Disznólkodok

Mivel az én drágám hosszú napok óta a messzeségbe vesző tekintettel járt-kelt, és egyre gyakrabban zaklatott a "Mennyi sonkát füstöljünk?" és ehhez hasonló kérdésekkel, rá kellett jönnöm, hogy ismét idény van. A disznóvágás idénye. Ez nekem nem sok jót jelent. Mint tudjátok az én páromnak a disznóvágás valami szakrális szertartást jelent, amire testileg lelkileg készül. Ezzel szemben én csak az elmosandó hatalmas zsíros badellákat, késeket, húsdarálókat látom benne. Azt már csak tényleg így egymás között, négyszemközt és rendkívül halkan suttogva jegyzem meg, hogy a legeslegjobban a disznóvágás alkalmával, az alkohol hatására elhangzó rendkívül szellemesnek vélt párbeszédeket utálom. Azon a rengeteg erőltetett hülyeségen, amiket ilyenkor hallok egy egész évig képes vagyok elhűlten háborogni. Persze kétségtelen, hogy Ady verseket szavalva még sem lehet öldökölni és nyakig a véres húst dagasztani...bár ki tudja némelyik József Attila vers talán illene az alkalomhoz.
De ha az én drágámnak ez a hobbija, hát legyen, erőt veszek magamon és néha, néha odadugom az orrom a tett színhelyére. Ennek holnap lesz a napja, ma erőt gyűjtök. Persze azért van egy kis lelkiismeretfurdalásom, hogy ennyire távoltartom magam egy olyan dologtól, amit Tomka így szeret, viszont vigasztal a tudat, hogy ő se jár velem színházba, amit viszont én szeretek :))). Talán majd egyszer megnézünk együtt egy darabot, ami disznóvágásról szól. Holnap azt a pár órát kibírom, utána meg már csak meg kell főznöm a finom kajákat, a pocákból kikerülő húsokból.
Ennyit az én megpróbáltatásaimról és most lássuk mi a helyzet a gyerkőcökkel.

Csuriról, mint ahogy azt a rövid hírekben olvashattátok nem sokat tudok, de kedden jön és gondolom akkor majd mesél.

Bendi viszont ahogy említettem ismét kézizik. Tomka már meg se rezzen ezeknek az újításoknak a hatására. Igaz, most könnyebb elfogadnia a dolgot, hiszen az őőőőő kicsi fia most nem mezőnyben játszik, hanem beállt a kapuba. És ugye az én drágám is sokáig kézilabda kapus volt csak utána fordult a foci felé. Bendi is hordozhat valamit a génjeiben, mert a csapata teljesen odáigvan, hogy milyen remekül véd. Olyannyira, hogy amikor először mentem érte edzésre és gyanútlanul ücsörögtem az autóba az egyik anyuka "rám vetette magát". És szinte levegő vétel nélkül darálta el, hogy Bendi annyira jó, hogy azzzzzzonnnnnal át kell őt igazolni, és az igazolását már másnap szerezzük meg így és így, és utána hívjam fel, és bemegyünk együtt, és akkor aláíratjuk, és lepecsételik és és és.... csak kapkodtam a fejem. Bólogattam bambán és mindent megígértem csak, hogy szabaduljak. Esküszöm azt hittem én tudok a legtöbbet beszélni levegővétel nélkül, aztán egyszercsak ott terem ez a csaj ismeretlenül és lemos a színről. Azóta már voltam megint Bendiért de csak valamelyik bokor alján mertem megállni, nehogy újra rám találjon.
A lényeg, hogy Bendikém most kapus és szeret járni. Így hamarosan kézilabdameccsre is járhatunk, igazából nem bánom, egyrészt mert addig sem kell a háztartással foglalkoznom, másrészt a kézilabdát lényegesen jobban szeretem, mint a focit. Egyet fogok csak nehezen megszokni, amikor az én Bendikém gólt kap, de ha valóban annyira jó, mint ahogy mondják, akkor erre majd ritkán kerül sor.

