak oda, mondván, hagyjam csak mert a végén még a derekammal is baj lesz :).

A műtőben kaptam egy vállalhatatlan sapkát, de a kórházi "Armani" hálóingem mellett föl sem tűnt már. Felmásztam egy asztalra mindenfélét kérdezgettek tőlem, azt hiszem az utolsó mondataimmal a munkahelyemet és a kollégákat magasztaltam (ez már állati gyanús, ezt is ki kéne vizsgáltatnom), aztán se kép se hang. Már csak azt láttam, hogy Tomka mellettem áll, és én teljesen magamnál vagyok. Se rosszullét, se fájdalom. A fiú nővérnek mondtam, hogy akkor most hogy túléltem a beavatkozást hozhatja a homárt vacsira de valamiért tiltakozott ez ellen.

Az éjszakám jól sikerült, különösen, hogy 11 óra körül megehettem a világ legfinomabb szalámis szendóját. És reggel fél nyolckor nagyon kedvesen búcsúzva tőlem már utcára is tettek.

És most itthon vagyok, pihentetem a lábam. Rutinosan fókázom ki és be az ágyból, a különbség csak annyi, hogy nem fáj a lábam, Persze sántítok, mert bokáig fásliba bugyoláltak, de ez már csak napok kérdése.

Mindent összevetve a legsokkolóbb élmény a műtéttel kapcsolatban az volt, hogy 15 év után újra szobamérlegre kellett állnom. Ezt nehezen fogom feldolgozni a többi azt hiszem már menni fog.

Újra tűsarkakon

Olyasmi történt, ami ismét írásra késztet. Szigorúan szórakoztatás céljából vetem 'papírra" a történteket.

Mostanában nem vagyunk nagy buliba járók, de Babi barátném szép kerek évfordulójára nagyon készültem. Gondoltam megadom a módját. Még shoppingolni is elmentem, vállalva, hogy minden maradék önbizalmamat porrá zúzzák a XS és 38-s méretű ruhák. De az égiek mellém álltak. Vettem elegáns nacit, szép égszínkék blúzzal, kardigánnal és az egész toalett kiegészítőjeként egy gyööööönyörűűűséges cipőt, szép magas, nagggyon magas sarkakkal. Amikor meglátta Csuri teljesen elájult, hogy milyen állat...na ennek már gyanúsnak kellett volna lennie.

A fiatalsággal, már jó előre közöltem, hogy szombaton éééén készülődök, enyém a fürdőszoba (ez szükséges volt, mert amúgy hétvégenként csak kihalásos alapon lehet bejutni oda).

A nagy napon feldobtam egy klassz sminket, kicsit gyakoroltam a cipőben, le, föl, le, föl, le, föl az étkezőben és a nappaliban, és már indulhattunk is. Mondhatni tökéletes volt minden.

A tetthelyre megérkezvén túl voltam az első akadályon: a térkövekkel kirakott udvart magam mögött hagytam. Az antrém jól sikerült és az asztalig is remekül elnavigáltam. Annyira felbátorodtam, hogy milyen remekül megy ez nekem, hogy kiperdültem a tánctérre. Isteni zene volt, komolyan nagyon rég tánciztam ilyen jót. Egymást követték a jobbnál jobb számok és én már azon filóztam, milyen kényelmes is a cipőm, amikor jött a Mamma mia...és a sor "here I go again" és itt, pont itt én egy akkora, de akkora hátast dobtam a táncparkett közepén, hogy ha felkerülne a youtube-ra tuti rekordot döntene a nézettsége. De komolyan, olyan klasszikus hátast képzeljetek el! Arra riadtam, hogy mindenki engem akar felemelni. Engem? Ezzel a súllyal? Na azt már nem! Ráadásul arra gondoltam jobban járok, ha felmérem a károkat mielőtt lábra állok, így mindenkit elhessegettem. És ekkor jött a második fellépésem, a felállás. Mindenkinek megvan, ahogy a féltonnámmal, hasra evickélek, majd négykézlábra küzdöm magam és onnan némi segítséggel állok két lábra? Igen, tulajdon képen a buli kezdete utáni fél órában totálisan hülyét csináltam magamból, és ha valaki azt gondolná, hogy ez az alkohol műve volt, hát nem, én mindezt totál józanul bírtam előadni. És még valami hiába is magyaráznám, hogy nem a cipő volt az oka hanem a tükör fényes padlólap, úgy sem hinne nekem senki, így bevállalom, hogy konkrétan leestem a tűsarkamról. Csak a teljesség kedvéért jegyezném meg, hogy az est hátralevő részében, hol egy lábon, hol egy székkel gogozva, de még táncoltam egy párat, és csak éjféltájban döntöttünk a távozás mellett, amikor már kétségessé vált, hogy olló nélkül megtudok szabadulni a vadi új nacimtól.

