Rendhagyó levél a barátoknak

Kedves Fürcsi és Józsi (és persze Balázs is) !

Rég nem írtam már ide, de tudom, hogy olvassátok és gondoltam innen is üzenek nektek. Nehéz nap áll mögöttetek, és ha valaki hát azt hiszem én tudom, hogy mit érezhettek most. Elengedni, kiengedni a nagyvilágba a gyerekünket nem egyszerű és pláne nem fájdalom mentes dolog. De túl vagytok a legnehezebb részén, a repülőtéri elbúcsúzáson. ( esküszöm az ellenségemnek sem kívánom azokat a perceket, és örökre beégett a retinámba a becsukódó ajtó mögött eltűnő gyerekem).

Ami ez után jön az kicsit hosszadalmasabb lesz, de enyhülni fog a dolog. Most még betévedtek a szobájába, de ott ugyan olyan rend lesz mint egy hete vagy egy hónapja. Várjátok az asztalhoz, de a helye üresen marad. Hívnátok, de nem lehet akármikor. Igen, ezek nem könnyű pillanatok, de idővel megtanuljátok ezt az életet is. Igaz, jó darabig a gép elé lesztek szögezve mire kialakulnak az új szokások, de ezen is túl kell esni. (Amikor Csurit elengedtem, napjában százszor, ezerszer nyitottam meg a blogját, hátha írt valamit, a gmail-t, hátha jött egy levél tőle, gyakorlatilag számítógéptől számítógépig mentem, aztán kigyógyultam belőle...azt hiszem :))) ).

És elérkezik majd a pillanat, amikor már nem lesz nehéz a szívetek amiatt mert távol van a gyerek, hanem nagyon büszkék lesztek rá, hogy képes megcsinálni, képes megszervezni és fenntartani a saját kis életét. És akkor az már egy egészen más fajta világ, élet lesz. Nélküle de mégis vele csak már másképpen. Bármennyire is hihetetlennek tűnik ma, eljön ez is, csak egy kis türelem.

A mai napban az a legrosszabb, ami egyben a legjobb és legizgalmasabb is, hogy egy új fejezet kezdődik az életetekben és ne felejtsétek el az Ő életében is. Legyetek hát türelmesek önmagatokkal és vele is.

És ha majd a "kicsiket" is kirepítjük, akkor majd újra úgy fogunk együtt bandázni, mint ahogy tettük azt 15 izééé 20, vagyis öööö 25 éve, és a kölkök majd csak kepeszkedhetnek, hogy találjanak egy-egy napot, hogy találkozhassanak velünk.

Ahogy Bence most mondaná Cheer up!!!!! szülők

pusza Erika

Isten veled Pupuka!

Nagyon szomorú nap ez a számunkra. Az öreg hölgy, Szofikánk, vagy ahogy Csibe nevezi Pupuka, ma örök álomba szenderült. Nem voltam még felkészülve rá...már ha fel lehet készülni ilyesmire. Igaz, hogy öreg is volt, süket is volt, de ez még nem ok arra, hogy itt hagyjon bennünket.

Jó kutyus volt, a családunk része, úgy ment el, ahogy élt, nem okozott gondot, csendben elaludt.

Szép temetést rendeztünk neki. Amikor ezeket a sorokat írom még lobognak a mécsesek a kert egy csendes szegletében elhelyezett sírján.

Hiányozni fog...nagyon...nagyon...

Mission completed (küldetés teljesítve) és okos teló

És, igen, és yess!!! Hivatalosan a küldetést mai napon Tomkával teljesítettük,ugyanis Bendi ma 18 éves, így mától "közigazgatásilag" :D nagykorúnak számít ő is.

Sütöttem neki egy Moni féle nagggyon csoki(s) tortát, aminek ahogy eddig, ezúttal is nagy sikere volt. Tomkával felajánlottuk, hogy ha szeretné tarthat egy habos kakaós, csokis kuglófos zsúrt...azt hiszem tetszett neki az ötlet, csak a papírcsákókhoz ragaszkodott :)))).

Persze volt már rendes nagy buli is, és jövő héten a nagymamákkal is ünnepelünk, azzal aztán le is zárul a "Bendi 18 éves lett" rendezvény sorozat.

Istenem milyen egyszerű és idillikus is lenne, ha tényleg csak ennyi lett volna a küldetés teljesítése. Gyanítom azonban, hogy a neheze még hátra van. Most még talán jön egy-két nyugodt év, de aztán érettségi, és utána ki kell találni milyen munkából tartsa el magát, és majdan a családját..ha azon is túl leszünk, na akkor talán mondhatjuk, hogy "ez jó mulatság, férfi munka volt".