Ismét a nagy almában

Megint úgy repültek el a hetek, hónapok, hogy észre sem vettem. Nem is volt még olyan rég, amikor meséltem nektek Becáról, hogy meghívta Csibét hálaadásra East Hamptonba és tessék ma már fel is tettem Csibét a gépre, ami megint mérföldezrekre repítette tőlünk. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Reggel időben és veszekedés nélkül sikerült elindulnunk. Igaz Tomka egy kicsit szűken látott el bennünket pénzzel, így reggel kénytelenek voltunk A Hét krajcárhoz hasonlóan összekeresgélni parkolásra az aprókat a fiókok sarkából, de végül ezt is megoldottuk. Ferihegyre is időben értünk ki. Csibém becsekkolt és már el is tűnt a kanyarban (most nincs fotocellás ajtó :)) ). Szóval jók voltunk! Na mit szóltok? Milyen simán ment minden? Meglepődtetek?
Hát én is meglepődtem volna, ha minden így ment volna, de TERRRRMÉSZETSEN megint volt egy kis gikszerünk.... Nem mi lennénk, ha nem lett volna.
A fent leírtak nagyrésze igaz, egészen a becsekkolásig, ugyanis, amikor a kedves, gömbölyded földi személyzethez tartozó hölgy közreműködésével az e-chek in segítségével szerettünk volna beszállókártyához jutni, annál a kérdésnél, hogy az USA beli tartózkodási hely címe, elakadtunk. Nem kicsit, NAGYON. Ti. az én Csibém ezt a pontot elegánsan átugrotta az ESTA engedély kitöltésekor és utólag sem ítélte olyan fontosnak, hogy utána járjon. Ki a fenét érdekel, hogy hol tölt 7 napot? Elvégre kijönnek érte a repülőtérre, kiviszik oda és hogy hol lesz a kettő között? Kit érdekel? Igenám, de ennek hiányában egyáltalán nem adják ki a beszállókártyát.
Emlékeztek még, hogy amikor nálunk 1/4 12 van, akkor Amerikában hány óra van? Segítek, reggel 1/4 6 . Na mármost ebben az időpontban eléggé kétséges, hogy Beca, akit magyarországi tartózkodása alkalmával alig bírtunk 11-12 órakor kiebrudalni az ágyból, fenn lesz a neten. Mert hogy először ott próbálkoztunk elérni, persze eredménytelenül. Ja és Beca telefonszámát sem tudta Csibe. Mit mondjak egy egészen enyhén levert a víz, hogy itt marad a nyakamon a gyerek. Ijedtemben eszembe jutott, hogy van egy exkolléganőm, akinek a testvérééknek van egy lakásuk New Yorkban. Nosza felhívtam őt, és bár rendkívül égett a képem, hogy egy megbeszélés kellős közepén zaklatom, de megkértem, hogy ugyan mondaná már be a kecó címét, amit ő készséggel meg is tett (örök hála érte). Így sikerült végül feljutnia Csibének a gépre. Azóta már megszereztem minden adatot Becától, remélem, hogy az USA-ban nem lesz ebből gondja a bevándorlási hivatal morcos úriembereinél.
Jelenleg valahol az Óceán felett röpköd az én Csibém és majd valamikor hajnal egy felé ér földet a nagy vízen túl.
Tegnap este még vettünk 4-5 Szamos marcipán desszertet meg egy rakat túró rudit (mivel Beca igencsak megkedvelte, amikor itt volt nálunk), de ennél több ajándékot, bárhogy is erősködtem nem volt hajlandó Csibe kivinni, hát remélem nem lesz neki kellemetlen, hogy csak ennyit visz, amikor a vendéglátók állják minden költségét.
Kíváncsi vagyok, hogy érzi majd magát. Beca erről az eseményről majd' két órán keresztűl mesélt nekünk nyáron, azt hiszem mindenféleképpen érdekes élményben lesz Csurinak ismét része. Jövő hét kedden jön haza, addigra már meg lesz az emeltszintű érettségi eredménye is...csak én nem fogom tudni :(((.
Nem tudom, hogyan tudunk majd kommunikálni ezen a héten, ha lesz róla hírem megosztom veletek.

