Kis decemberi szomorka

Ha karácsony, akkor fenyőfa, ha fenyőfa akkor para, hogy idén mekkora fával állít haza Tomka...
Sose gondoltam volna hogy valaha visszasírom ezt az algoritmust. Mint tudjuk az én drágám egy csendes, rendes, dolgos ember. Igazán még az irányában legnagyobb rosszindulattal viseltetők sem nevezhetik megalománnak. Ezalól két dolog képez kivételt a kamionok utáni olthatatlan szerelme (bár úgy sejtem ez némileg megkopott a kamionján töltött elmúlt 10 év alatt) és természetesen a karácsonyfa a másik kivételezett. Akik korábban olvasták a blogomat itt és itt már találkozhattak ezzel a problémával.
Majdnem napra 22 éve költöztünk be a házba és azóta minden évben, kivétel nélkül 2 méter feletti ezüst fenyőt vásároltunk. Minden karácsony előestéje azzal telt, hogy a megvásárolt fenyőt akkorára szabjuk, hogy egyáltalán beférjen a házba. Bútorokat tologattunk jobbról balra és balról jobbra, hogy a terebélyes ágak elférjenek a nappaliban.
És most kéremszépen a ház mögött egy szélmentes zugban meghúzódva áll az idei karácsonyfának való fenyőnk, ami alig üti meg az 1 méter 40 centit. Bármennyire is szép, és formás, bármennyire is tudom, hogy így kellett döntenünk, akkor is elfacsarodott a szívem, amikor Tomka beállított a mi kis nyeszletkánkkal. Ránéztem és valami igazi mély szomorúság ült rá a lelkemre. Nem voltam felkészülve a látványra. Tudom, hogy jövőre talán megint nagy fánk lesz, de akkor is...
Hiányozni fog a szép sudár fa, ami hellyel, közzel kiszorított minket a nappaliból. Tegnap dél óta próbálom szokni a gondolatot, hogy idén kis fánk lesz, még nem sikerült.
Tévedés ne essék nem az anyagi helyzetünk miatt kesergek, bár nyilván valóan emiatt hoztuk meg Tomkával teljes egyetértésben ezt a döntést, hanem mert valami, amit 22 éve megszoktam most másképp lesz, és hiányozni fog amit megszoktam. De nem baj, fő, hogy jutott erre a kis nyeszletkára is, meg egy kis csecsebecsére is a fa alá. És jövőre, havonta félreteszek egy ezrest, hogy újra mamut fenyőt vásárolhasson az én drágám.

Internet

Ismét kint volt a T-home, vagy T-mittudomén nálunk. Azt történt, hogy lemondtuk a vonalas telefont. Már hónapok óta nincs is készülékünk, gondolt hát egyet a T-mittudoménnél lévő házimanónk (az ég áldja meg amiért mindig figyelemmel kíséri, hogy melyik csomag a legmegfelelőbb nekünk), és átpakolt minket egy valamilyen csomagba, ami azzal járt, hogy kicserélték az eddig prímán üzemelő routerünket modemre. Aminek aztán most az a következménye, hogy Csuri laptopján nincs internet Bendi gépén meg nem is tudom talán van, de kb. csiga lassúságú.
Én dőre nő személy reggel még reménykedtem, hogy nem így lesz, pedig már a T-mittudomén ügyfélszolgálatosának telefonja óta ott motoszkált bennem, hogy ebből a cseréből tuti napokig tartó hercehurca lesz, mire újra pipecül működik majd a net. Gondoltam tehát, hogy itthon maradok, hogy megkörnyékezzem T-mittudomén szerelőjét, hogy ugyan lőné már be az internetes kapcsolatokat a gépeken. Reggel aztán legnagyobb meglepetésemre időben meg is jelent T-mittudomén szerelője. Nincsenek előítéleteim, de meglátván tisztes munkában megőszült sörényét az úrnak és a tempót, amivel megközelítette a bejáratot, és a kocsibeállási stílusáról akkor még nem is beszéltem, nos mindezeket egybevetve nem sok jóra számítottam.
És bejött, amikor féltérdre ereszkedve szerelő bácsi matatott a zsínórrengetegben halkan megjegyeztem, hogy beállítaná-e a többi gépre is a kapcsolatot.
Válasz: jaj kezicsókolom mi ahhoz nem nyúlhatunk, de erre gépre (értsd, amihez a modemet csatlakoztatta), beállítja nekem. Na gondoltam remek, legalább egy gépen lesz. Na de amikor nekihasalt a gépnek, és kishíján lefejelte a monitort olyan közelről szemlélődött, már kezdtem aggódni, és amikor magában motyogva klikkelt kettőt, hogy aszongya "ezt kell kipipálni, ha jól emklékszem", itt feladtam. Úgy éreztem, hogy T-mittudomén ezt a szerelőbácsit biza megörökölte Bell apánktól.
Nincs mese holnap fel kell hívnom T-mittudoménnél lévő házimanónkat, hogy most akkor mi milyen csomiban is vagyunk és ahhoz milyen internet sebesség társul? És akkor még mindig csak információim lesznek és nem lesz minden gépen net...és ezt tudjuk ilyen internet függő családban bizony komoly konfliktus forrás.
Ez az egész csak egy embert hagy teljességgel hidegen, Tomkát, ő viszont akkor volt idegbeteg, amikor nem tudott meccset nézni, mi viszont azt az időszakot sírjuk vissza...hiába teljességgel elfogadók vagyunk egymás szenvedélyével kapcsolatban.