Azóta itthon hentergek felpolcolt lábbal. Az ágyba való be és kijutás erősen emlékezett egy rozmár mozgására, némileg nehezített az életem jelenleg. Bizonyos helyekre időben kell elindulnom, nincs az, hogy hopsz kiugrom azt futás. Az egyetlen pozitívum, amit jelenleg az üggyel kapcsolatban megállapíthatok, az az, hogy a korábban vastagnak ítélt bal térdem, jelenleg kifejezetten karcsúnak hat a jobb mellett, ami kb. kétszerese a korábbi méretnek.

Kicsit zavar, hogy lassabban gyógyul a dolog, mint terveztem, de alig várom, hogy újra felvegyem a tűsarkú cipőmet, hiszen a lóra is visszaül az ember ha leveti a hátáról, nem?

Rendhagyó levél a barátoknak

Kedves Fürcsi és Józsi (és persze Balázs is) !

Rég nem írtam már ide, de tudom, hogy olvassátok és gondoltam innen is üzenek nektek. Nehéz nap áll mögöttetek, és ha valaki hát azt hiszem én tudom, hogy mit érezhettek most. Elengedni, kiengedni a nagyvilágba a gyerekünket nem egyszerű és pláne nem fájdalom mentes dolog. De túl vagytok a legnehezebb részén, a repülőtéri elbúcsúzáson. ( esküszöm az ellenségemnek sem kívánom azokat a perceket, és örökre beégett a retinámba a becsukódó ajtó mögött eltűnő gyerekem).

Ami ez után jön az kicsit hosszadalmasabb lesz, de enyhülni fog a dolog. Most még betévedtek a szobájába, de ott ugyan olyan rend lesz mint egy hete vagy egy hónapja. Várjátok az asztalhoz, de a helye üresen marad. Hívnátok, de nem lehet akármikor. Igen, ezek nem könnyű pillanatok, de idővel megtanuljátok ezt az életet is. Igaz, jó darabig a gép elé lesztek szögezve mire kialakulnak az új szokások, de ezen is túl kell esni. (Amikor Csurit elengedtem, napjában százszor, ezerszer nyitottam meg a blogját, hátha írt valamit, a gmail-t, hátha jött egy levél tőle, gyakorlatilag számítógéptől számítógépig mentem, aztán kigyógyultam belőle...azt hiszem :))) ).

És elérkezik majd a pillanat, amikor már nem lesz nehéz a szívetek amiatt mert távol van a gyerek, hanem nagyon büszkék lesztek rá, hogy képes megcsinálni, képes megszervezni és fenntartani a saját kis életét. És akkor az már egy egészen más fajta világ, élet lesz. Nélküle de mégis vele csak már másképpen. Bármennyire is hihetetlennek tűnik ma, eljön ez is, csak egy kis türelem.

A mai napban az a legrosszabb, ami egyben a legjobb és legizgalmasabb is, hogy egy új fejezet kezdődik az életetekben és ne felejtsétek el az Ő életében is. Legyetek hát türelmesek önmagatokkal és vele is.

És ha majd a "kicsiket" is kirepítjük, akkor majd újra úgy fogunk együtt bandázni, mint ahogy tettük azt 15 izééé 20, vagyis öööö 25 éve, és a kölkök majd csak kepeszkedhetnek, hogy találjanak egy-egy napot, hogy találkozhassanak velünk.

Ahogy Bence most mondaná Cheer up!!!!! szülők

pusza Erika

Isten veled Pupuka!

Nagyon szomorú nap ez a számunkra. Az öreg hölgy, Szofikánk, vagy ahogy Csibe nevezi Pupuka, ma örök álomba szenderült. Nem voltam még felkészülve rá...már ha fel lehet készülni ilyesmire. Igaz, hogy öreg is volt, süket is volt, de ez még nem ok arra, hogy itt hagyjon bennünket.