Nyafi

Mindig tudtam, hogy nem vagyok normális, de hogy ezt miért úgy kell magamnak bizonyítgatnom, hogy közben a tüdőmet kiköpöm, ezt nem tudom. Gyanítom, hogy valahol a tudatom alatt jó mélyen elásva egy mazochista lakozik bennem. Az történt ugyanis, hogy megint megfeledkeztem a pár hónappal ezelőtti (vagy tán már egy éve is volt) megpróbáltatásokról, ami szerény lakunkhoz legközelebb eső kirándulóhely úgy mint Vörös-kő felkeresése jelentett.
Csak is így történhetett, hogy saját jószántamból felajánlottam, a kollégáknak, hogy kiránduljunk erre a korábban szebb napokat látott hegycsúcsra. Nosza összetoboroztunk még egy pár helybéli barátot, ami ugyancsak fentebb említett abnormalitásomat támasztja alá. Hiszen mindegyik barátom nálam, jóval jobb kondival bír, így ahelyett hogy remek társaságot toboroztam volna magamnak, velem egy szinten lévő emberkékből, nem, én olyanokat hívtam, akik számomra negatív előjelű kontrasztot jelentettek és nem társaságot. Ugyanis mire én felküzdöttem magam a csúcsra ők már régen ki is pihenték a felfelé vezető út fáradalmait.
A helyzetemet súlyosbította, hogy ismét valami randa torokfájással, köhögéssel kísért náthával viaskodtam (ez ellen lassan tennem kell valamit). Így viszont ráfoghattam a náthámra azt a bizonyos t-nyom-nyálam összefolyik az erőlködéstől jelenséget.
Persze azért ismertek, én már jó előre eldöntöttem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy ne jussunk el a célállomásig, ami közel 400 m-s színt különbséget jelentett. Ennek érdekében már az indulásnál megkezdtem az aknamunkát. Az általam megfelelőnek (értsd. kaphatónak) ítélt emberek mellé somfordáltam és kihasználva azt a rövidke időt, amíg még levegőhöz jutva képes voltam beszélni, megpróbáltam meggyőzni őket arról, hogy milyen remek tűzrakóhelyek vannak jóval alacsonyabban, mint a Vörös-kő. Egy valamivel nem számoltam, hogy az én drágám, azt az útvonalat választja, ami elkerüli ezeket a helyeket, ahol egy enyhe ájulást szimulálva megakaszthattam volna a csapat további menetelését a csúcsra, megúszva ezzel a számomra előre látható csúfos végkifejletet.
Nem részletezem az utolsó 20 percet, ahol olyan tempóban haladtam, mint a K2 hegymászói (2m/óra ). Viszont az én drágám ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy komolyan gondolta a majd'23 éve Isten előtt tett fogadalmát, mely szerint jóban, rosszban kitart mellettem. Míg én próbáltam a tüdőmet a testüregemben tartva túlélni minden egyes következő lépést, ő rendületlenül bíztatott, hogy "gyere anyuka, mindjárt ott vagyunk". Ezt persze én a magam módján háláltam meg. Nem törődve hogy megrendítem a hitét a "jó tett helyében jót várj" igazságtartalmáról, két sípoló légvétel között gyilkos pillantást lövellve felé beígértem egy hatalmas taslit, amint összeszedem magam, ha még egyszer kimerészelni mondani, hogy "gyere" és hogy "mindjárt ott vagyunk". Mivel azonban a teljes megsemmisülésem előtti utolsó másodpercben valóban felértünk a csúcsra (a Vörös-kőre), így nem fajult tettlegességig az ügy. A fenitek -akik már túl voltak az emelkedő okozta stresszen- hatalmas ovációval fogadták heroikus küzdelemben felért párosunkat. Kis idő elteltével, amikor légzésem közelített a normális értékhez, elmeséltem a többieknek azt a víziómat, mely szerint 90 évesen (mindig optimista voltam), mesélem majd az ükunokáimnak, hogy amikor utoljára 2009-ben üknagyapátokkal a Vörös-kőn jártunk...
Kis szalonna sütögélés után hamarosan el is indultunk lefelé, én jól körülnéztem, hogy az utolsó látogatásom minden körülményéről pontosan be tudjak számolni az ükunokáknak. Lefelémenet aztán újra szembesülnöm kellett azzal a számomra máig analizálhatatlan jelenséggel, hogy minden egyes megtett lépéssel, mellyel távolodtunk a csúcstól, egyre halványultak a felfelé út gyötrelmei. Csak is ez lehet a magyarázata, hogy újra és újra ilyen, számomra megterhelő túrákra igent mondok.
Arra kérek minden kedves olvasómat, ha a jövőben megemlíteném egy - a gomba presszónál messzebbi célt kitűző - kirándulás tervét, AZZONNAL, emlékeztessen a kommentben, hogy számomra nem ez az a mozgás forma, amit feltétlenül művelnem kéne.
Csibikém készített egy pár művészfotót az erdőben, mivel én csak az előttem lévő avart láttam, így az ő segítségével megoszthatom veletek a látványt is.

