Extra rövid.

MOST jött el a pillanat, hogy cetlizek. Lenne mit írnom, de időm nincs, úgyhogy szépen felírogattam, hogy mit kell feltétlenül elmesélnem nektek. Van ám jó sok minden. A suliban is hallottam és láttam érdekes dolgokat, Csibével is történtek dolgok, szóval mondom, lenne miről beszámolnom.
Az a helyzet, hogy a héten (és ez még így marad a jövő hét közepéig) minden nap estére van valami írogatni valóm a sulival kapcsolatban. Egy kicsit sűrű ez a félév de majdcsak ezen is túl leszünk.
Szóval kitartás, nem felejtettelek itt benneteket, hamarosan jövök.

Hétköznapi hétvége.

Ugyan semmi rendkívüli nem történt, de gondoltam írok, ki tudja hogy alakul a jövő hét megint. Tehát egészségügyileg ez a hétvége olyan volt, hogy az előző hétvégi bejegyzésemet akár ide is copyzhatnám. Kivéve Bendit, aki gyakorlatilag meggyógyult ez látszik az elfogyasztott kaja mennyiségéből is. Kb. két perce - a vacsora után alig egy órával - tolt be a fejébe vagy 10 db almás sütit. Az első hasonló kanyart azt hiszem úgy délután két óra körül ette meg., az ha jól számolom majdnem egy tepsi süti. Remek az étvágya a gyereknek és meg se látszik rajta, szerencsés alkat.
Mesélnék még nektek a suliról is: komolyan mondom, hogy ezen a héten úgy éreztem magam, mintha egy Kovi film forgatókönyvét tanulmányoztuk volna. ( gyk. Kovi a magyar pornó ipar kiemelkedő alakja). Mintha az összes előadó összebeszélt volna, minden órán ilyen jellegű témáról volt szó, hol keményebb, hol puhább kivitelben.
Azt hiszem utána kell néznem, hogy a kortárs magyar irodalom valóban csak pornográf témájú, vulgáris kifjezésektől hemzsegő alkotásokból áll-e? Mert ezen a héten nagyon úgy tűnt. Vagy csak ezzel legalizálják az előadók, hogy a szexről akarnak beszélni? Mindegy is a motíváció, a lényeg, hogy engem (és ezzel nem voltam egyedül) baromira nem köt le ez a téma. Fogják rám, hogy prűd vagyok én már csak maradok valami szépirodalomnál. Ha ilyesmiket akarok olvasni megveszem ócsóért a netről. Ennyit iskolánk oktatási tematikájáról.
És szerettem volna még mesélni nektek az én drágám eheti produkciójáról. Azt hiszem oda kell figyelnem, mert Maxikánkkal való érzelmi kapcsolata kezd abnormális mértéket ölteni. Azt, hogy a Kossuth rádiót hallgattatja a kutyával még fogjuk rá, hogy el tudom fogadni. Azt már kevésbé, hogy képes esténként haza telefonálni, hogy el ne felejtsük, mi szívtelenek bekapcsolni a rádiót Maxinak. És én már azt se tartom teljesen normálisnak, hogy Maxikánk amióta hideg és sötét van, a pince melégében éjszakázik. Mégiscsak házörző lenne vagy mifene. De amivel ma előállt... hát nem is tudom... lehet, hogy szakemberhez kell fordulnom.
Szóval mielőtt tegnap este elbúcsúzott Maxitól szépen betakargatta egy lepedővel, és ennek apropóján ma megpróbálta a mintegy 40 kg-s kutyát rászoktatni a kispárna rendeltetésszerű használatára. Még jó, hogy a kutyának van józan esze és ahelyett hogy szépen álomra hajtotta volna a bufla fejét nekiállt a párnát rágicsálni. Ezt persze az én drágám meglehetősen sérelmezte, össze is zördült az ebbel. Nem tudom mi lesz ennek a vége, remélem nem költözik le mellé... bár kétségtelen csendesebbek lennének az éjszakák.
És a másik, elképzelni nem tudjátok, hogy mi az, ami miatt gyakorlatilag naponta képes feljönni a géphez a drágám. Amit nem sikerült elérnünk sem a focival, sem a síeléssel, sem Csibének ( hiába ment olyan messzire), azt sikerült elérnie Moninak.
Amióta Moni belinkelte ezt a live cam-t a blogjába, azóta minden este többször ellenőriznünk kell, hogy megjelentek-e az etetőnél a vadmalacok. Majd hosszú percekig nézzük őket és hallgatjuk a csámcsikolásukat és a röfögésüket. Mi a Bendivel vihogva, Tomka pedig átszellemült arccal, mintha misét hallgatna. Imádom ezt a pasit néha macerás, néha vaskalapos de sose unatkozunk mellette.

