7 óra

Igen, 7 óra, ennyi időt töltöttem ma takarítással és csak a lépcső tetejéig jutottam. Onnantól kezdődik a gyerekek birodalma, ami csak erős idegzetűeknek és gyomrúaknak ajánlott. És mivel az az ő birodalmuk, így ott csak külön felkérésre vagyok hajlandó kizárólag asszisztensi feladatok ellátására.
Szóval a takarítással eltöltött 7 óra ellenére is a konyha meg a fürdőszoba csak olyan tessék-lássék módon van megcsinálva. Wááááá 35 négyzetméteren és a tizediken akarok lakni.... ha takarításról van szó. És most nem ám úgy csináltam, mint máskor szoktam, hogy valami film megy a Tv-ben, azért, hogy elviselhetőbb legyen a gályázás és időnként leragadok előtte, nem, most valami zenei csatornára állítottam a Tv-t, azon nincs mit nézni, és nyomtam 10-től 17-ig... inkább dolgozni mentem volna, az sokkal kényelmesebb. Hagyjuk is ezt a témát, csak gondoltam elpanaszolom, hogy milyen napom volt, és most olyan fáradt vagyok hogy a kezemet alig tudom a klaviatúta fölé emelni. Az előbb érkezett meg Tomka, de mondtam neki, hogy nem vagyok képes egy puszi miatt levonszolni magam a tetőtérből, majd ha végzek itt, lemegyek és megkapja a járandóságát.
Tegnap színházban voltunk a lányokkal. Kern András előadásában a Kellékest néztük meg. Könnyű, kis másfél órás darab. Őszintén szólva egyetlen percet sem beszélgetünk utána róla, így gyanítom, hogy nem ez a darab lesz, amit évek múltán emlegetni fogok. Olyan volt, mint ha egy bulvárlap segítségével kicsit beleskelődtünk volna a kulisszák mögé, ennyi, nem több. Nem unatkoztunk és kikapcsolódtunk. Utána pedig beültünk egy sütire Szentendrén a Christine-be. Igen, jól olvastátok egy sütire, este 9-kor. És olyan, de olyan francia csokitortát ettem narancsos karamella öntettel, hogy azt nem lehet leírni... na azt, még évek múlva is emlegetni fogom. Mivel nem terveztem a mai napot, így felhőtlenül élveztem a tegnap estét.
Tegnap sem dolgoztam. Reggel kényelmesen lementem 3/4 11-kor a közértbe és 1/2 1-kor sikerült haza érnem a tőlünk 5 percre lévő faluközpontból. Komolyan mondom, nagyon jó volt. Lépten-nyomon (értsd szó szerint) ismerősbe botlottam, na jó rendben elismerem ez nem annyira különleges egy faluban, de mivel én az elmúlt időszakban igen ritkán mentem így le , hogy ráérjek, ezért kifejezetten jól esett eltraccsolni a régen látott ismerősökkel. Rögtön le is támadtam az ASSIST-tal az egyik csajt, aki Szentendrén az egyik suliban igazgató helyettes , hogy had vigyünk anyagot hozzájuk is. Teljesen nyitott volt rá, annyira szeretném, ha valaki kijutna egy olyan suliból, amit én ajánlottam Andinak.
Aztán még főzőcskéztem valamit és már kellett is készülődni az esti színházra.
Arra jöttem rá tegnap, hogy LISTA nélkül én már nem jutok egyről a kettőre. Ha nincs listám, akkor úgy veszem, hogy nincsen teendőm se. Bent az irodában minden napot úgy zárok, hogy felírom, hogy másnap mit fogok csinálni. Még akkor is ha az napi vagy heti rutin feladat. Ha ugyanis nem írok ilyet rögvest hajlamos vagyok a lógásra. És tegnap arra jöttem rá, hogy itthon is befogom ezt vezetni, mert akkor itthon is produktívabb leszek.... bár nem is tudom, akarok én itthon produktívabb lenni? A mai produkciómat követő fáradtságomat figyelembe véve azt hiszem nem akarok én itthon ilyen serény lenni.
Most pedig megyek és becsobbanok egy kád vízbe mert kívül belül poros vagyok mint egy száz éves alkov... és úgy is érzem magam :)))