RmR

A cím annyit tesz: Rádióról majdnem Röviden. Igen, mert Balázs is küldött kommentet a témával kapcsolatban (Válasz Hadunak c. bejegyzésnél olvashatjátok) és muszáj reagálnom rá. Szóval a rádióval kapcsolatos kommentekről a következő a véleményem. A mindkét sommás vélemény íróját ismerem, ha nem is olyan bensőségesen, mintha napi kapcsolatban lennénk, de elmondhatom, hogy nem ismeretlenek számomra. Egyiksem "véresszájú" emberke, mindketten tartalmas értelmes gondolatok "hordozói", olyanok, akiknek véleményére szerintem ad a környezetük (köztük én is). Babits szavaival élve "írástudóknak" mondanám őket.
Hozzászólásukban felfedezni véltem hasonlóságokat. Például egyikben sem olvastam egyetlen mondattal sem, hogy bármiféle megértést, nem is, inkább az elfogadás itt a helyes szó, szóval némi elfogadást mutatnának azok iránt, akik "könnyesen" búcsúztatták a rádiót. Mert nekik - még ha sokan nem is értik miért - ez egy probléma. Aztán el lehet azon gondolkozni, hogy milyen úton kellene ahhoz elindulni, hogy NE EZ, ne "ilyen dolgok" legyenek a problémáik, hanem tegyék egyre többen magasabbra a kulturális igényeiket. De ehhez, hiszem, hogy az első lépés az elfogadás, mert "kajakból" nem lehet megváltoztatni senki gondolkodását.
És itt a második közös vonás a két kommentbe, mindketten a gondolkodást hiányolják az emberekből. Álljon itt most egy idézet Babits Mihály: Az írástudók árulása című művéből.
"Ahol a gondolkodás, ott lakik a lelkiismeret is: nem a lábban vagy kézben, hanem a fejben. A nagy tömeg tétlen és vak, mint a test volna fej nélkül; megy, amerre viszik; neki nincsenek problémái a fizikai megélhetés problémáján kívül. A Kor lelkét az írástudókban kell keresni. Ők mozgatják a „század lépteit”; hatalmuk egyre nagyobb e papiroskorban. A modern újságírás mindjobban fölmenti a tömeget a gondolkozástól, kész gondolatokat szállítva neki, hogy beteljesedjen a munkafelosztás, amely differenciáltabb szervezetekben mind tökéletesebb. Ami a gondolkozásra, ugyanaz vonatkozik az érzésre is, és a tömegek lelki életének minden más „kollektív funkciójára”: mindezekért egyre kizárólagosabban az írástudók felelősek." ( itt olvashatjátok az egész esszét.)
Itt a válasz a gondolkodás hiányára. Sokan elkényelmesedtek, "benyalják", amit a média a szájukba ad. Ki tehetne hát ez ellen, ha nem az olyanok, mint Ti kedves fentebb "írástudóknak" titulált kommentelőim. Tegyétek meg, hogy Ti, akikre hallgat a környezete, amikor felfedezitek a gondolkodás hiányát, akkor elmagyarázzátok, hogy miért álságos, miért felületes ez az egész cécó a két rádió megszűnése között. Hogy az aki zokog el kezdjen gondolkozni a szavaitokon. Igen, tudom, hogy ez az olyanok feladata lenne, akik ezt hivatás szerűen művelik. De vagy kevesen vannak ehhez a jóérzésű média szakemberek vagy nem kapnak teret (egyre inkább világos okokból) a mondandójukkal. És tudjátok, magad uram, ha szolgád nincs...
Balázs, emlékszel még az október 6-i koszorúzásra? Elmesélted a többieknek, hogy miért annyira fontos, hogy tisztességes koszorúval emlékezzünk meg a vértanúkról? Igen? Akkor biztos, hogy jövőre kevesebben lesznek, akik hagyják, hogy egy odavetett koszorú kerüljön az emlékhelyre.
Nem? Akkor miből gondolod, hogy jövőre tudni, fogja azt, amit idén se tudott?
Tudom, hogy még az ifjúi hév hevít. Régen én is tudtam ennyire lelkesedni, ha nem is olyan magasztos és egyre inkább szükségessé váló dolgokért, mint most Te. De pont azért mert valaha én is ilyen teljes szívvel hívő voltam, fogadd el, tőlem, hogy vannak szürke árnyalatok is a világban. Lehet, hogy van a panel aljában sakk szakkőr, de közel se biztos, hogy képes rávenni magát - külső segítség nélkül - a magányos nyugdíjas, hogy lemenjen az emberek közé.
Nem tudom mennyire volt világos az, amit fenti irománnyal mondani akartam. A lényege, hogy a mi felelősségünk, azoké, akik úgy tartják magukról, hogy "gondolkoznak", hogy amikor csak lehetőségünk van rá, vagy szükség van rá felhívjuk a figyelmet, akár egy baráti beszélgetés alkalmával is, a visszásságokra. És ha kell elmagyarázzuk a látszat mögötti valóságot azoknak, akik nem hajlandók azt meglátni, mert esetleg még kényelmesek, vagy mert az nem fáj annyira.
És igen, ha innen nézzük én is hibásnak érzem magam, hogy csupán egy egyszerű bejegyzéssel lerendeztem a két rádió megszűnését, ahelyett, hogy egy kicsit kivesézgettem volna a történéseket közös gondolkozásra, egy kis vélemény cserére késztetve magunkat. Mea Culpa! Mentségemre legyen mondva, még csak gyakorló vagyok, de ebben a küldetésben rátok Hadu és Balázs számítok a jövőben is.

Válasz Hadunak

Igen, sejtettem, hogy a rádiós bejegyzésem egy kicsit felszínesre sikerült és egyáltalán nem tükrözte a véleményemnek csupán csak egy szeletét. Őszintén szólva nem akartam túlságosan mélyen vájkálni a dologban, már csak azért sem mert személy szerint valóban nem érint érzékenyen az ügy. De így jár a rest, írhat újra a témáról. Ugyanis Hadu kommentjére (ld. Egyszer végetér c. bejegyzésemnél) ehelyütt szeretnék válaszolni.
Drága Hadu! Szinte minden mondatoddal egyetértek. Nincs ma Magyarországon épelméjű ember, aki megkérdőjelezné a leírtak miatti felháborodásod jogosságát. Én sem teszem. Számtalan hasonló jelenségről lehetne "beszélgetni", említést tenni.