Rövid válasz elsőszülöttemnek. :)))

Ma reggelre ez a komment fogadott a blogomban:

"figyelj Anya most szivatsz? sztem valami problema van a szamlaloddal...tobb mint 79 nap van hatra.........
Ahhahahaha ok nvm (nevermind)...at volt allitva a datumom marcius 22-re...hallod majdnem szivinfarktust kaptam...mondom WHAT???!!! Neeem, ez nem letezik.
Amugy arra a dontesre jutottam, hogy legyszives tuntesd el a szamlalot, kulonben nem fogom tobbet meglatogatni ezt az oldalt.
Koszi :)"
Íme a válasz :) ))):

Drága elsőszülöttem!
Bár tisztában vagyok vele, hogy egy szülőnek az a dolga, hogy utódainak, kinek egykoron életet adott, töretlen fejlődése érdekében lesse, majd teljesítse minden kívánságát, ennek ellenére sajnos fenti kérésedet nem áll módomban teljesíteni. Ugyan, mint szülő anyád, s mint ilyen minden rezdülésed ismerője tudom, hogy számodra micsoda fájdalmat jelent szembesülni a valósággal (hamarosan 100 nap alá csökken a kint töltött napok száma), mégis vállalom annak veszélyét, hogy klikkeléseddel nem növeled tovább a blog látogatóinak számát. Teszem mindezt azért, mert bár mint említettem megértem riadalmadat a hátralevő idő rövidsége miatt, mi itthon mindannyian azért nagyon nagyon várunk haza. Nekünk itthon maradottaknak, akiknek az elmúlt félévben csak egyszer adatott meg hogy "majdnem élőben" lássunk némi vigaszt nyújt, egyrészt a tudat, hogy remekül érzed magad, másrészt hogy meglátogatva ezt az oldalt látjuk, hogy már csak ennyi és ennyi napot kell várni, hogy újra magunkhoz ölelhessünk. Kérlek tehát, hogy bocsásd meg nekünk ezt az engedetlenséget és ne haragudj ránk ezért a gyengeségünkért, hogy hiányodat ilyen kis gyerekes apró örömökkel igyekszünk pótolni.

Sokszor puszál szerető édesanyád, édesapád Bendi, Szofi, Maxi és mindenki aki szeret.

ui: Te meg tűntesd el a napi híreket a blogodból, mert állandóan lefagy tőle a gépem :)))) !!!!

"tábori" kórház

Mit mondjak rrrremek hétvégén vagyunk túl. Többször eszembe jutott, hogy valószínűleg ez az a bizonyos eset, amikor Isten nem bottal ver. Jó elismerem, lehet, hogy nem kellett volna az a pikírt megjegyzés MAMA ebédmeghívásáról a "rövid hírek" közé...de tudjátok mit, megérte (pfúúj gonosz vigyor).
Szóval a lényeg, miközben két ebédmeghívásunk volt hétvégére, garantált a dugig zabálás, addig én mindkét napon egy-egy tányér üres húslevest bírtam magamba erőszakolni, míg Bendegúz még ennyit sem. Az történt ugyanis, hogy én szombat reggelre gyomorgörccsel ébredtem, ami aztán a nap folyamán nemhogy elmúlt volna de éjjelre kifejezetten kellemetlenné vált. Bizonyára nem voltam kellemes hálótárs, kb. óránként vonultam el a mellékhelységbe, ahol a következő fél órát töltöttem, így a csütörtökön beszerzett legújabb könyv egyikét már szinte magam mögött tudhatom. Ennek a mozgalmas éjszakának vasárnap az lett az eredménye, hogy gyenge voltam, mint a nyári harmat. Tehát a két nap 70%-t ágyban töltöttem. Komolyan mondom már ki vagyok magamtól, nem vagyok én hozzászokva ennyi gyengélkedéshez.
A Bendinek meg feltörte a fogszabályzó a száját, így egy kisebb műtéttel eltávolította a kiálló vasdarabokat onnan, ahova nem voltak valók, de ez már nem segített. Se beszélni, se enni nem tudott. És ha ez nem lett volna elég , vasárnapra olyan náthás lett, hogy az a bizonyos és a nyála összefolyt.
Ugyan ápolásra nem szorultunk, mindketten elvoltunk a saját nyomorunkkal, de igazán nem mondhatjuk, hogy jó társaság lettünk volna Tomka számára. Azt hiszem vasránap este mintha már egy kicsit sérelmezte volna, hogy ővele nem foglalkozik senki és a felénk irányuló sajnálat mellett némi szemrehányást véltem felfedezni a hangjában, amikor arról panaszkodott, hogy ő bezzeg milyen árva itt ebben a nagy, göthösökkel teli házban.
A helyzet, annyiban változott, hogy az én látogatásaim ritkultak a ház legkisebb helységébe, Bendi viszont lázasan fekszik Anyuéknál. Majdcsak kitavaszodik végre és elmúlik ez a nyavajatörős időszak.