OK. szóval mától 4 felnőtt lakja a házat, ők (mármint a legfiatalabb felnőtt tagjai a családnak), még nem tudják, de ez a merőben új helyzet némi szabály átrendezést von maga után, de ez még kidolgozás alatt áll és nagyon szeretném ha ennek a kialakításában már ők is aktívan részt vennének, elvégre szavazati joggal rendelkeznek vagy mi a szösz. Majd alkalom adtán elmesélem, hogy sikerültek a reformtörekvéseim.

És akkor még elmesélem legújabb esetemet az okos telóval. Képzeljétek megajándékoztam magamat a születés napomra (na jó anyagi megfontolásból egy kicsit csúszott a projekt) egy okos telefonnal. Már nagyon szerettem volna egy érintőképernyős telót egyrészt mert imádok minden új technikai kütyüt, másrészt szeretek mindent, ami okos, az se baj ha az egy telefon. Elmondhatom, hogy mára (kb. két hete vettem) igen jó barátságba keveredtünk. Persze nem volt mindig így. Rögtön az első nap már az is gondot okozott, hogy hogyan vegyem fel. Persze nem én lennék, ha mindez nem nyilvánosan zajlott volna. Ott álltam az irodában, Csuri hívott, én meg vehemensen nyomkodtam (értsd érintettem, ahogy azt kell) a kijelzőn megjelenő zöld telefont, ám az ég egy adta világon semmi nem történt azon kívül,hogy tovább zengedezett a csengőhang.

Most komolyan, szerintetek? Ki a búbánatos fene gondolta, hogy megérintve a kijelzőt el kell húzni jobbra és úgy tudod felvenni? Hála az égnek a fejlesztők gondoltak a magamfajta szőkékre is, így majdnem minden teendőre figyelmeztet a kijelző.

Persze a megpróbáltatásaimnak még nem volt vége, a következő megmozdulásomat szintén nézőközönség előtt adtam elő, és pechemre ez Ceci és Livi volt. Amikor 4 perce próbáltam meg a tárcsázó billentyűzetet a kijelzőre csalni, akkor kérdezték meg, hogy biztos vagyok-e benne, hogy kell nekem egy ilyen ultra modern telefon? Megnyugtattam őket, hogy ezek csak a kezdeti nehézségek és két hét múlva jöhetnek hozzám továbbképzésre.

Másnap letöltöttem a telefonhoz tartozó 130 oldalas kézikönyvet és akkurátusan áttanulmányoztam, és ma már meglehetősen stabilan navigálok a menü pontok között. Olyannyira, hogy amikor Bendi megkapta a szülinapjára az őt illető okos telót, volt, amit már én mutogattam meg neki, Most őszintén, kell ennél nagyobb elismerés egy magamfajta, két nagykorú gyerekkel rendelkező őskövületnek?

Egy kis ez meg az.

Egy kicsit ég a képem, amiért már rég jelentkeztem, de komolyan mondom, hogy alig történt említésre méltó dolog. Az előző bejegyzésben említett nyeszletka fenyőfánk, oly annyira szépre sikeredett, hogy úgy döntöttünk, jövőre sem veszünk nagyobbat. Ja és még mindig lent áll a nappaliban. Hétvégére várjuk Fürcsiéket, akik szerintem teljes joggal néznek már minket hülyének. Egyszer volt szerencséjük szeptemberben a 40. szülinapunk kellős közepébe csöppenni, a bibi csak az, hogy januárban és márciusban van a szülinapunk. Most meg február közepén még a karácsonyfánk alatt ebédelünk...hát asszem tényleg nem vagyunk átlagosak....átlagon felül lusták vagyunk :))).

Aztán a szilvesztert ágyban töltöttem, este 10 felé Tomka elirigyelte tőlem és ő is vízszintesbe helyezte magát, így éjfélkor ő már hangosan (értsd őrült módon horkolva) aludt én meg Maxi kutyával a fejemen (ugyanis ott kötött ki nagy rettegésében), próbáltam meg ugyan ebbe az állapotba ringani magam. Rém romantikus volt egyik oldalamon a férjem hortyogását, a fejemen meg Maxi szuszogását hallgatni.

Aztán jött egy őrült hét a munkahelyemen, mert január 8-án indultunk síelni, így igencsak bele kellett húznom, hogy mindent rendben hagyjak ott.