3 lusta nap

Naplót az ember általában azért ír, hogy valamikor egyszer visszaolvasva emlékezzék az elmúlt "dicsőséges" szép időkre. Azt hiszem nekem nem tanácsos visszaolvasgatni ezt a web naplót, mert előfordulhat az a nem kívánatos eset, hogy szembesülök azzal, amit már amúgy is tudok (s, mint ilyen nem szorul megerősítésre), hogy egy lusta dög vagyok.
Ugyanis 3 lusta nap van mögöttem. Úgy lehet leginkább megtudni, hogy mennyire voltál produktív az elmúlt napokban, hogy megkérsz valakit -lehetőleg egy olyan embert, aki előtt nem ciki semmilyen választ felvállalni - hogy ugyan kérdezze már meg, hogy mi történt az elmúlt 3 napban. Ha a választ hosszas hümmögés és agytorna előzi meg, na akkor az egy lusta hétvége volt. Tőlem meg se kérdezzétek, hogy mit csináltam, mert csak igen nehezen jut eszembe az a kevés amivel mégiscsak eltöltöttem az elmúlt napokat.
Például főztem egy marhapörit. De nem ám akármilyen marhából! Írországi marhából! Ha láttatok volna tuti elvitettek az azóta már bezáratott Lipótra. Minden e gyes késvágásnál párálló szemmel gondoltam a szegény megboldogultra, aki Írország füvét legelte. Ha hiszitek, ha nem, még a színe is más volt a húsinak.
Este voltunk Simáéknál. Monka, annak ellenére, hogy nem írországi marhából készítette, de isteni marhanyakat sütött. Utána máglyarakás és mákos guba volt a menü. Nekem meg, aki képtelen uralkodni magán ha hasonló finomságok kerülnek elé, már nem kellett aludni éjszaka. Csak forgolódtam és hallgattam a kaja gúnyos röhögését a hasamban.
Aztán buszoztam is, mert a család szombaton már reggel elment Bendi meccsére én meg Volán busszal mentem utánuk. A buszon megtanultam vagy 30 új angol szót... na jó füllentettem, ennek a felét csak felelevenítettem. Megtanultam pl. a "zárkózott személyiség" fogalmát. Hogy minek azt nem tudom, legfeljebb azért, hogy el tudjam mondani, mi nem vagyok.
Aztán voltunk anyukáméknál ebédelni. Istenit főzött ő is. De a legeslegjobb az volt, hogy nekem adta a Vandrebilt parfümjét, amiről azt kell tudni, hogy az egyetlen parfüm, amit hosszú évekig használtam, de ma már egyáltalán nem, vagy nagyon kevés helyen lehet kapni, így nem csoda ha azonnal minden szemérmemet félretéve elkunyiztam anyutól a kedvenc illatomat.
Ma meg megnéztem egy (pár) semmitmondó filmet a Tv-ben, amolyan agyapasztóként, majd a focistáknak elkészítettem a kéthetente rendszeresen esedékes kaja ellátmányt. Nem mondom reggel kicsit nehezményeztem, hogy Tomka elvárja tőlem, hogy egy I.osztályú szálloda színvonalának megfelelő szendvicset dobjak össze a fiúknak minden féle dísszel frinccel franccal, végül azonban úgy döntöttem, hogy legyen jó napja, megteszem és olyan fasírtos szendókat és hagymás zsírosbrúgókat gyártottam, hogy abban hiba nem volt.
És most este, hogy enyhítsem némileg az elmúlt napok lustaságából eredő lelkiismeretfurdalásomat ideültem a géphez és összerittyentettem azt az 5 oldalt a szakdogámhoz.
Röviden ennyi a háromnapos ünnep története, nem túl izgi de ez is velünk történt :)))

Hülyére véve?

Néha elgondolkozom, azon, amit egyszer OK, a főnököm kérdezett tőlem, nevezetesen:

" Ti tényleg ilyen viccesek vagytok, vagy csak jól adod elő?"