Bendegúz, kézilabda, hidegháború

Bendegúz újabban a kézilabda felé kacsingat. Azt nem állítanám, hogy ez az elhatározása atomháborús helyzetet szült itthon, de tény, hogy némi hidegháborús érzésem van, amikor ez a téma előkerül.
Talán már korábban említettem, hogy Bendi decemberben azzal állt elénk, hogy akkor ő inkább kézilabdázna, mint focizna. Nem tagadom apróbb dolgok miatt időnként leordítom a gyerek fejét, de nagy horderejű dolgokban igyekszem megőrizni a hidegvéremet. És ugyebár a sport és annak minden hozománya nálunk különös súllyal esik latba. Már akkor gyanítottam, hogy bizony a következő időszakban én leszek a követ, a tolmács, a békebíró és minden, amit az éppen felszínen lévő indulatok megkívánnak.
Elsőként annyit kértünk, hogy ne dobjon oda mindent (9 év foci) egy -talán -hirtelen fellángolásért, ezért, ha fárasztó is egy ideig járjon le mindkét edzésre, aztán meglátja, hogy melyik mellett dönt. Ezzel Bendi elkezdett kézizni. Egyelőre úgy tűnik szereti. Esténként, amikor beül az autóba lelkesen mesél, ellentétben a focival, ahol állandó a morgás. Már az igazolását intézi és ha minden igaz jövő héten már éles meccsen is játszhat. Ez, állítólag nem megszokott, hogy ilyen hamar leigazolnak valakit.
És eközben az apukája? Igyekszik hősiesen tartani magát, bár eleinte a tőle megszokott módon reagált, megsértődött. Igen, az első hetekben akadtak feszültségek, remek volt a két fiú között közvetíteni. Tomka, sajnos nem volt átlagos tini, tudjátok ő olyan rendes gyerek volt. Velem ellentétben, aki ugyan nem voltam egy égedelem, de azért okoztam némi fejfájást a körülöttem lévő felnőtteknek. Így tehát ő nem tudhatja, hogy ha most karikába hajlunk, Bendi akkor sem fog focizni, ő azt hiszi, hogy ez még egy visszafordítható folyamat. Igen, ez benne van a pakliban csak nem úgy, ahogy azt ő elképzeli. Az első megsértődés hullám alkalmával elmeséltem Tomkának, hogy szerintem örülnünk kéne, hogy Bendi NEM abba AKARJA HAGYNI a sportot és nem bulizni kezd el és nem cigizni, hanem csupán egy MÁSIK sportot választott magának. Igen, persze, tudom, kicsit késő már, és ép elméjű ember nem dob oda 9 évet alig a cél előtt, de mi mindig azt mondtuk, hogy nem élsportolót akarunk belőle, hanem csupán azt szeretnénk, hogy le legyen foglalva és mozogjon. Erre meg tökéletesen megfelel a kézilabda is.
Szóval első körben megpróbáltam megvilágítani, hogy nem a világ vége érkezett el, csak fiú gyermekünk is bontogatja a szárnyait és megkértem, hogy ha lehet támogassa ebben a sportban is Bendit, mert nagy szüksége van rá.
Azt szeretem Tomkában, hogy ha első kanyarban meg is sértődik (persze most is ez történt), azért elgondolkozik a dolgon és ha úgy véli van igazságom, akkor képes változtatni. Úgyhogy már voltak közösen a választott csapat meccsén, igaz az edzését még nem tudta megnézni, de, ami késik nem múlik.
Most éppen azon vagyok, hogyan tudnám rávenni, hogy játsszunk nyilt lapokkal a foci edzőjénél. Mivel amúgy is egy elég gyenge bajnokságban vesznek részt, nem hiányozna talán annyira a csapatból Bendi (persze lehet, hogy ezt csak én gondolom így a szőke nő :) ). Ezért azt javasoltam Tomkának, mondja el az edzőnek mi a helyzet és kérje meg, hogy üljön le Bendivel, mondja el ő, mint szakember, hogy ha marad akkor kb. mire számíthat, meddig juthat el. Majd hagyjuk egy pár hónapig a foci edzéseket és nyár végén döntse el Bendegúz, hogy mit akar, annak tudatában, hogy ha otthagyja a focit, akkor milyen lehetőséget hagy ki.
Hát ezt első kanyarban megvétózta, úgyhogy most csendben figyelem a fejleményeket és igyekszem nem összetéveszteni, hogy melyik nap, melyik pályához, hányra kell Bendiért mennem.

