Egy kicsit ég a képem, amiért már rég jelentkeztem, de komolyan mondom, hogy alig történt említésre méltó dolog. Az előző bejegyzésben említett nyeszletka fenyőfánk, oly annyira szépre sikeredett, hogy úgy döntöttünk, jövőre sem veszünk nagyobbat. Ja és még mindig lent áll a nappaliban. Hétvégére várjuk Fürcsiéket, akik szerintem teljes joggal néznek már minket hülyének. Egyszer volt szerencséjük szeptemberben a 40. szülinapunk kellős közepébe csöppenni, a bibi csak az, hogy januárban és márciusban van a szülinapunk. Most meg február közepén még a karácsonyfánk alatt ebédelünk...hát asszem tényleg nem vagyunk átlagosak....átlagon felül lusták vagyunk :))).
Aztán a szilvesztert ágyban töltöttem, este 10 felé Tomka elirigyelte tőlem és ő is vízszintesbe helyezte magát, így éjfélkor ő már hangosan (értsd őrült módon horkolva) aludt én meg Maxi kutyával a fejemen (ugyanis ott kötött ki nagy rettegésében), próbáltam meg ugyan ebbe az állapotba ringani magam. Rém romantikus volt egyik oldalamon a férjem hortyogását, a fejemen meg Maxi szuszogását hallgatni.
Aztán jött egy őrült hét a munkahelyemen, mert január 8-án indultunk síelni, így igencsak bele kellett húznom, hogy mindent rendben hagyjak ott.
A síelés, hát hogy is mondjam, egy kicsit a vártnál kevésbé volt jó. Ugyanis az első három nap nem volt jó idő. Az viszont jó volt, hogy a gyerekek velünk voltak.
Persze én azért sikeresen előadtam magam az egyik nap, amikor a kelleténél jegesebb volt a pálya. Az történt ugyanis, hogy a síelés végeztével az utolsó kólát már kicsatolt bakancsban ittam meg. Ez önmagában még nem bűn, de utána így ráállni újra a lécre, több, mint felelőtlenség. Nos így indultam az enyhe lejtőn a nem túl elegáns ám annál hasznosabb hóeke pozícióban a parkoló felé. Igen ám, de egy idő után éreztem, hogy a felvett pozíció ellenére sem leszek képes a jeges lejtőn megállni, amint ezt konstatáltam, azonnal hangot is adtam megfigyelésemnek és hangos "ebből baj lesz, ebből baj lesz" kiáltásokkal, hadonászó botokkal elszáguldoztam egy csoport mellett (mert nézőközönség az kell, nem elég a magam nyomora) és utolsó mentsvárként belekapaszkodtam a lejtő végén álló fém kordonba, aminek csupán az lett az eredménye, hogy egy Linda visítással magamra borítottam azt és elterültem a földön. Lécek botok szanaszét én meg mint egy gyalogbéka henteregtem a sáros talajon.
Komolyan mondom nincs ember, aki azt gondolta volna, az előadásom után, hogy józan vagyok. Pedig lelkemre én voltam az egyetlen, aki egy korty alkoholt sem ivott...lehet hogy ez volt a baj.
Még egy függőleges hófalon való leereszkedés, térdig érő szűz hóban lécekkel a lábamon és kb. ki is merült az említésre méltó események sora a síelésről.
Aztán ismét egy kicsit nyomtam az ágyat. Hiába, ahogy egyik barátom szokta volt mondani 40 felett minden nap ajándék, vagy ha nem fáj valamid reggel, akkor nem is biztos hogy élsz. Lassan már megszokom ezt a nyavajásságot.
Ha hiszitek, ha nem, ennyiben ki is merül az utolsó bejegyzés óta eltelt időszakban történt események összefoglalása.
Azt azért még elmesélem, hogy pénteken mit műveltem már megint.
Mindig azt szoktam mondani, hogy a suzuki, tudja, hogy nem a gazdagoknak gyártja az autóit...legalábbis az Igniseket nem. Ezért van az, hogy a tankban lévő benzin kifogyását már akkor jelzi, amikor még 100-120 km-t lehet menni az autóval, ergo van 3-4 napod összegyűjteni vagy spórolni a tankolásra valót.
Reggel beülve az autóba láttam én, hogy igencsak fekszik a mutató...mit fekszik ez már egyenesen a műszerfalba fúrta a fejét. A pénztárcámban 400 Ft. röhögött, na gondoltam, akkor ma extrém sportolunk, vajon megjárom-e ezzel oda-vissza Újpestet?
Az oda út sikerült. Hazafelé az összes általam ismert égi szenthez fohászkodtam, hogy ha már eddig segítettek, akkor lesznek kedvesek valahogy hazajuttatni is. Aztán mivel remekül haladtam, meg is feledkeztem arról, hogy kb egy pohárnyi benzinnel indultam reggel útnak.
Haza érve leparkoltam, hálát adtam az égi segítőknek és az esti teendők után ágyba bújtam. Ha meg is fordult a fejemben, hogy szólok Tomkának, a lehetséges hegyibeszéd elkerülése végett inkább hallgattam. Bendinek azért megemlítettem, hogy reggel ha az apja közelít az autóhoz szóljon neki, hogy a Bezinkútra menjenek először.
Aztán jött a reggel, Tomka elindította az autót...ami az első két pöfögés után leállt...hihihihi. Szegény srác, akit közben beültetett az autóba, mehetett haza a sajátjáért és húzhatták le Jozikánkat a kútra megetetni. Kicsit szégyelltem magam, de azért vicces volt a szitu, különösen, hogy Tomka nem rontott rám liluló fejjel, hogy milyen egy bestia vagyok, hogy így kiszúrtam vele. Csendesen csak annyit mondott, milyen jó helyen lakunk, mert ha két házzal feljebb laknánk, akkor már nem értem volna haza.
Hát ezek vagyunk mi mostanság a kicsit eseménytelen életünkkel.