Tudjátok mit, döntsétek el Ti.
Nincs fél órája, hogy erősen megfontolás tárgyává tettem a válás lehetőségét. A következő történt ugyanis. Az én drágám merő jószívűségből összegyűjtötte itt a környékben a pirospaprika igényeket és felhozott egy "kis" mennyiséget vidékről. Édes nemes és csípős paprikát egyaránt. Majd pakolás közben rémült fejjel rohan be, hogy csak a fele csípős paprika csomagolásán van feltüntetve, hogy "erős". Úgyhogy most azonnal dobjak el mindent és menjek paprikát kóstolni. Persze, őőőő, hogy megtudja állapítani, hogy mennyire erős az erős, rögtön az első csomag után belenyalt egy erősbe, aminek aztán az lett a következménye, hogy a szája lezsibbadt és onnantól már csak én tudtam kóstolni. Tegye fel a kezét, aki végig kóstolt már 30 csomag őrölt paprikát! A nyelvem olyan volt, mint az ördögé, a torkom kiszáradt, hiába ittam a vizet. A 15. csomag után már biztosra tudtam, hogy én soha többet az életben pörköltöt sem eszem, mert abban is pirospaprika van.
És mi történt, mikor már éppen kezdtem azon gondolkozni, hogy vajon bele lehet-e halni ennyi paprika kóstolásba? Az én drágám széles vigyorral a fején előhalászott egy plusz zacskót a kocsi ülése mögül, amiben ott röhögtek a hiányzó felcímkézett erős paprikák...szerintem engem hülyére vettek ma, viszont miattam soha többé egyetlen fillért sem kell pirospaprikára költeni.
Önök az Antal család hülyeségének újabb gyöngyszeméről olvashattak.

ASSIST láz

Ismét indul az ASSIST ösztöndíj kiválasztási procedúrája. Hétfőn Pécsen voltunk Andival , akárcsak tavaly ilyenkor. Kihasználtuk az alkalmat és Eszterrel is találkoztunk, akárcsak tavaly ilyenkor. Gyanítom ebből hagyomány lesz :)).
A különbség csak annyi volt, hogy most Balázs is velünk jött vacsizni. Végre tudtunk egy kicsivel többet beszélgetni vele is. Balázs áldásos tevékenységének meg lett az eredménye, mert majdnem háromszor annyi érdeklődő volt, mint tavaly. Tegnap aztán Pesten tartott Andi előadást, ahol szintén jó sokan voltak. Öröm volt nézni, hogy ennyien érdeklődnek már a program iránt. Erre az előadásra Csibe is eljött velem, elvégre vállalta, hogy segít a toborzásban. Ugye mondanom sem kell, hogy amint lehetősége volt ömlött belőle a szó. Képzeljétek volt egy másik ex ASSIST-os srác is a tájékoztatón, aki az unokaöccsét kísérte el. Azt hiszen nagyon meggyőző volt a két "veterán" ösztöndíjas beszámolója. Én pedig csak nosztalgiáztam, jó volt felidézni a - most már - két évvel ezelőtti eseményeket. Hihetetlen, hogy rohan az idő két éve már, hogy elkezdődött az őrület.
Nagyon izgulok az idei jelentkezőkért is, legszívesebben ott állnék mindegyik háta mögött és lelkesíteném, na persze nem ingyen, fizetségül azt is szeretném látni, amikor megkapják a gratuláló e-mailt.
Az elmúlt hét őrületében nem is meséltem nektek, hogy Andi volt Csibe sulijában is tájékoztatót tartani. Igazgatói (?) (ebben nem vagyok biztos, de tanári utasításra az tuti) levonult az aulába nyolcadiktól felfelé az összes osztály. Csibe megmutatott pár képet, mesélt egy-két dolgot, de különösebb visszhangja nem volt a dolognak. Bár egyszer mintha felkapták volna a fejüket többen, akkor amikor arról volt szó, hogy 10 hónapig NO alkohol, NO drog. Ez egy kis megütközést keltett.
Egy szó, mint száz ha már nem is olyan hőfokon, de ismét ASSIST lázban égünk.