Jó kutyus volt, a családunk része, úgy ment el, ahogy élt, nem okozott gondot, csendben elaludt.

Szép temetést rendeztünk neki. Amikor ezeket a sorokat írom még lobognak a mécsesek a kert egy csendes szegletében elhelyezett sírján.

Hiányozni fog...nagyon...nagyon...

Mission completed (küldetés teljesítve) és okos teló

És, igen, és yess!!! Hivatalosan a küldetést mai napon Tomkával teljesítettük,ugyanis Bendi ma 18 éves, így mától "közigazgatásilag" :D nagykorúnak számít ő is.

Sütöttem neki egy Moni féle nagggyon csoki(s) tortát, aminek ahogy eddig, ezúttal is nagy sikere volt. Tomkával felajánlottuk, hogy ha szeretné tarthat egy habos kakaós, csokis kuglófos zsúrt...azt hiszem tetszett neki az ötlet, csak a papírcsákókhoz ragaszkodott :)))).

Persze volt már rendes nagy buli is, és jövő héten a nagymamákkal is ünnepelünk, azzal aztán le is zárul a "Bendi 18 éves lett" rendezvény sorozat.

Istenem milyen egyszerű és idillikus is lenne, ha tényleg csak ennyi lett volna a küldetés teljesítése. Gyanítom azonban, hogy a neheze még hátra van. Most még talán jön egy-két nyugodt év, de aztán érettségi, és utána ki kell találni milyen munkából tartsa el magát, és majdan a családját..ha azon is túl leszünk, na akkor talán mondhatjuk, hogy "ez jó mulatság, férfi munka volt".

OK. szóval mától 4 felnőtt lakja a házat, ők (mármint a legfiatalabb felnőtt tagjai a családnak), még nem tudják, de ez a merőben új helyzet némi szabály átrendezést von maga után, de ez még kidolgozás alatt áll és nagyon szeretném ha ennek a kialakításában már ők is aktívan részt vennének, elvégre szavazati joggal rendelkeznek vagy mi a szösz. Majd alkalom adtán elmesélem, hogy sikerültek a reformtörekvéseim.

És akkor még elmesélem legújabb esetemet az okos telóval. Képzeljétek megajándékoztam magamat a születés napomra (na jó anyagi megfontolásból egy kicsit csúszott a projekt) egy okos telefonnal. Már nagyon szerettem volna egy érintőképernyős telót egyrészt mert imádok minden új technikai kütyüt, másrészt szeretek mindent, ami okos, az se baj ha az egy telefon. Elmondhatom, hogy mára (kb. két hete vettem) igen jó barátságba keveredtünk. Persze nem volt mindig így. Rögtön az első nap már az is gondot okozott, hogy hogyan vegyem fel. Persze nem én lennék, ha mindez nem nyilvánosan zajlott volna. Ott álltam az irodában, Csuri hívott, én meg vehemensen nyomkodtam (értsd érintettem, ahogy azt kell) a kijelzőn megjelenő zöld telefont, ám az ég egy adta világon semmi nem történt azon kívül,hogy tovább zengedezett a csengőhang.

Most komolyan, szerintetek? Ki a búbánatos fene gondolta, hogy megérintve a kijelzőt el kell húzni jobbra és úgy tudod felvenni? Hála az égnek a fejlesztők gondoltak a magamfajta szőkékre is, így majdnem minden teendőre figyelmeztet a kijelző.

Persze a megpróbáltatásaimnak még nem volt vége, a következő megmozdulásomat szintén nézőközönség előtt adtam elő, és pechemre ez Ceci és Livi volt. Amikor 4 perce próbáltam meg a tárcsázó billentyűzetet a kijelzőre csalni, akkor kérdezték meg, hogy biztos vagyok-e benne, hogy kell nekem egy ilyen ultra modern telefon? Megnyugtattam őket, hogy ezek csak a kezdeti nehézségek és két hét múlva jöhetnek hozzám továbbképzésre.

Másnap letöltöttem a telefonhoz tartozó 130 oldalas kézikönyvet és akkurátusan áttanulmányoztam, és ma már meglehetősen stabilan navigálok a menü pontok között. Olyannyira, hogy amikor Bendi megkapta a szülinapjára az őt illető okos telót, volt, amit már én mutogattam meg neki, Most őszintén, kell ennél nagyobb elismerés egy magamfajta, két nagykorú gyerekkel rendelkező őskövületnek?