Tegnap azonban csupán a rádiók megszűnésének okán szerettem volna írni pár sort . Mivel ismersz, így tudhatod, hogy nem vagyok az a könnyesen betelefonálgató típus. És vad rádió őrült sem vagyok. Részemről a rádió hallgatás napi 35-40 percre korlátozódik, amíg beérünk Pestre. Ezt a rövid időt az utóbbi hónapokban a Piritóssal töltöttem, amiről az a véleményem, hogy magasan verte a többi hasonló műsort. És igen, hiányozni fog reggelente a három pasi dumapartija.
Én sem értek egyet a megszűnés körüli őrülettel, de ne felejtsük el, és ez szent meggyőződésem, hogy azok az emberek, akiket Te említettél jelentős részét képezik a megszűnt rádiók hallgatóságának. Ti. ők otthon vannak. És szerintem sok nyugdíjasnak és kényszerűségből munkanélkülivé váltnak jelentettek társaságot ezek a rádiók.
Egyetértek azzal is, hogy elég nagy baj, ha valakinek a társadalmi kapcsolatait a rádióhallgatás helyettesíti, de nem mindenki olyan szerencsés, mint, mi hogy tartalmas családi és társadalmi életet élhet. Ismered a régi mondást, hogy mi kell a népnek: cirkusz és kenyér. Ez a cécó a cirkusz része volt, a kenyérről, meg nem a rádióknak kellene gondoskodni :))).
Tételezzük fel, hogy minden törvényesen zajlott (bár meg lennék lepve, ebben az országban semmi nem zajlik törvényesen, különösen a közbeszerzések és pályázatok nem ), még ebben az esetben is lehetett volna, ha akarják, megoldást találni, ha ennyi hallgatónak fontos volt ezeknek az adóknak a működése. De ez senkit nem érdekelt, magyarán mindenki, aki tehetett volna valamit lesz.rta azokat az embereket, akik szerették ezeket a műsorokat. Mint ahogy lesz-rják azokat a problémákat is, amelyeket Te említettél.
Az is lehet, hogy nincs igazam, ettől még ma reggel nekem is bőszen kapcsolgatnom kellett a rádiót, hogy találjak egy megfelelő műsort (nem találtam, de majd belehallgatok, az általad javasoltakba).
Összegezve, tegnapi bejegyzésem célja az volt hogy felhívjam a figyelmet, nem is , inkább, hogy emlékeztessek rá, hogy mennyi ember szórakozását szüntették meg- mivel csak felszínesen ismerem a sztorit, így - most nem firtatnám milyen okból.
És nem utolsó sorban, hogy feljegyezzem, hogy 2009. november 18-án milyen médiatörténeti pillanatnak voltunk tanúi. És igen, azt is vállalom, hogy valamennyire én is részese voltam az őrületnek, hiszen életemben először reggel 6-tól éjfélig végig hallgattam egy adó minden műsorát. És igen, nagyon felkavaró és lehangoló élmény volt, amikor 20 másodperccel éjfél előtt lekeverték a hangokat a stúdióból és csend lett...
És bevallom, hogy azt éreztem akkor, amit Rákóczi Feri mondott, hogy ha már így történtek a dolgok, akkor jó, hogy ott voltam és tanúja lehettem. És ez az, ami pontosan tükrözi, hogy mi a véleményem erről a hisztériáról.

Fürdés

Tegnap, hogy is mondják ezt, milyen pillanatban volt részünk? Igen áldott pillanat. Szóval tegnap áldott pillanatban volt részünk. Mind a négyen itthon voltunk, meleg volt a lakásban és mind a négyen pár másodpercnél tovább tartózkodtunk, vita és veszekedés nélkül egy légtérben. Rendkívül élvezem ezeket a pillanatokat, mert ezek segítenek át azokon a nehéz helyzeteken, amikor az én drága csemetéim viselkedése már-már tettlegességre késztet. Ezeknek minden apró percét megjegyzem, így azt is amikor Bendi bejelentette, hogy megy fürdeni. Erre Csuri -mivel közlékeny hangulatban volt - elmesélte, hogy amióta új bojlerünk van és a szobájában meghallja, hogy lent folyik a víz elkezd rettegni , hogy neki nem jut elég víz a zuhanyzáshoz. Ez kéremszépen valami fantasztikus fejlemény mert nézzük csak hogy is néz ki az Antal család leszármazottainak fürdési szokásainak fejlődés története.
Kezdetben vala a teljes alárendeltség. Csecsemőként ugyanis lássuk be nem sok beleszólásuk volt, hogy mennek-e pancsizni vagy sem. Általában ebben a korban még nem kíséri nagy ellenkezés az esti tisztálkodást. Majd jött egy mindkét fél - úgy mint szülő és gyermek - számára viszonylag kellemes időszak. Amikor is az esti pancsolás mindenki számára egy örömteli élmény volt. Ült Bendikém és Csibém a kádban és hosszú perceken keresztül bamba vigyorral öntögette egyik fogmosó pohárból a másikba a vizet, amiből bőven jutott a kádon kívülre is. Az elkeserítő ebben az, hogy rendkívül rövidre szabott volt ez az idő. Amint csemetéink ráébredtek az önálló akarat erejére, onnantól kezdve örök harc volt a fürdés, fürdetés. Tapasztalt szülőket bizonyára nem lep meg, hogy a kifogások milyen széles tárházát képesek felsorakoztatni ilyen esetekben a gyerkőcök. Nos ez alól az én gyerekeim sem kivételek. Bevallom voltak napok (egy hétig sose jutottunk el), amikor liberális elveim (amiket Melinda barátném egyszerűen csak konfliktuskerülő magatartásnak tart, de ezt mi majd lebrusztoljuk egy KV mellett), felül kerekedtek és nem vitatkoztam velük. Csak reméltem, hogy nem büdösödnek meg annyira egy-két éjszaka alatt a gyerkőcök, hogy másnap az óvónő vagy a tanitónő fürdésre felszólító beírást eszközöljön. Így telt el számtalan év. Elárulom, hogy egyszer egy gyenge pillanatukban elmesélték, hogy hogyan preparálták meg a fürdőszobát, hogy úgy nézzen ki mintha fürödtek volna. Kezdő átverőknek álljon itt a követhető séma. Kinyitották a zuhanyt és alaposan bevizezték a kádat. Gondosan ügyeltek rá, hogy a kőre is jusson. Majd a bevizezett kádba beleálltak mezítláb és vizes lábnyomokat hagytak a szőnyegen. Ott, ahol tudták, hogy ellenőrzöm magukat is bevizezték. És tettük koronájaként még juttattak némi vizet a törölközőre is, hogy még annak szárazsága se keltsen gyanút. Nos szerintem ez a procedúra tovább tartott, mint egy öt perces zuhany, de készséggel elismerem, hogy lényegesen kalandosabb.
Aztán a fejlődétörténet következő lépcsőfoka az volt, amikor észrevettem, hogy már nem mindig kell rájuk szólnom. És lám hova jutottunk el, hogy versengenek, hogy ki fürödjön előbb, többet stb.
Mindezek után van, aki nem nézné párálló szemmel amint csemetéi egymást tiporva igyekeznek a fürdőszobát elfoglalni?