SOHA TÖBBET

A régi barátságok onnan ismerszenek meg, hogy a felek félszavakból is megértik egymást. Így biztos vagyok benne, hogy Józsi már a címből tudta, hogy most mi következik. Érettségi előtt álltunk, amikor egyik délután elmeséltem neki, hogy az általam legjobban gyűlölt szó (kifejezés?) a SOHA TÖBBET.
Ennyi év elteltével is így érzem.
Peregnek a napok, amelyek látszólag olyanok mint máskor. Reggel felkelés, suli, munkahely, este haza, vacsora, alvás. De van valami, ami minden nap, minden órájában ott motoszkál a fejemben: SOHA TÖBBET.
Reggel bemegyek a takarékszövetkezetbe és máris nyelem a könnyeim. Előttem van Karnis, ahogy nyúl az előre elkészített átutalási megbízásokért és megy a takszövbe.
SOHA TÖBBET nem megy már a takszövbe.
Jövök haza, elhúzok a posta előtt és eszembe jut SOHA TÖBBET nem villantok már Karnis autójának. Főzök, és nyúlok a pzs után, eszembe jut, ahogy reggelente jött a negyedkilós, friss, ropogós kenyérrel és ha kértük, készítette nekünk a "katonákat". Imádtam náluk vacsizni. Soha nem volt extrém kaja, mindig valami finom házikolbász, házisonka, szalonna, de olyan zabálásokat rendeztünk, és olyan jó szívvel adta, ahogy senki más. SOHA TÖBBET nem csinál már falatkákat nekem és nem ül ott az asztalnál. Puszit adok Bendinek és eszembe jut, hogy Cicka, hogyan tanítgatta síelni, horgászni a gyerekeket, a mi gyerekeinket. Kemény volt velük, de amit megtanított nekik, az mindig hasznos volt. SOHA TÖBBET nem taníthatja már sem az unokáit sem az én leendő unokáimat, pedig számítottam rá.
Kétségtelen persze, hogy Karnis nem volt egy szent, de egyetlen egyszer sem jutott a héten vele kapcsolatban eszembe rossz vagy kellemetlen élmény. Egyet érzek csak, hogy valami hibádzik, eddig tudtam, hogy ha nem is találkozunk, valahol a közös egünk alatt teszi a dolgát, sőt mivel jól ismertem majdnem azt is meg tudtam mondani, hogy kb. milyen dolgát teszi éppen. És most ott, ahol az ő helye lenne a világban üresség van...nagy üresség. Egyetlen dolog zakatol bennem egyelőre csillapíthatatlanul, hogy SOHA TÖBBET, SOHA TÖBBET, SOHA TÖBBET...értitek már miért gyűlölöm annyira ezt a szót?

Az önálló fiúgyermek

Nehéz az előző bejegyzés után folytatni az írást, de muszáj megosztanom veletek az én Bendikém önállósodásának egy újabb szintre emelkedését (süllyedését?). Azt már meséltem, hogy egy héten kétszer nulladik órája van. Kedden és pénteken reggel hétre kell a suliban lennie (agyrém, de ezt most hagyjuk). Sajnos elég rosszul járt mert keddenként nem tudom őt vinni, egyébként igen. Igaz olyankor végig kornyadozom a napot az irodában. Eddig egyébként valahogy mindig megúszta a keddet mert vagy a lába volt oda, vagy beteg volt, vagy mit tudom én, lényeg, hogy a mai nap volt az első, amikor önállóan kellett felkelnie (míg a család többi tagja még aludt) és elmennie a suliba. Félálomban észleltem is, hogy motoszkál. Anyai szívemet kicsit kábán de elöntötte a büszkeség, hogy lám, lám önállósodik a kisöcsi, majd újra álomba szenderültem. Amikor eljött az én időm nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, hogy indulhasson a nap.
Ültem a reggelim mellett az asztalnál, néztem magam elé rém értelmesen, majszolgattam a kalácskámat, egyszercsak észrevettem, hogy a mellettem lévő széken ott van Bendi kabátja. Na gondoltam ez a gyerek sem normális, húsz fokban bőrdzsekiben megy, most, hogy egyik óráról a másikra röpködnek a minuszok és leviszi a tetőt a nagy szél, most bezzeg valami hülye pulcsiba ment. Aztán ahogy a bevitt kajamennyiség arányában tisztult a tudatom és a látásom, észrevettem, hogy a kabát alatt ott a táskája is. Persze még akkor sem gondoltam semmi másra, mint hogy Bendikém, annyira lusta, hogy itthon hagyta a táskáját , hogy vigyük mi, akik kocsival megyünk utána a suliba. Aztán még két falat... és belém hasított a felismerés... lehet, hogy ez a gyerek el se ment? Dehát felkelt és molyolt reggel. Nosza felrohantam az emeletre és láss csodát az én egyszem fiam ott hentergett az ágyban ruhástól.
- Bendikém!- így én - Hát te mi az ördögöt (na nem voltam ilyen finom) keresel itthon?
És most figyeljetek!!!
A válasz:
- Anya! Hagyjál békén! Felkeltem négy órakkor /öt helyett a szerz. :))/ és negyed hatra /hat helyett, a szerz./ lementem a buszmegállóba... és csak ott néztem meg az órát... olyan mérges lettem, hogy visszajöttem és lefeküdtem... mit csináltam volna?