Ha a gyerek felnőtt lesz.

Ezt egyszerűen meg kell osszam veletek. A következő történt, mint tudjátok Csibe időnként a társkártyájával vásárol odakint, amiről én sms értesítést kapok. Így rálátásom van, hogy mit költ és hol. Ezt részemről nem ellenőrzésnek tekintem. Ilyen sms-k általában éjjel jönnek, így történt ez ma is. Éjszaka általában csak nyugtázom, hogy Csibe shoppingolt, reggel aztán megnézem, hogy mennyi maradt a számlán. Ma reggel azonban láttam, hogy patikában vásárolt. És innentől jött a dilemma, kérdezzem meg, hogy valami gond van-e, azért vásárolt ott? Amikor este beszéltünk éppen edzésre sietett és ott ugye akármi is előfordulhat, hiába van egy fullra felszerelt iskolában (ami az eü. hátteret /is/ illeti), azért mégiscsak aggódik az ember lánya a saját kölkéért.

Aztán úgy döntöttem, hogy az okos szülő nem kérdezősködik, ha Csibe úgy látja jónak majd elmeséli, ha nem, hát az ő élete, csak nem kell minden megvásárolt aszpirinről tudnom.

És képzeljétek reggel itt várt egy e-mail, "miért kaptam sms-t az éjszaka közepén?" címmel, amiben Csibe beszámol arról, hogy csak szappant és valami haj bigyót vásárolt.

Komolyan mondom, hogy ezek az apró dolgok, ami miatt úgy érzem megérte koptatni a számat évekig. Emlékszem, hányszor mondtam el Csibénak a szokásos hegyibeszédet: ha azt akarod, hogy felnőttként kezeljünk, hát viselkedj is úgy, az ugyanis felelőségvállalással jár. blablablabla

Egyetértetek velem, hogy EZ az e-mail ennek az eredménye volt? Klassz dolog, amikor felnőtt lesz az ember lánya.

ps: és Csibe! ha most ide beírsz egy kommentet, hogy Te nem is azért..., hanem csak úgy..., akkor kitagadlak :)))))