Zanza helyett beismerő vallomás

Nem vagyok nagyon produktív, igaz? Már rég jártam erre. Jó, jó akkor most megállok, amikor ugyanis újra kezdtem az írogatást megfogadtam, hogy nem fogok szabadkozni a bejegyzések sűrűsége miatt, úgyhogy tekintsétek első mondataimat tárgytalannak.

Az elmúlt hetekben egyeztetés folytattam Csurikámmal. Írtam egy - általam korrektnek vélt - összefoglalót az elmúlt hónapjairól, de Csibe arra kért, hogy ne tegyem közzé. Így tehát akit érdekel mi történt vele, írjon neki priviben, vagy nekem és továbbítom neki.

Ezennel lezártnak tekintem a "gyerekeim vannak a középpontban" tartalmú blogomat. Csendesen jegyzem meg, hogy oltári nehéz megállnom, hogy ne emlegessem folyvást fel ami velük történik, de ez már csak a leszokófélben lévők gyötrelme, majdcsak túl leszek rajta.

Mesélek inkább nektek magamról. Az például kiderült az elmúlt két évben számotokra, hogy szeretem az ezoterikát? Igen, tessék, bevallottam, lehet berzenkedni fejet csóválni, vagy lelkesen egyetérteni.
Na nem vagyok elvakult rajongó, aki minden kérdésével (mosogassak vagy ne, takarítsak vagy ne ) rohan a házijósnőjéhez, vagy azonnal kártyát vet, hogy válás lesz-e a legutóbbi fogkrém vitából. De elismerem, hogy amikor úgy érzem változnak körülöttem a dolgok, és ugyan megfogalmazódnak bennem alapvető irányok, mégis kicsit bizonytalan vagyok, na ezek azok a pillanatok, amikor jöhet az ezoteria. Ilyenkor felkeresem a barátnőim által éppen leglátogatottabb, asztrológust, angyalos nénit, kártyavetőt, vagy, mint azt legutóbb tettem szimbólum elemzőt.
Úgy érzem, hogy én ezeket a dolgokat megfelelően a helyén kezelem. Meghallgatom , a jó dolgokat úgy nagyjából megjegyzem, némelyik dolgon nagyokat röhögök, majd amikor valami bejön egy kicsit hümmögök, hogy hát ja, ja. De például soha nem szállok vérremenő vitába a szkeptikusokkal. Láttam én már "nem hívőt" falfehéren ülni a jósnővel szemben...majd rájönnek, ha meg nem, akkor sincs semmi baj.
Szóval az történt, hogy befejezvén a sulit, némi légüres tér kezdett kialakulni körülöttem, de ezt már mintha említettem volna. Jó, nem tagadom, jól esett a pihi meg az őrült mennyiségű olvasás (húúú tényleg erről majd írok, embertelen mennyiséget olvastam el június óta), de azért én szeretem, ha vannak terveim, amiért lehet lelkesedni, lehet ábrándozni róla stb. stb.
Azt éreztem, hogy hamarosan kitör belőlem a régi szervezkedős énem, de igazán nem tudtam merre menjek. Na gondoltam itt az idő elmenni valami ezoterikus hókuszpókra, hátha jön az ötlet. És lőőőn. Igen érdekes dolgokat hallottam ott. A leges legérdekesebb az volt, hogy azt mondta a csaj, hogy nekünk négyünknek (értsd Tomka, gyerekek, én) kellene közösen vállalkoznunk. Valami olyan dolgot, ahol áttudjuk adni, azt, amilyenek mi vagyunk, ahogy élünk (na ezzel némileg vitatkoznék, akadnak területek, ahol csődközeli állapotokat hozunk létre pillanatok alatt :D ), mert hogy, mondá szimbólumelemző asztrológusunk, mi olyan szeretettel fordulunk az emberek felé, amire nagy szükség van manapság. Nos ezzel is vitatkoznék, ha hallaná, reggelente egy-egy hülye autóst mekkora szeretettel anyázok le...
És mi képesek vagyunk olyan légkört teremteni magunk körül, ami mellett feltöltődnek az emberek. Hát igen, ne menjünk túl messzire, a tavalyi Vöröskő túra? Amíg én halálközeli élményeket éltem át a csúcsra törve a többiek halálra röhögték magukat...azóta is emlegetik. Ha ezt jelenti a feltöltődés, hogy a körülöttünk lévők rajtunk szórakoznak, hát mit mondjak adunk okot bőven, efelől nincs kétség.
Mindegy, a lényeg, hogy az ötlet teszik és ez hagyján Tomka se nézett rám úgy, mintha az űrből jöttem volna, amikor elmeséltem. Viszont nem kapkodjuk el, szépen lépésenként haladunk. Az első lépést Tomka már megtette másfél, két éve amikor beszállta az LSE munkájába. Úgy tűnik most már én sem vagyok képes távoltartani magam ettől. Nem tagadom nagyon megmozgatta a fantáziámat, hogy majdnem 40 gyerek jár már le az edzésekre. Van ilyen olyan U csapatunk (tudjátok, U-10, U-13 meg ilyesmik). Ifik, felnőttek, öregek.
Úgy érzem megvalósulhat egy nagyon, nagyon régi álmom, hogy kialakítsunk egy olyan helyet, ahova a gyerkőcök kiskamaszkoruktól kezdve lejárhatnak, ahol jólérzik magukat, ahol úgy érezhetik tartoznak valahová. Tudom, ezek nagy szavak, de rettentően szükség van erre, és nem csak szükség, tudom, hogy igény is. Úgyhogy belevágunk majd. Remek segítők vannak már most az LSE körül. És hogy milyen terveim(nk) vannak? Erről majd mesélek legközelebb.