Egy kis ez meg az.

Egy kicsit ég a képem, amiért már rég jelentkeztem, de komolyan mondom, hogy alig történt említésre méltó dolog. Az előző bejegyzésben említett nyeszletka fenyőfánk, oly annyira szépre sikeredett, hogy úgy döntöttünk, jövőre sem veszünk nagyobbat. Ja és még mindig lent áll a nappaliban. Hétvégére várjuk Fürcsiéket, akik szerintem teljes joggal néznek már minket hülyének. Egyszer volt szerencséjük szeptemberben a 40. szülinapunk kellős közepébe csöppenni, a bibi csak az, hogy januárban és márciusban van a szülinapunk. Most meg február közepén még a karácsonyfánk alatt ebédelünk...hát asszem tényleg nem vagyunk átlagosak....átlagon felül lusták vagyunk :))).

Aztán a szilvesztert ágyban töltöttem, este 10 felé Tomka elirigyelte tőlem és ő is vízszintesbe helyezte magát, így éjfélkor ő már hangosan (értsd őrült módon horkolva) aludt én meg Maxi kutyával a fejemen (ugyanis ott kötött ki nagy rettegésében), próbáltam meg ugyan ebbe az állapotba ringani magam. Rém romantikus volt egyik oldalamon a férjem hortyogását, a fejemen meg Maxi szuszogását hallgatni.

Aztán jött egy őrült hét a munkahelyemen, mert január 8-án indultunk síelni, így igencsak bele kellett húznom, hogy mindent rendben hagyjak ott.

A síelés, hát hogy is mondjam, egy kicsit a vártnál kevésbé volt jó. Ugyanis az első három nap nem volt jó idő. Az viszont jó volt, hogy a gyerekek velünk voltak.

Persze én azért sikeresen előadtam magam az egyik nap, amikor a kelleténél jegesebb volt a pálya. Az történt ugyanis, hogy a síelés végeztével az utolsó kólát már kicsatolt bakancsban ittam meg. Ez önmagában még nem bűn, de utána így ráállni újra a lécre, több, mint felelőtlenség. Nos így indultam az enyhe lejtőn a nem túl elegáns ám annál hasznosabb hóeke pozícióban a parkoló felé. Igen ám, de egy idő után éreztem, hogy a felvett pozíció ellenére sem leszek képes a jeges lejtőn megállni, amint ezt konstatáltam, azonnal hangot is adtam megfigyelésemnek és hangos "ebből baj lesz, ebből baj lesz" kiáltásokkal, hadonászó botokkal elszáguldoztam egy csoport mellett (mert nézőközönség az kell, nem elég a magam nyomora) és utolsó mentsvárként belekapaszkodtam a lejtő végén álló fém kordonba, aminek csupán az lett az eredménye, hogy egy Linda visítással magamra borítottam azt és elterültem a földön. Lécek botok szanaszét én meg mint egy gyalogbéka henteregtem a sáros talajon.

Komolyan mondom nincs ember, aki azt gondolta volna, az előadásom után, hogy józan vagyok. Pedig lelkemre én voltam az egyetlen, aki egy korty alkoholt sem ivott...lehet hogy ez volt a baj.

Még egy függőleges hófalon való leereszkedés, térdig érő szűz hóban lécekkel a lábamon és kb. ki is merült az említésre méltó események sora a síelésről.

Aztán ismét egy kicsit nyomtam az ágyat. Hiába, ahogy egyik barátom szokta volt mondani 40 felett minden nap ajándék, vagy ha nem fáj valamid reggel, akkor nem is biztos hogy élsz. Lassan már megszokom ezt a nyavajásságot.

Ha hiszitek, ha nem, ennyiben ki is merül az utolsó bejegyzés óta eltelt időszakban történt események összefoglalása.

Azt azért még elmesélem, hogy pénteken mit műveltem már megint.

Mindig azt szoktam mondani, hogy a suzuki, tudja, hogy nem a gazdagoknak gyártja az autóit...legalábbis az Igniseket nem. Ezért van az, hogy a tankban lévő benzin kifogyását már akkor jelzi, amikor még 100-120 km-t lehet menni az autóval, ergo van 3-4 napod összegyűjteni vagy spórolni a tankolásra valót.