Gondolatok Csibéről

Mivel tegnap a tervezettnél lényegesen korábban értünk haza, így maradt idő egy kis ejtőzésre . Mint tudjuk a televízió műsorkínálata igazán nem veszi igénybe az agysejteket, ezért miközben "értelmesen" bámultam a képernyőt maradt időm arra, hogy járjon az agyam Csibéről.
Azt hiszem kicsit talán fényezés jellege lesz a dolognak, de nézzétek el nekem, ennyi elfogultság jár nekem is :)).
Azon gondolkoztam tehát, hogy az ASSIST elvárása - amellett, hogy az ösztöndíjasai ismerjék meg az amerikai kultúrát - az is , hogy aki kint tanul megfelelő módon képviselje az országot, ahonnan jött. ( btw ez alapkövetelmény bárkivel szemben, aki külföldön jár). Az jutott eszembe, hogy vajon megfelelő-e az, ahogy Csibe ehhez a kérdéshez áll? Nem kellene-e egy kicsit jobban reprezentálnia, hogy ő honnan jött? Balázsnál pl. ez nem kérdés, hogy hogyan tegye, teszi. Ő nem csak a viselkedésével, de például ha alkalma nyílik rá az öltözékével is, mutatja honnan jött. Vagy ahogy megragad minden alkalmat, hogy meséljen, beszéljen rólunk, a történelmünkről, így mindenki számára nyilvánvalóvá téve, hogy Mo. nem csak egy kis ország, ami belefér egy időzónába (igaz, Balázs? Hát ez még mindig nagyon jó :)) ). Bevallom, talán én is ezt az utat választanám, ha hasonló szituációba kerülnék.
Csibe azonban(ha jól tudom) nem tesz ilyeneket. Aztán az jutott eszembe, hogy ő nem is ígért mást. Ti. a SLEP teszt esszékérdése pontosan erre vonatkozott: hogyan reprezentálnád az országodat, ha elnyernéd az ösztöndíjat? És Csibe ott sem azt válaszolta erre, hogy zászlót, címert, butykost, csikóst, kilencluku hidat bevetve indít marketing hadjáratot, hanem azt, hogy ő biza a habitusával szeretné azt megmutatni, hogy a magyar milyen szeretetre méltó és okos nép.
És ha innen közelítjük meg a dolgot ennek TÖKÉLETESEN eleget tesz. Én még életemben annyit nevetni nem láttam, mint a kint készült képeken, nem hallottam, mint, amikor skypolunk. Lelkes, mindig kész a közösségi dolgokra. Az órákon érdeklődő és közreműködő. Minden (és ez szó szerint értendő) tanára szeret vele dolgozni. Ahogy kiveszem a beszámolóiból rengeteg iskolatársa szereti. Vidámságot és vitalitást képvisel az iskolában, ami amúgy sem szenved ebben hiányt, tehát ha úgy vesszük tökéletesen beilleszkedett az adott közösségbe.
Jó, nem dícsérem tovább, mert az amúgy is hatalmas egója a csillagokig nő, a lényeg, hogy többféleképpen lehet képviselni egy országot és azt gondolom, hogy Csibe sem jár rossz úton. Biztos vagyok benne, hogy azok, akik megismerték őt, nyitott szívvel, pozitív érzésekkel fogadnak majd más magyart is, mert emlékezni fognak rá, hogy volt egy big chatterbox tanítványuk magyarországról, aki mindig kész volt használni a fejét, aki lelkiismeretesen készült az órákra. Vagy, hogy volt egyszer egy csacska magyar lány iskolatársuk, aki örökös nevetésével vidámságot vitt a társaságba. Szóval Csibe szerintem jól csinálod, csak így tovább!!! :))))

Mangalica? Fesztivál?