Ennyit az én Bendikém önálló keléséről. Még jó, hogy gyanút fogtam a táska és a kabát láttán, különben úgy tűzünk el itthonról, hogy Bendi édesdeden alszik az ágyában miközben mi megvagyunk győződve arról, hogy már rég a suliban ül. Mivel ma reggel én is a gyerekek sulijába mentem az lett volna csak az igazi, ha otthon felejtjük Bendit, akkor megint nem néztek volna hülyének a suliban minket.

Ja és azt már csak igen halkan és lábjegyzetben jegyzem meg, hogy a gyereknek volt kitől örökölnie, mert ezt / a kelleténél jóval korábban való felkelést/ rajtam kívül már mindenki eljátszotta a családban. Engem a végtelen lustaságom mentett meg eddig. Én ugyanis , addig el nem hagyom a jó meleg ágyikót, amíg minden kétséget kizáróan meg nem bizonyosodom arról, hogy az általam előző este eltervezett időpontot mutatja az óra.

Pacsi?

Ő András (és az apukája), a mi Karnisunk, az arra érdemesek Cickája. Komolyan mondom, hogy senki, de senki /még Csibe sem/ képes olyan rövid idő alatt és annyira felmérgesíteni, mint Karnis. Hihetetlenül érdes tud lenni, olyan, mint egy daróc. De szíve az van. Egy rövid ideig a főnököm is volt. Ott láttam meg igazán a morózus álarc mögött rejtőző embert. Ha csak egy levélrezdülésnyit is elkezd zörögni a haraszt máris hihetetlen pletykákat képes kreálni, amin rendkívül jókat lehet derülni. Imádja zavarba hozni az embert, emlékszem, amikor először találkoztunk és dicsértem, hogy milyen jó színe van csak ennyit válaszolt: " Nem az idén barnultam" zavaromat látva pedig jól szórakoztak rajtam Tomkával. És mindennek ellenére, ha fel is mérgesít, mégis bírom a fejét. Rengeteget buliztunk már együtt. síelni, kifejezetten szeretek vele, olyankor maga a gentlemanus. Ez az ellentmondásos pasi viszont olyan értékeket képvisel rendíthetetlenül, amelyek némelyikén manapság egy kézlegyintéssel lépnek túl a legtöbben.
András kórházba került 2 hete. Múlt vasárnap meglátogattuk. Amikor eljöttünk, Tomkával kezet fogott: Pacsi? ... ez volt az utolsó, amit beszéltünk vele. Ma itt hagyott bennünket... nagyon nagyon felmérgesített.