Egyszer véget ér....

Igen, ezt az eseményt sem hagyhatom szó nélkül. Két okból sem egyrészt mert évek múlva szeretném visszaolvasni, hogy ami történt, az a mai napon történt, Másrészt mert valamennyire érintve vagyok az ügyben. A két piacvezető rádió megszűnéséről van szó.
Én Danubius hallgató vagyok... vagyis pár óra múlva már csak voltam. A Slágert egyrészt azért nem hallgatom, mert Bocskorék stílusa nem igazán jön be nekem. Másrészt ugyan szeretem azokat a számokat, amiket játszanak, hiszen azokon nőttem, fel, andalogtam az első szerelemmel kézenfogva stb.stb. , ma már azonban csak elpunnyadok ezektől a nosztalgiázásra késztető számoktól.
Szóval Danubius hallgatóként mondom a véleményem, de a mondandóm szempontjából ez lényegtelen. Igazság szerint már nagyon régen nem hallgattam egész nap a rádiót, ma azonban megtettem. Ez egy médiatörténeti pillanat és nem szeretnék róla lemaradni. Eddig nem is bántam meg. Fantasztikus a műsor. Eddig az volt előtérben, hogy egy abszolút profi csapat működtet egy rádiót. Egymásnak adták át a stúdiót és zajlottak a hétköznapok. Ma pedig megláthattuk, hogy milyen csapat van (volt) ennél a 23 éve sugárzó rádiónál. A műsorvezetők elmondták, hogy ők hogyan kerültek a rádióhoz, nekik mit jelentett. Bementek egymáshoz a stúdióba. Ettől néha eléggé fieszta hangulat uralkodott az éterben, de végülis számtalan humoros, szórakoztató és talán még sokkal több megható pillanatban lehetett annak része, aki ma hallgatta és éjfélig hallgatja a Danubiust.
Ezzel kapcsolatban pedig az a gondolatom támadt, hogy ismét eltűnik vagy elvettek valami olyat az emberektől, ami biztonságérzetet nyújthatott. Igen, ezt pontosan így gondolom. Mert mire panaszkodik mindenki? Arra, hogy minden változik körülötte és alig van biztos pont, amelyről tudhatja, hogy most is ott van, holnap is ott lesz és öt év múlva is ott lesz. Ez a két rádió ilyen volt. Most nem lesz, megint újat kell megszokni, reggel hatkor álmosan, nyűgösen hiába nyomkodják majd sokan a távirányító gombját, a jól megszokott adót és benne a műsort keresve. Persze nem tragédia, forog a föld tovább és a műsorkészítők se halnak majd éhen, de megint kevesebbek és nem többek lettünk. Hát ezek vagyunk mi... kár értünk, kár értük.

Mire adunk ki pénzt?

Bent a cégnél én vagyok a "pályázatfigyelő". Ez egy rendkívül felelősségteljes és bonyolult feladat. Minden reggel, amikor felmegyek az internetre az első ablak a közbeszerzési értesítő (vagy hogy hívják, még a nevét sem néztem meg annyira utálom) és ott végig kell kattintgatnom a részvételi felhívásokat. Ma egy gyöngyszemre akadtam. Sose fogjátok elhinni mi mindenre adunk ki pénzt és mi mindenre lehet pályázni. Íme a pályázati felhívás címe:

Az államigazgatás egyes központi és területi szerveinél foglalkoztatott köztisztviselők munkahelyi elkötelezettségmérésének lebonyolítása, a mérési eredmények és a fejlesztési irányvonalak és javaslatok elemző tanulmányban történő összegzése

Elhihetitek tudnám kommentálni, jó hosszasan, de ekkora hülyeségre egyetlen szót se vagyok hajlandó tovább fordítani, viszont feltétlenül megszerettem volna osztani veletek a felemelő élményt.

4 hónap

Először is mindenkinek köszönöm az együttérző kommenteket. Jó volt olvasni, hogy nem csak velem fordult elő ilyesmi, ettől még a történet a benne rejlő humoron felül sokkoló volt. De spongyát rá most már csak attól kapok frászt mi lesz a következő húzásom(sunk).
Viszont ma hónapfordulót ülök. Ma van 4 hónapja, hogy Ceci barátnőm küldött egy FarmVille szomszéd meghívót és én elfogadtam. Ma már ott tartok, hogy ki kell tűzzem a dátumot, amikor abba hagyom, mert súlyosbodott az állapotom. Tegnap már arra vetemedtem, hogy papíron tervezgettem a leendő kertemet. De olyan nehéz lemondani róla. A FV működtetői mindig kitalálnak valami tök jót. Most is lehet tyúkólat venni, amibe 20 tikot tudsz bepakolni. Persze ez még nem kunszt, de az már igen (amin halálra röhögtem magam), hogy a csikkenek ülnek szépen sorban, majd megrázzák a feneküket és a következő pillanatban kigurul a tojás az ólból, le egy lejtős pallón és hopp beleugrik az odakészített kosárba. Hát az agyam eldobtam. Már alig várom, hogy mit találnak ki karácsonyra.
Na jó ennyit az én hobbimról. A nagy történések közepette nem is meséltem el nektek, hogy Csibe emeltszíntű angol érettségin volt a héten. Nem tagadom tudtam aludni a vizsgát megelőző éjszakán, nem forgolódtam álmatlanul az aggodalomtól, hogy mi lesz másnap. Csibe hozta is a formáját, eredmény ugyan még nincs, de hamarosan az is lesz. Amit eddig tudunk az az írásbeli eredménye, ami 97 %-s lett. Azt azért még elmesélem, hogy mi volt a témája , ami mellett vagy ellen érvelnie kellett:

" A nukleáris energia hasznosabb a tradicionális energiaforrásoknál"

.... no komment. Elbeszélgetnék azzal a hígagyúval, aki 18 éves korában erről beszélgetett angolul. Van még, aki csodálkozik, hogy a nyelvoktatás olyan sikeres kis hazánkban, mint amennyire ismeretes?.... Nem húzom fel magam, ezt pusztán csak elmeséltem.
Úgy érzem magam, mintha egy KV-zóban ülnénk és én levegő vétel nélkül mesélnék nektek, annyi mindent nem meséltem el mostanában. Itt van mindjárt Csibe meghívása Hálaadásra Beccaékhoz. Nyilván kitaláltátok, hogy nálunk ez sem megy simán. Helyzet következő, keddhez egy hétre mennie kéne, de Csibémnek, még nincs új útlevele, amivel vízum nélkül lehet beutazni USA-ba. Persze már sűrgösségivel beadtuk, de ez plusz 7 500,- Ft-ba került. Ha egészen, és teljesen őszinte akarok lenni, még azt se tudom, hogy van-e repülőjegye? Mert Beccaék állítják, hogy kell hozzá útlevél, én állítom, hogy nem. De még ez sem minden. Csibém szerint elég az útlevelet elintézni, szerinte semmi egyéb nem kell hozzá. Nekem azért az agyam egy rejtett zugában úgy rémlett, mintha kellene valamit elektronikusan kitölteni. Gondoltam felhívom erre Csibe figyelmét. Persze egy egészen enyhécskét le lettem hurrogva. Előttem állt a döntés: szívassuk a csemetét vagy sem.
1. verzió, ha szívatom: hagyom, hogy elinduljon, és a repülőre sem engedik fel a ESTA engedély nélkül
2. nem szívatom, mert akkor azt is megszívatom, aki kifizeti a közel 200 000,- Ft-s repülőjegyet neki: ez esetben én nézek utána az engedélynek.
Gondolom nem kétséges, hogy melyiket választottam. A lényeg, ESTA engedélyt legalább 72 órával az indulás előtt meg kell kérni. Ez a dátum most csütörtök. ESTA engedélyhez kell az útlevélszám, útlevél még nincs. Úgyhogy tényleg kész csoda lesz, ha ez a kirándulás összejön. Majd beszámolok az eredményről.
Kész vagyok elismerni, hogy a körülöttünk zajló események jó része több odafigyeléssel, és precizitással, meg alapossággal meg mit tudom én még mi minden unalmas dologgal elkerülhetőek lennének. Ez esetben azonban egy csomó izgis napból kimaradnánk, nem beszélve arról, hogy akkor miről szólna ez a blog.

Szakítópróba

Igen, úgy érzem ez a bejegyzés lesz kedves blog olvasó kapcsolatunk szakítópróbája. Én bizonyíthatom, hogy szinte a hülyeségig őszinte vagyok hozzátok, ti pedig tanúbizonyságot tehettek róla, hogy elhiszitek bármit is írok le, mert ami ma történt velünk az azt hiszem nem mindennap és nem minden családban történik meg. Sőt, gyanítom, hogy a legtöbb családban sose fordulhat elő. Viszont a reklámokban igen :)
Ma reggel annak ellenére, hogy hétfő van viszonylag zökkenőmentesen sikerült a reggeli készülődés. 3/4 7-re terveztem az indulást és nagyjából el is készültünk addigra. Amíg Bendi még bent molyolt, Csibe és én kimentünk a kocsihoz, Csibe kinyitotta a kaput én kiálltam, Csibe bevágódott mellém, és vártuk, hogy Bendi becsukja a kaput (szigorúan ő, nehogy má' egyik vagy másik gyerek többet dolgozzon). Bendi jött is, becsukta a kaput, behajította a táskáját és becsukta a kocsiajtót.
Ránéztem az órára: 6 óra 51 perc. Szuper ez még belefér gondoltam, milyen ügyesek voltunk, majd irány a suli. Első balkanyar az utcában és valamiért oldalra néztem, és valami nem stimmelt, és hátra fordultam és
BENDEGÚZ NEM VOLT AZ AUTÓBAN !!!!! OTTHON HAGYTUK A KAPU ELŐTT!!!
- Csibe hol a Bendi?- kiáltottam
Csibe megfordult... és készek voltunk. Abban a pillanatban szólalt meg a telefonom, Bendi volt... Anyaaaaa itthon hagytatok!!!!
Bevallom nem tudtam visszatolatni és nem tudom azt sem, hogy jutottunk be Szentendrére mert sírva, vinnyogva röhögtünk a kocsiban.
Előtettek van a fejünk? Nem ragozom, nem is lehet, egyszerűen csak képzeljétek magatok elé a szituációt, ahogy a kormányt csapkodva, röhögve megyünk vissza Bendiért, aki a kapuban áll.
És azt se felejtsétek el magatok elé képzelni, amikor Bendi észrevette, hogy mi lazán otthagytuk.
Akkor most pörgessük vissza a filmet és nézzük meg újra hogy történt az eset:
...Csibe és én kimengyünk a kocsihoz, Csibe kinyitja a kaput én kiállok, Csibe bevágódik mellém, és várunk, hogy Bendi becsukja a kaput (szigorúan ő, nehogy má' egyik vagy másik gyerek többet dolgozzon). Bendi jön is, becsukja a kaput, behajítja a táskáját és becsukja a kocsiajtót. KÍVÜLRŐL!!! Majd megfordul, hogy visszamenjen az edző cipőjéért.
Ezalatt én konstatálom, hogy a kocsiajtó becsukódott, akkor irány a suli.... és innen már tudjátok mi történt: EGYSZERŰEN OTTHON FELEJTETTEM A GYEREKEMET!!!
Kérem szépen ezek vagyunk mi, az Antal család és ez vagyok benne én, Erika. Ne hívjatok bébiszittelni, megbízhatatlan vagyok. :))))