Elmentünk, ott voltunk és, és, és, maga volt a borzalom. Legalábbis számunkra tisztes vidéki emberek számára. Kezdem az elején. Itthon alaposan felkészültünk a nagy napra. Éppen csak nem rittyentettünk magunkra ünneplőt, de pl. a tölthető elemeket feltöltöttük, a fényképezőgépet beizzítottuk, a blog vezetés ugyanis kötelezettségekkel jár és én szerettem volna képeket mutatni nektek.
Már az is feltűnhetett volna, hogy az 56-ok terén a parkoló dugig volt. Nem mondom Leányfalun is hozzá vagyunk szokva efféle látványhoz nyárvíz idején egy kánikulai napon, de ott és akkor nem értettük mi végre ez a rengeteg autó. Aztán megtudtuk. Közeledve a tett színhelyéhez az emberáradat csak egyre nőtt. Kirakodó vásár az út mindkét oldalán (megjegyzem ugyanazokkal, akik Kapolcson vannak lent nyáron). Tyúklépésben lehetett csak araszolni előre. Néha, néha feltűnt egy-egy bódé, ahonnan kikandikált egy-egy rúd szalámi, egy méretes sonka, de megfelelő agresszió hiányában 2 m-nél közelebb férkőznünk egyikhez sem sikerült. Időnként kivillant itt-ott egy-egy ártábla, azokat látva már nem is akartunk a pult közelébe kerülni. Csak a példa kedvéért 5 500,- Ft-ért árulták a húsos szalonna kilóját. A mangalica zsír 1 800,-Ft volt stb. stb.
Persze voltunk olyan elvetemültek, hogy sültkolbász nélkül nem szerettünk volna távozni, ezért türelemmel jól felvértezve beálltunk egy anakondányi sorba, aminek a végén kolbászonként megszabadítottak minket 1 500,- Ft-tól, egy adag (10 db) fűszeres krumpliért 500,- Ft-tól. Na jó rendben, a kolbász, a krumpli és a kenyérbuci nagyon finom volt, na de mégis majd 6 000,- Ft egy állva, műanyageszközökkel elfogyasztott semmiségért???? Jó, rendben nem fogtak fegyvert a fejünkhöz, elismerem, önként választottuk a pénzkidobásnak ezt a formáját.
Mi úgy képzeltük el, hogy a kiállítókkal kóstolgatás közben kedélyesen elbeszélgetünk, megosztjuk a tapasztalatokat, lelkesedünk egyet közösen, majd vásárolunk ebből is abból is egy keveset. Mint fentebb olvashatjátok, messze nem így történt. Így, alig két óra elteltével fővesztve menekültünk megfogadva, hogy ide soha többé nem jövünk, mert semmi értelme. Aki nem hiszi járjon utána, de aztán ne reklamáljon, hogy mi nem szóltunk.

Miss Sophy

Annyira, de annyira édes lett Szofikánk. Tudom, írhattam volna róla korábban is, de beláthatjátok, hogy az előző két bejegyzés főszereplői elé mégse tolakodhatott be az öreg hölgy. Hétfőn volt nála a kutyakozmetikus. Igen, beeezony neki saját, házhoz járó kozmetikusa van. Tomka mindig mondja, hogy ő legszívesebben kutya lenne nálunk. Szóval végre visszajött szülési szabiról Brigi, kedvenc kutyakozmetikusom. Szeretem, mert önálló, csak felhívom, jön és intéz mindent önállóan kettesben a kedvencünkkel.
Most is így történ, csak egy kisebb fennakadás volt az elején. Szofikánk nem igazán kedveli ezeket a kozmetikázásokat, de el kell ismerni, hogy hősiesen tűri. Ámde mielőtt hozzáfognak, mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt megússza. Konkrétan elbújik, ha nem vagyunk elég szemfülesek. Én, nagy naivan azt gondoltam, hogy Brigire már úgy sem emlékszik, így ezzel most nem lehet gond. Majd Szofikánk gyanútlanul beengedi , barátkozik vele egy darabig, és hozzákezdenek a nagy munkához.
Nos jó nagyot tévedtem, mert Szofi, mint egy igazi nő NEM FELEJT!!!. Amint meglátta Brigit az ajtóban azzal a lendülettel pucolt be a feldíszített fenyőfa mögé. Ja hupsz, hááát eegen nálunk általában nem ér véget vízkereszttel a karácsony. Nálunk a fa, a születés napomig áll... hááát igen.... néha tovább is, de húsvétig mindenképpen leszedjük.
Szóval Szofi a fa mögött dekkolt, anyósom és Brigi felváltva próbálták meg kicsalogatni. Mit mondjak előbbi kérlelésére én se igazán mozdultam volna. Ebből a szempontból, abszolút empátiával viseltetem ebünk iránt. Na de Brigi miatt csak kijöttem volna.
Egy szó, mint száz a vége az lett, hogy a két lábú hölgyek a négylábú hölgy miatt némileg átrendezték a nappalit. Fenyő odébbtol, amitől a fele tűlevél azonnal elhagyta addig biztosnak látszó őrhelyét, és szofikánk fa mögül kirángat. Innen már simán mentek a dolgok, ilyenkor ugyanis Szofikánk feltrónol az asztalra (nem arra, amin eszünk) és nagy sértődötten, "na jól van tegyétek a dolgotokat de igyekezzetek" kifejezéssel a pofáján, türelmesen végig üli a procedúrát. És a végeredmény önmagáért beszél. ( többi kép a FOTÓk link alatt)

Zoli bácsi Budapesten.