Újra itt

Köszönöm mindenkinek a jó kívánságokat. Igyekeztem magam mielőbb kihámozni az ágyból. Ez nagyjából sikerült is. Ma már hosszabb időre is eltávolodhattam a papírzsepitől, reggel a tükörbe nézve pedig megállapítottam, hogy az orrom is visszanyerte eredeti méretét és színét. Most már csak a tüdőt szaggató és szemgúvasztó köhögéstől kellene megszabadulnom és akkor többé kevésbé úgy érezném, hogy újra önmagam vagyok. De mondom, alapvetően jó úton haladok. Ezt abból is érzem, hogy megjött az íráskedvem. Igen, tudom, másoknak az étvágyuk tér vissza. Sajnos az a helyzet hogy engem az étvágyam csak a halálos ágyamon fog elhagyni, egyszerűen nem lehetek olyan beteg, hogy ne tudjak enni... meg is látszik az eredménye :(((. Szóval nekem nagyjából az íráskedv fellobbanása jelenti a visszatérést a hétköznapokba.
Eddig agykapacitásom nagyrészét az elvesztett egészségem visszaszerzése kötötte le, de látva az alagút végét mondhatni agyi tevékenységem is beindult, így eshetett meg, hogy ma egy levélváltás kapcsán elgondolkoztam, hogy milyen röhejesen gyorsan változik körülöttünk a világ. Andi írt pár sort, hogy aggódik a lányáért, aki éppen Japánban tanul, mert tájfun közeledik Japán partjaihoz, és bár Dóra nem izgul, azért az ilyen hírek egy anyának nem hangzanak annyira megnyugtatóan. Szóval ennek kapcsán ugrott be, hogy hol van már anyáink aggodalma, hogy csövesnadrágot vagy szimatszatyrot (aki nem tudja mi az, jelezze, elmesélem) visel-e a gyermeke? Jól belegondolva nem is tudom, hogy az anyukáméknak mi miatt kellett annak idején aggódni ? Nem vezettem autót, nem röpködtem a világban, drognak még híre, hamva sem volt és maximum a nátha támadhatott meg. Ennek ellenére bizonyára ők is átélték az aggodalom gyomorszorító, szívet pillanatra megállító érzését. Aztán itt vannak a barátnőm huszonéves lányai, akik ugyebár köztünk és a gyerekeink közötti korosztályt képviselik. Jó, akkor már azért játszott a drog, meg a diszkóbalesetek. De ha jól megnézem magunkat mindezek mellett mi már aggódhatunk a világban röpködő gyerekeinkért, hogy elsodorja-e a tájfun, reng-e a föld alatta, nem eszik-e meg a benszülöttek? Nem mondható normálisnak, hogy alig 30 év alatt ennyit változott a világ és nekünk, ha túl akarjuk élni, alkalmazkodnunk kell. Ami nem azt jelenti, hogy ma már nem aggódnak az anyukák, hanem azt, hogy talán egy kicsit rugalmasabbak lettek illetve azt, hogy visszakanyarodnak a régi, ősi módszerhez és, amikor már úgyérzik nincs ráhatásuk a dolgokra, XXI. század ide, XXI. század oda az égiek segítségét kérik, akárcsak szép-, ük- vagy dédanyáink, ez úgylátszik változatlan marad.

Józsi, Fürcsi és a gyerekek

Vasárnap Fürcsiéknél voltunk. Sajnos nem tudtunk hosszabb időt maradni, de azért így sem unatkoztunk. Már alig vártam, hogy találkozzunk, mert Bence (a nagyobbik gyerkőc) Írországban volt és kíváncsi voltam, hogy tetszett-e neki a szívemcsücske ország. Amint megérkeztünk azonnal elvonultunk, hogy megmutogassa a képeket és meséljen. Mivel folyt belőle a szó és minden képkockához fűzött valami megjegyzést, arra a következtetésre jutottam, hogy eggyel nőtt az ír rajongók létszáma, de legalább is megérintette a sziget hangulata. Az, hogy mint a sivatagban kiszáradt utazó a vizet, úgy itta a szemem a zöld domboldalakról és kőházakról készült képeket, teljesen normális és elfogadható viselkedés volt részemről. Kaptam egy hűtő mágnest is, ami már ott díszeleg a többi ír mágnesem között.
Aztán következett az ebéd. Komolyan mondom, annyira viccesek Józsiék. Kicsit olaszos a hangulat náluk, de ez senkit nem zavar, ugyanis nem panelban laknak :))). A vita tárgyát most is mint már annyiszor Balázs (a kisebbik gyerkőc) étkezési szokásai szították. Ne kerteljünk, Balázs nem szereti a húst. Amit részemről, mint vérmes ragadozó, húszabáló nem is értek, de azért elfogadom, hiszen nem ő az egyetlen ezen a földtekén, aki nem eszik húst. Fürcsi barátném viszont ezt meglehetősen nehezményezi. Igyekeztem ugyan megnyugtatni, hogy közvetlen környezetemben van rá élő példa, hogy szép deli legénnyé serdülhet valaki téliszalámin és csokoládén, így hát ne keseredjen el, Balázs is megnő majd a tésztán és a... nem is tudom még min...., ja a sajton. Úgy vettem észre, hogy nem igazán nyugtatták meg a szavaim. Persze könnyű nekem, én sosem tapasztaltam ilyet, nálunk általában az ellenkezője szokott problémát okozni, nevezetesen, hogy mindent felfalnak, ami nincs elzárva. Józsi persze ezalatt mint mindig, szavaink kiforgatásával szórakoztatott bennünket. Nem lehet röhögés nélkül kibírni náluk. Aztán a fiúk, mily meglepő, néztek egy kis meccset, addig, mi Fürcsivel megosztottuk legutolsó turi élményeinket. Ki, hol, milyen kincsre lelt? A napot egy jó kis sütizéssel zártuk. Bár készítettem egy képet Józsiról, ami igazán visszaadná, hogy milyen is ő valójában, de végül úgy döntöttem, hogy nem rakom fel. Inkább egy korábbi közös nyaraláson készült képen mutatom őket be nektek. addig nézzétek meg gyorsan, amíg le nem szedetik velem :))