A síelés, hát hogy is mondjam, egy kicsit a vártnál kevésbé volt jó. Ugyanis az első három nap nem volt jó idő. Az viszont jó volt, hogy a gyerekek velünk voltak.

Persze én azért sikeresen előadtam magam az egyik nap, amikor a kelleténél jegesebb volt a pálya. Az történt ugyanis, hogy a síelés végeztével az utolsó kólát már kicsatolt bakancsban ittam meg. Ez önmagában még nem bűn, de utána így ráállni újra a lécre, több, mint felelőtlenség. Nos így indultam az enyhe lejtőn a nem túl elegáns ám annál hasznosabb hóeke pozícióban a parkoló felé. Igen ám, de egy idő után éreztem, hogy a felvett pozíció ellenére sem leszek képes a jeges lejtőn megállni, amint ezt konstatáltam, azonnal hangot is adtam megfigyelésemnek és hangos "ebből baj lesz, ebből baj lesz" kiáltásokkal, hadonászó botokkal elszáguldoztam egy csoport mellett (mert nézőközönség az kell, nem elég a magam nyomora) és utolsó mentsvárként belekapaszkodtam a lejtő végén álló fém kordonba, aminek csupán az lett az eredménye, hogy egy Linda visítással magamra borítottam azt és elterültem a földön. Lécek botok szanaszét én meg mint egy gyalogbéka henteregtem a sáros talajon.

Komolyan mondom nincs ember, aki azt gondolta volna, az előadásom után, hogy józan vagyok. Pedig lelkemre én voltam az egyetlen, aki egy korty alkoholt sem ivott...lehet hogy ez volt a baj.

Még egy függőleges hófalon való leereszkedés, térdig érő szűz hóban lécekkel a lábamon és kb. ki is merült az említésre méltó események sora a síelésről.

Aztán ismét egy kicsit nyomtam az ágyat. Hiába, ahogy egyik barátom szokta volt mondani 40 felett minden nap ajándék, vagy ha nem fáj valamid reggel, akkor nem is biztos hogy élsz. Lassan már megszokom ezt a nyavajásságot.

Ha hiszitek, ha nem, ennyiben ki is merül az utolsó bejegyzés óta eltelt időszakban történt események összefoglalása.

Azt azért még elmesélem, hogy pénteken mit műveltem már megint.

Mindig azt szoktam mondani, hogy a suzuki, tudja, hogy nem a gazdagoknak gyártja az autóit...legalábbis az Igniseket nem. Ezért van az, hogy a tankban lévő benzin kifogyását már akkor jelzi, amikor még 100-120 km-t lehet menni az autóval, ergo van 3-4 napod összegyűjteni vagy spórolni a tankolásra valót.

Reggel beülve az autóba láttam én, hogy igencsak fekszik a mutató...mit fekszik ez már egyenesen a műszerfalba fúrta a fejét. A pénztárcámban 400 Ft. röhögött, na gondoltam, akkor ma extrém sportolunk, vajon megjárom-e ezzel oda-vissza Újpestet?

Az oda út sikerült. Hazafelé az összes általam ismert égi szenthez fohászkodtam, hogy ha már eddig segítettek, akkor lesznek kedvesek valahogy hazajuttatni is. Aztán mivel remekül haladtam, meg is feledkeztem arról, hogy kb egy pohárnyi benzinnel indultam reggel útnak.

Haza érve leparkoltam, hálát adtam az égi segítőknek és az esti teendők után ágyba bújtam. Ha meg is fordult a fejemben, hogy szólok Tomkának, a lehetséges hegyibeszéd elkerülése végett inkább hallgattam. Bendinek azért megemlítettem, hogy reggel ha az apja közelít az autóhoz szóljon neki, hogy a Bezinkútra menjenek először.

Aztán jött a reggel, Tomka elindította az autót...ami az első két pöfögés után leállt...hihihihi. Szegény srác, akit közben beültetett az autóba, mehetett haza a sajátjáért és húzhatták le Jozikánkat a kútra megetetni. Kicsit szégyelltem magam, de azért vicces volt a szitu, különösen, hogy Tomka nem rontott rám liluló fejjel, hogy milyen egy bestia vagyok, hogy így kiszúrtam vele. Csendesen csak annyit mondott, milyen jó helyen lakunk, mert ha két házzal feljebb laknánk, akkor már nem értem volna haza.

Hát ezek vagyunk mi mostanság a kicsit eseménytelen életünkkel.