Azt hiszem az én drágámban visszafordíthatatlan folyamatok indultak meg. Néha nem is tudom eldönteni, érzékeli-e, hogy akár tetszik neki, akár nem a XXI. században él és ennek megfelelő technika, életritmus veszi körül. Mivel erről a szilárd tényről következetesen megfeledkezni látszik, ezért néhanapján extra vicces szituációkba keveredik. Ez történt a minap is.
Már rosszul kezdődött a nap, reggel, ahogy kell szépen elment a kamionnal dolgozni. Ezzel még ugye nincs probléma, dolgozni elvégre a múltszázadban is jártak az emberek. A bibi azzal volt -és el kell ismernem, hogy a nap folyamán először és egyben utoljára , ebben nem ő volt a hunyó - hogy nem kellett volna mennie, ugyanis nem volt mit egyik helyről a másikra vinni. Ezt azonban elfelejtették vele közölni. Nos gondolt egy nagyot az én életemnek párja és hazajött Kamindzsóval, szépen leparkolt, majd felült a sárga buszra.
Megjegyzem volt idő, amikor a sárga busszal is megyűlt a baja: honnan hova megy, most hol és mennyiért kell jegyet venni, de ezt azért már viszonylag jól begyakorolta. A motíváció az volt, hogy megnézi, hova megy most a busz, hol van az új végállomás. El is jutott minden komolyabb nehézség nélkül a végcélhoz, a bonyodalmak azonban ott kezdődtek.
Először megpróbált egy kékbusz megállót keresni, ami egy kicsit közelebb hozza a belvárosi részhez. Bevallom ez igazán vakmerő vállalkozás volt. Bár én elmondhatom magamról, hogy viszonylag jól ismerem Budapestet, de Újpesten, azon a környéken én biza nem álltam volna neki megállót keresni. Különösen nem akkor, amikor ember nagyságú táblák hirdetik a leszállóhelytől mintegy 50 m távolságban lévő 3. metró megállóját.
Itt jött a következő megpróbáltatás, a jegy vásárlás. Jegypénztár? Manapság? Minden közlekedő tudja, hogy elvétve van, mindenhol automaták vannak. Mivel azonban azzal nem lehet beszélgetni, zsörtölődni és ha elnyeli a pénzt morogni, az én drágám ezen okból kifolyólag ilyen kütyükkel nem áll szóba. És mivel élő embertől nem tudott jegyet szerezni, a következő döntésre jutott.
Gondolta, ha a XIX. századig jó volt a gyaloglás az emberiségnek, miért ne lenne neki is jó. És különben is látta a Duna Plázát (gyanítom onnan, ahol állt csak annak villámhárítóját), hát nekivágott gyalog... Ja, hogy nem említettem volna mi volt az uticél? A cél állomás nem volt más, mint a III. kerület pályája a Flórián üzlet háztól (ezt mindenki ismeri, ha máshonnan nem a Flóriánba mentem, Ági reklámból) mintegy 15-20 perc gyalogtávolságra. Ez pedig testvérek között is jó pár km. meg van onnan, ahol akkor állt.
Gyalogolt, gyalogolt mire a Plázhoz ért, amit ugye korábban már látni vélt, kissé elfáradt, és ezután jött a nagy kihívás, nevezetesen át kellett kelnie a hídon. Még jó, hogy nem kereste a hídőrt, hogy hídpénzt fizessen. Tudni kell, hogy az én drágám némi tériszonnyal van megáldva (mivel nem? :)) ). Ennek ismeretében elöttetek van, ahogy a cúgus hídon kellő távolságot igyekezvén tartani a mindkét általa igen veszélyesnek deffiniált korláttól igyekszik átjutni a túl partra?
Zoli bácsi azonban masszív ember, a XXI. század túlélője, átérvén a hídon megéhezett. Gondolta ezt a nagy kalandot leöblíti - kitaláljátok? - igen, egy rőf sűltkolbásszal, amit csakis és kizárólag a piacon lehet beszerezni. Elgyalogolt hát a piacra, megfeledkezvén arról a nyilvánvaló tényről (én ugyan nem, de ő általában tisztában van ezekkel a dolgokkal), hogy a piac hétfőn zárva van. Azt mesélte, hogy ez volt az a pont, amikor kezdte úgy érzeni, hogy talán ez a hétfői nap nem az ő napja.
Visszaballagot hát a Flóriánba és beérte egy egyszerű 2009-ben készített műszendviccsel. Energiaháztartását rendbeszedvén most már végérvényesen célegyenesbe fordulhatott és alig 3 órás (ő persze állította, hogy csupán egyetlen óra volt) gyalog túra után megérkezett Bendikénk edzésének helyszínére, ahol este 7 -ig fagyoskodhatott.
Végighallgatva a történetét elgondolkoztam, milyen szerencsés vagyok. Itt van ez az ember, egyrészt túlélte ezt a napot, amilyen masszív és talpraesett. Másrészt nagyon úgy tűnik ittfelejtették őt a múlt, múlt évszázadból, de hála az égnek az értékrendjét is onnan cipeli magával, így a gyerkek és én jelentünk neki mindent, nálunk és a mi boldogságunknál semmi sem fontosabb számára. És ez olyan megnyugtató. Emellett kit érdekel, hogy ha egyedül van úgy viselkedik Pesten, mint ama Zoli bácsi, aki felgyütt nágy Budapestre hogy megnézze oszt válóban akkora-é ahogy asszongyák? :))))

