Azt hiszem az én drágámban visszafordíthatatlan folyamatok indultak meg. Néha nem is tudom eldönteni, érzékeli-e, hogy akár tetszik neki, akár nem a XXI. században él és ennek megfelelő technika, életritmus veszi körül. Mivel erről a szilárd tényről következetesen megfeledkezni látszik, ezért néhanapján extra vicces szituációkba keveredik. Ez történt a minap is.
Már rosszul kezdődött a nap, reggel, ahogy kell szépen elment a kamionnal dolgozni. Ezzel még ugye nincs probléma, dolgozni elvégre a múltszázadban is jártak az emberek. A bibi azzal volt -és el kell ismernem, hogy a nap folyamán először és egyben utoljára , ebben nem ő volt a hunyó - hogy nem kellett volna mennie, ugyanis nem volt mit egyik helyről a másikra vinni. Ezt azonban elfelejtették vele közölni. Nos gondolt egy nagyot az én életemnek párja és hazajött Kamindzsóval, szépen leparkolt, majd felült a sárga buszra.
Megjegyzem volt idő, amikor a sárga busszal is megyűlt a baja: honnan hova megy, most hol és mennyiért kell jegyet venni, de ezt azért már viszonylag jól begyakorolta. A motíváció az volt, hogy megnézi, hova megy most a busz, hol van az új végállomás. El is jutott minden komolyabb nehézség nélkül a végcélhoz, a bonyodalmak azonban ott kezdődtek.
Először megpróbált egy kékbusz megállót keresni, ami egy kicsit közelebb hozza a belvárosi részhez. Bevallom ez igazán vakmerő vállalkozás volt. Bár én elmondhatom magamról, hogy viszonylag jól ismerem Budapestet, de Újpesten, azon a környéken én biza nem álltam volna neki megállót keresni. Különösen nem akkor, amikor ember nagyságú táblák hirdetik a leszállóhelytől mintegy 50 m távolságban lévő 3. metró megállóját.
Itt jött a következő megpróbáltatás, a jegy vásárlás. Jegypénztár? Manapság? Minden közlekedő tudja, hogy elvétve van, mindenhol automaták vannak. Mivel azonban azzal nem lehet beszélgetni, zsörtölődni és ha elnyeli a pénzt morogni, az én drágám ezen okból kifolyólag ilyen kütyükkel nem áll szóba. És mivel élő embertől nem tudott jegyet szerezni, a következő döntésre jutott.
Gondolta, ha a XIX. századig jó volt a gyaloglás az emberiségnek, miért ne lenne neki is jó. És különben is látta a Duna Plázát (gyanítom onnan, ahol állt csak annak villámhárítóját), hát nekivágott gyalog... Ja, hogy nem említettem volna mi volt az uticél? A cél állomás nem volt más, mint a III. kerület pályája a Flórián üzlet háztól (ezt mindenki ismeri, ha máshonnan nem a Flóriánba mentem, Ági reklámból) mintegy 15-20 perc gyalogtávolságra. Ez pedig testvérek között is jó pár km. meg van onnan, ahol akkor állt.
Gyalogolt, gyalogolt mire a Plázhoz ért, amit ugye korábban már látni vélt, kissé elfáradt, és ezután jött a nagy kihívás, nevezetesen át kellett kelnie a hídon. Még jó, hogy nem kereste a hídőrt, hogy hídpénzt fizessen. Tudni kell, hogy az én drágám némi tériszonnyal van megáldva (mivel nem? :)) ). Ennek ismeretében elöttetek van, ahogy a cúgus hídon kellő távolságot igyekezvén tartani a mindkét általa igen veszélyesnek deffiniált korláttól igyekszik átjutni a túl partra?
Zoli bácsi azonban masszív ember, a XXI. század túlélője, átérvén a hídon megéhezett. Gondolta ezt a nagy kalandot leöblíti - kitaláljátok? - igen, egy rőf sűltkolbásszal, amit csakis és kizárólag a piacon lehet beszerezni. Elgyalogolt hát a piacra, megfeledkezvén arról a nyilvánvaló tényről (én ugyan nem, de ő általában tisztában van ezekkel a dolgokkal), hogy a piac hétfőn zárva van. Azt mesélte, hogy ez volt az a pont, amikor kezdte úgy érzeni, hogy talán ez a hétfői nap nem az ő napja.
Visszaballagot hát a Flóriánba és beérte egy egyszerű 2009-ben készített műszendviccsel. Energiaháztartását rendbeszedvén most már végérvényesen célegyenesbe fordulhatott és alig 3 órás (ő persze állította, hogy csupán egyetlen óra volt) gyalog túra után megérkezett Bendikénk edzésének helyszínére, ahol este 7 -ig fagyoskodhatott.
Végighallgatva a történetét elgondolkoztam, milyen szerencsés vagyok. Itt van ez az ember, egyrészt túlélte ezt a napot, amilyen masszív és talpraesett. Másrészt nagyon úgy tűnik ittfelejtették őt a múlt, múlt évszázadból, de hála az égnek az értékrendjét is onnan cipeli magával, így a gyerkek és én jelentünk neki mindent, nálunk és a mi boldogságunknál semmi sem fontosabb számára. És ez olyan megnyugtató. Emellett kit érdekel, hogy ha egyedül van úgy viselkedik Pesten, mint ama Zoli bácsi, aki felgyütt nágy Budapestre hogy megnézze oszt válóban akkora-é ahogy asszongyák? :))))
Már rosszul kezdődött a nap, reggel, ahogy kell szépen elment a kamionnal dolgozni. Ezzel még ugye nincs probléma, dolgozni elvégre a múltszázadban is jártak az emberek. A bibi azzal volt -és el kell ismernem, hogy a nap folyamán először és egyben utoljára , ebben nem ő volt a hunyó - hogy nem kellett volna mennie, ugyanis nem volt mit egyik helyről a másikra vinni. Ezt azonban elfelejtették vele közölni. Nos gondolt egy nagyot az én életemnek párja és hazajött Kamindzsóval, szépen leparkolt, majd felült a sárga buszra.