Íme hát ők a mi ezeréves barátaink

Bendegúz és a foci

Ha egyszer rám jön az írhatnék, akkor aztán nincs megállás, ömlik belőlem a szó parttalan. Ezt a témát már elég rég megakartam írni, még akkor amikor probléma volt. Ma már nem az mert megoldódott. Egy-két héttel ezelőtt merült fel a dolog és akkor úgy gondoltam, hogy megosztom veletek a történetet, végül azért tettem le a tervemről, mert nem voltam biztos benne, hogy Bendi örülne ha így kiteregetném a vele történt dolgokat. Tudjátok, ő nem Csuri. Csibe, a kelleténél talán több egoizmussal van megáldva, őt idézve azt mondhatom, hogy a kedvenc témája ő, saját maga. Nos Bendi távolról sincs így ezzel, ezért kellő óvatossággal kell kezelnem, hogy mit írok meg róla és mit nem. Talán, most, hogy már megoldás született a problémára elnézi majd nekem, hogy írok róla.
Az történt, hogy hetekkel ezelőtt, de már korábban is Bendi erőteljesen pedzegette, hogy ő biza abba szeretné hagyni a focit. Mint tudjátok nálunk a foci témája igen ingoványos talaj. Bendegúz már többször próbált erről beszélni Tomkával, nem állíthatom, hogy osztatlan sikerrel. Szinte kivétel nélkül vitába fulladt a beszélgetés. Veszekedést azért nem írhatok, mert lévén kos szülött mindkettő férfiember, így mielőtt veszekedéssé fajulhatna egy vita, az előtt rendre megsértődnek.
Ilyen előzmények után fordult hozzám Bendi, hogy segítsek neki elérni a célját, hátha rám hallgat az apja. Mit mondjak nem kis dillemát okozott a dolog nekem is. Egyrészt mert nem voltam meggyőződve arról, hogy egyik napról a másikra fel kéne adnunk azt az elvünket -pláne ebben a kényes életkorban - mely szerint sportolni KELL. Másrészt , így magunk közt mondva nem voltam, annyira biztos benne, hogy Bendi a felszabadult időt valóban tanulással tölti majd, ami persze ráférne és mint ilyen ennek beígérése erőteljes csáberővel bír felénk. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy meg kell adnunk a bizalmat neki is, hogy képes beosztani az idejét és jobb eredményeket elérni a suliban. És ha ezt azzal kell megtámogatnunk, hogy kevesebbet vagy nem jár focizni, hát lehet, hogy ez esetben meg kell akár ezt is lépnünk. Harmadrészt tudtam, hogy ha ennyire elszánt a gyerek, akkor át kellene gondolnunk ezt a dolgot, mielőtt arra vetemedik, hogy átver minket a palánkon. Tomka persze ilyesmivel nem számol, ő mindig talpig becsületes kamasz volt. Hát ez rólam azért nem mondható el. Mivel anyukámék is olvassák a blogot nem térnék ki a részletekre. Bár sejtem, hogy a svindlik nagyrészével tisztában voltak, de azért az ördög nem alszik ne kelljen most szembesülniük dolgokkal :))).
És végül azért kaptam még frászt a témától, mert tudtam, hogy Tomkánál bármiféle engedményt elérni fociügyben, felér egy csodával. Így hát halogattam, amíg csak lehetséges volt és eközben egyeztető tárgyalásokat folytattam Bendivel. Mi az, amit még ő is és mi is eltudunk fogadni, mint kompromisszum. Számomra a heti két edzés tűnt kivitelezhetőnek, de nem sok reményt láttam rá, hogy Tomka is bele megy ebbe, pedig ez Bendinek is tetszett. Plusz még magamban is bizonytalan voltam, hiszen tudtam, hogy rendkívül meggyőző tudok lenni ha akarok, úgy is mondhatnám rendkívül erőszakos vagyok, ha valamit el akarok érni és Tomka nem az a harcos típus, ergo szavakkal könnyen legyőzhető. Mivel én magam sem voltam abban biztos, hogy jó az az irány, amit most képviselnem kell, így eléggé óvatos voltam. Nem szerettem volna, hogy ha rosszul sül el a dolog, akkor az enyém legyen a felelősség, pusztán azért mert erőszakosan kivívtam valamit, amiben én sem voltam biztos.
Tehát ilyen háttérrel, minden eshetőségre felkészülve vártam a megfelelő pillanatot, amikor letámadhattam Tomkát a témával, abban a hitben, hogyha én ebbe belekezdek, abból tuti oltári veszekedés lesz.
Amikor Fürcsiékhez mentünk, akkor alakult úgy a helyzet, hogy szóba hozhattam a témát. Ketten összezárva egy autóba, a legideálisabb hely a veszekedésre :)).
Előadtam Bendi hasfájását, várva a reakciót: " szó nem lehet semmi féle engedményről". És lássatok csodát, mielőtt bármilyen megoldást javasoltam volna Tomka volt az, aki előállt a heti két edzés ötletével. Komolyan tátva maradt a szám, nem hittem el, hogy ezt ennyivel megúsztam(tuk). Ugyanakkor ismét meg kellett állapítanom, hogy az én drágám mindig tartogat meglepetést számomra (még ha az nem is aranyóra ).
Szóval így most mindenki megelégedésére megoldódott az ügy. Kíváncsian várom, hogy a több szabadidő hoz-e valami javulást a tanulmányi eredményében. Minden esetre magamban megállapítottam, milyen szerencse, hogy csak két gyerkőcünk van, én komolyan befonnám a hajam, ha több lenne, és mire az egyikkel megoldunk egy problémát, addigra előáll a másik egy újabbal. Konklúzió leginkább ismét az, hogy nem könnyű szülőnek lenni.