Reggel beülve az autóba láttam én, hogy igencsak fekszik a mutató...mit fekszik ez már egyenesen a műszerfalba fúrta a fejét. A pénztárcámban 400 Ft. röhögött, na gondoltam, akkor ma extrém sportolunk, vajon megjárom-e ezzel oda-vissza Újpestet?

Az oda út sikerült. Hazafelé az összes általam ismert égi szenthez fohászkodtam, hogy ha már eddig segítettek, akkor lesznek kedvesek valahogy hazajuttatni is. Aztán mivel remekül haladtam, meg is feledkeztem arról, hogy kb egy pohárnyi benzinnel indultam reggel útnak.

Haza érve leparkoltam, hálát adtam az égi segítőknek és az esti teendők után ágyba bújtam. Ha meg is fordult a fejemben, hogy szólok Tomkának, a lehetséges hegyibeszéd elkerülése végett inkább hallgattam. Bendinek azért megemlítettem, hogy reggel ha az apja közelít az autóhoz szóljon neki, hogy a Bezinkútra menjenek először.

Aztán jött a reggel, Tomka elindította az autót...ami az első két pöfögés után leállt...hihihihi. Szegény srác, akit közben beültetett az autóba, mehetett haza a sajátjáért és húzhatták le Jozikánkat a kútra megetetni. Kicsit szégyelltem magam, de azért vicces volt a szitu, különösen, hogy Tomka nem rontott rám liluló fejjel, hogy milyen egy bestia vagyok, hogy így kiszúrtam vele. Csendesen csak annyit mondott, milyen jó helyen lakunk, mert ha két házzal feljebb laknánk, akkor már nem értem volna haza.

Hát ezek vagyunk mi mostanság a kicsit eseménytelen életünkkel.

Kis decemberi szomorka

Ha karácsony, akkor fenyőfa, ha fenyőfa akkor para, hogy idén mekkora fával állít haza Tomka...
Sose gondoltam volna hogy valaha visszasírom ezt az algoritmust. Mint tudjuk az én drágám egy csendes, rendes, dolgos ember. Igazán még az irányában legnagyobb rosszindulattal viseltetők sem nevezhetik megalománnak. Ezalól két dolog képez kivételt a kamionok utáni olthatatlan szerelme (bár úgy sejtem ez némileg megkopott a kamionján töltött elmúlt 10 év alatt) és természetesen a karácsonyfa a másik kivételezett. Akik korábban olvasták a blogomat itt és itt már találkozhattak ezzel a problémával.
Majdnem napra 22 éve költöztünk be a házba és azóta minden évben, kivétel nélkül 2 méter feletti ezüst fenyőt vásároltunk. Minden karácsony előestéje azzal telt, hogy a megvásárolt fenyőt akkorára szabjuk, hogy egyáltalán beférjen a házba. Bútorokat tologattunk jobbról balra és balról jobbra, hogy a terebélyes ágak elférjenek a nappaliban.
És most kéremszépen a ház mögött egy szélmentes zugban meghúzódva áll az idei karácsonyfának való fenyőnk, ami alig üti meg az 1 méter 40 centit. Bármennyire is szép, és formás, bármennyire is tudom, hogy így kellett döntenünk, akkor is elfacsarodott a szívem, amikor Tomka beállított a mi kis nyeszletkánkkal. Ránéztem és valami igazi mély szomorúság ült rá a lelkemre. Nem voltam felkészülve a látványra. Tudom, hogy jövőre talán megint nagy fánk lesz, de akkor is...
Hiányozni fog a szép sudár fa, ami hellyel, közzel kiszorított minket a nappaliból. Tegnap dél óta próbálom szokni a gondolatot, hogy idén kis fánk lesz, még nem sikerült.
Tévedés ne essék nem az anyagi helyzetünk miatt kesergek, bár nyilván valóan emiatt hoztuk meg Tomkával teljes egyetértésben ezt a döntést, hanem mert valami, amit 22 éve megszoktam most másképp lesz, és hiányozni fog amit megszoktam. De nem baj, fő, hogy jutott erre a kis nyeszletkára is, meg egy kis csecsebecsére is a fa alá. És jövőre, havonta félreteszek egy ezrest, hogy újra mamut fenyőt vásárolhasson az én drágám.