Malaccal teljes.

Már február van. A máskor vége hossza nincs január most hamar elröpült. Remélem hamarosan jön a tavasz. Most annyira nem kedvelem ezt a szürke telet. Semmi kedvünk kimozdulni itthonról, hacsak nem muszáj. Mivel tegnap nem volt muszáj, így családi TV-zést rendeztünk. Kivételesen most én is leültem a készülék elé.
Az történt ugyanis, hogy a szombati szokásos népkonyhai főzőcskézés nyomait igyekeztem eltüntetni, miközben hallom, hogy Tomka teljes extázisban óbégat a nappaliból, hogy menjünk már mert iiiisteni műsor van a Duna TV-n. Komolyan olyan "annnyjuk gyere máá, nézd mi megy a Tv-ben" feeling volt. A lényeg, hogy bejegyzés címével megegyegyző című műsor kezdődött, ami egy csapatról szólt, akik egy ormánsági faluból Vajszlóról neveztek be a 2008-s Napkoron megrendezett böllérversenyre. Gondolhatjátok, hogy az én uram totális extázisba esett a téma láttán. De őszintén szólva nekem sem akaródzott felállni a TV elől. Cigányok alakítottak egy böllér csapatot és őket kísérte a kamera végig, egészen onnan, hogy megvették a kismalacot, kiválasztották a csapattagokat a verseny utánig (ahol megjegyzem második helyezést értek el). Amellett, hogy valóban rendkívül szórakoztató volt, megható is volt, ti. nem a sötétség sütött a filmből, hanem az egyszerű emberek lelkesedése. Gondolom nem kell ecsetelni milyen környezetben játszódott. Az egyik csapattag, egy öreg ember, akinek a tűzrakás volt a feladata, pl. elmesélte, hogy egyszer 1 liter 8 deci pálinkát ivott meg, amitől természetesen matt részeg lett de a pálesz felgyulladt benne. Nagyon vicces volt, amilyen derüvel képes volt erről mesélni. Aztán a csapat egyetlen női tagja, ahogy örült annak, hogy "eltévedtek", az történt ugyanis, hogy 2x mentek át a Lánc-hídon, így tovább nézgelődhetett itt Budapesten, ahol tán még sose járt.
Gondolhatjátok, hogy az én drágám, milyen remekül szórakozott ezen, és őszintén szólva nekem sem jutott eszembe szörnyülködni a látottakon. Amint vége volt a műsornak, szinte felkergetett ide a géphez, hogy nézzem meg, mikor lesz idén a böllérverseny... hát sajna lemaradtunk január 17-én volt. De már beírtuk a naptárba december elejére, hogy "Böllérverseny, szállás foglalás". Csibikém érnek a családi programok!!!!

És ha nem lenne elég a disznóságokból, jövő héten terrrrmészetesen ott a helyünk a Mangalica fesztiválon... és azt hiszem idén nem úszom meg, hogy egy igazi állatvásárt is meg ne látogassunk. Úgy érzem el kell ezen gondolkoznom, nem öltött-e ez a disznó imádat túl nagy mértéket az én drágámnál? Aztán valami Kaffkai átváltozáson megy át és egy este egy termetes disznó vár már csak itthon az én Tomkám helyett.