Megjegyzem volt idő, amikor a sárga busszal is megyűlt a baja: honnan hova megy, most hol és mennyiért kell jegyet venni, de ezt azért már viszonylag jól begyakorolta. A motíváció az volt, hogy megnézi, hova megy most a busz, hol van az új végállomás. El is jutott minden komolyabb nehézség nélkül a végcélhoz, a bonyodalmak azonban ott kezdődtek.
Először megpróbált egy kékbusz megállót keresni, ami egy kicsit közelebb hozza a belvárosi részhez. Bevallom ez igazán vakmerő vállalkozás volt. Bár én elmondhatom magamról, hogy viszonylag jól ismerem Budapestet, de Újpesten, azon a környéken én biza nem álltam volna neki megállót keresni. Különösen nem akkor, amikor ember nagyságú táblák hirdetik a leszállóhelytől mintegy 50 m távolságban lévő 3. metró megállóját.
Itt jött a következő megpróbáltatás, a jegy vásárlás. Jegypénztár? Manapság? Minden közlekedő tudja, hogy elvétve van, mindenhol automaták vannak. Mivel azonban azzal nem lehet beszélgetni, zsörtölődni és ha elnyeli a pénzt morogni, az én drágám ezen okból kifolyólag ilyen kütyükkel nem áll szóba. És mivel élő embertől nem tudott jegyet szerezni, a következő döntésre jutott.
Gondolta, ha a XIX. századig jó volt a gyaloglás az emberiségnek, miért ne lenne neki is jó. És különben is látta a Duna Plázát (gyanítom onnan, ahol állt csak annak villámhárítóját), hát nekivágott gyalog... Ja, hogy nem említettem volna mi volt az uticél? A cél állomás nem volt más, mint a III. kerület pályája a Flórián üzlet háztól (ezt mindenki ismeri, ha máshonnan nem a Flóriánba mentem, Ági reklámból) mintegy 15-20 perc gyalogtávolságra. Ez pedig testvérek között is jó pár km. meg van onnan, ahol akkor állt.
Gyalogolt, gyalogolt mire a Plázhoz ért, amit ugye korábban már látni vélt, kissé elfáradt, és ezután jött a nagy kihívás, nevezetesen át kellett kelnie a hídon. Még jó, hogy nem kereste a hídőrt, hogy hídpénzt fizessen. Tudni kell, hogy az én drágám némi tériszonnyal van megáldva (mivel nem? :)) ). Ennek ismeretében elöttetek van, ahogy a cúgus hídon kellő távolságot igyekezvén tartani a mindkét általa igen veszélyesnek deffiniált korláttól igyekszik átjutni a túl partra?
Zoli bácsi azonban masszív ember, a XXI. század túlélője, átérvén a hídon megéhezett. Gondolta ezt a nagy kalandot leöblíti - kitaláljátok? - igen, egy rőf sűltkolbásszal, amit csakis és kizárólag a piacon lehet beszerezni. Elgyalogolt hát a piacra, megfeledkezvén arról a nyilvánvaló tényről (én ugyan nem, de ő általában tisztában van ezekkel a dolgokkal), hogy a piac hétfőn zárva van. Azt mesélte, hogy ez volt az a pont, amikor kezdte úgy érzeni, hogy talán ez a hétfői nap nem az ő napja.
Visszaballagot hát a Flóriánba és beérte egy egyszerű 2009-ben készített műszendviccsel. Energiaháztartását rendbeszedvén most már végérvényesen célegyenesbe fordulhatott és alig 3 órás (ő persze állította, hogy csupán egyetlen óra volt) gyalog túra után megérkezett Bendikénk edzésének helyszínére, ahol este 7 -ig fagyoskodhatott.
Végighallgatva a történetét elgondolkoztam, milyen szerencsés vagyok. Itt van ez az ember, egyrészt túlélte ezt a napot, amilyen masszív és talpraesett. Másrészt nagyon úgy tűnik ittfelejtették őt a múlt, múlt évszázadból, de hála az égnek az értékrendjét is onnan cipeli magával, így a gyerkek és én jelentünk neki mindent, nálunk és a mi boldogságunknál semmi sem fontosabb számára. És ez olyan megnyugtató. Emellett kit érdekel, hogy ha egyedül van úgy viselkedik Pesten, mint ama Zoli bácsi, aki felgyütt nágy Budapestre hogy megnézze oszt válóban akkora-é ahogy asszongyák? :))))
3 megjegyzés:
Jaj ne haragudj, de ezen akkorát röhögtem. Az ég megáldja.
Erika, egy húron pendülök a férjeddel :)
Ugyanezt én is képes lennék megcsinálni, és bizony az én értékrendem is a 19. századból való :D
A gyaloglást pedig kifejezetten szeretem.
Éljen Zoli bácsi !
Apukááááááááááááááááám!
Megjegyzés küldése