Selejt

A selejt én vagyok. Alig telt el pár hét és én máris újra göthös vagyok. Igaz, ebben most Tomka a ludas, de nagyon. Ő cipelte haza a náthát. Azon se lennék meglepve, ha az a bizonyos kétbetű kétszám vírus lenne, amit eleinte a konnektor orrú négylábúhoz kötöttek. Ezt azért gondolom, mert én nem vagyok egy lázas típus, amikor például suliba jártam, akkor is mindíg olyan peches voltam, hogy ha belázasodtam szökőévente egyszer , az tuti hétvégére esett. A lényeg, hogy most úgy tűnik sikerül lázat is produkálnom, ráadásul nem a szokásos nátha ütemterv szerint haladok, hanem annál egy kicsit gyosabban. Tegnap még embernek néztem ki ma meg már....
Ha nem az irodában terjeszteném a kórt, és nem néznék ki mérhetetlenül hülyén, hát biza én bedugtam volna az orrom, mert kb. 100 pézsé bánta ma az ittlétemet.
Valaki egyszer azt mondta, hogy az irományod első bekezdését akár ki is lehet húzni, mert az csak a ráhangolódás, nos ez most fokozottan igaz, ugyanis csak azért ragadtam klaviaturát, hogy elmondjam, ugyan lenne mit írnom, de most el vagyok foglalva a krumplinagyságúra dagadt orrom karbanatartásával. Szóval egy kis türelem és jön az új bejegyzés.