Nem adok címet

Nem véletlenül ez a cím. Na jó nem vágok a dolgok elébe. Amiről leginkább beszeretnék számolni az a szakdoga szeminárium. Jobb volt, mint amire számítottam. Azt hittem majd ott ülünk húszan egy teremben és hallgatjuk a jó tanácsokat. Bár én alapvetően egy elég szociális emberke vagyok, de azért 20 ember szakdogájának minden siráma, fájdalma annyira nem érdekel. Az igazság az hogy leginkább a saját szakdogám érdekel :))). Szóval nem ez a tömegtanácsadás volt, hanem egyenként mentünk be és így tényleg mindent meglehetett beszélni a tanárral. Az én dogámmal kapcsolatban pont azokat a dolgokat kifogásolta, amelyekben én is bizonytalan voltam. Na jó a bevezetésnél nem, arra azt hittem, milyen szellemes, igen az is volt, pont ez volt a baj. El kell ismernem, hogy igaza volt a tanárnak. Tehát a lényeg, semmit nem vágott ki belőle. Két helyen kell átfogalmaznom (ez talán menni fog :)) ) és olyan kiegészítéseket javasolt, amiket elég könnyű lesz megoldani. Tehát a 16 oldal marad. Lassan már azért aggódom, hogy nem lesz-e túl sok. Most, hogy a magyar szakdogát így sínre tettem, a következő napokban a kommunikációs dogával fogok foglalkozni, abból is valamennyit meg szeretnék írni 20-ra, mert abból akkor lesz konzultációnk. Jaja és a cím, a szakdogában is majd címeket kell adni és én annyira utálok címet adni. Lehet, hogy megkérem írástudó Józsi barátomat, hogy adjon címeket ő a különböző fejezeteknek, igaz, akkor megvan annak a veszélye, hogy mindegyik cím sporttal lesz kapcsolatos :))). De ténnyel ez a címadás kiborít... nem szeretem.
Ma a nap jó részében vaddisznóval küzdöttem. Mielőtt aggódni kezdenétek, hogy a hegyről leköltözött a faluba a vaddisznó állomány, mindenkit megnyugtatok, hogy a konyhában viaskodtam a két szép darab húsival. A megfelelő hangulat eléréséhez betettem egy CD-t. Gyengébb idegzetűek tekerjenek egyet lefelé, mert vallomás jön. Igen Delhusa Dzsoni (nem így írja, tudom) Mediterrán című lemeze volt a társam. HIFI kakaón, magamat is bekapcsoltam, mert azon kevés CD-k egyike, amit elölről hátulról fújok és riszálva, óbégatva rittyentettem egy vaddisznó húsilevest és egy vaddisznó sültet, jól megtűzdelve fokhagymával és füstölt szalonnával. Néha elég vicces volt, ahogy ráztam a konyhában, mivel azonban közel s távol sehol nem volt egyetlen kritikus sem, így ez senkit nem zavart, engem a legkevésbé. Én nagyon élveztem a "fellépésemet".
Délutánra megállapítottam, hogy nem csak remek mozgásom van, de a hangom se kutya és hogy mindezek mellett még főzni is tudok... hát ez a bónusz... Tomka igazán megnyerte a főnyereményt. Most mondja, hogy neki efelől sose volt kétsége... úgy tűnik én se fogtam mellé :))).

Egy túlsúlyos sírámai

Biztos ti is szoktatok kapni mindenféle hülye kör e-maileket. Én némelyiket elolvasom, némelyiket nem, a hangulatomtól függ. Viszont általában úgy csinálják meg ezeket, hogy ha már elolvastad akkor jó eséllyel egy darabig emlékezni is fogsz rá. Most hasznát vettem az egyiknek. Arról szólt, hogy mindig Te döntesz, hogy pl. a napod jó lesz vagy rossz, élvezni fogod vagy nem. Én most döntöttem, hogy szét vessen az ideg vagy ne. Az utóbbi mellett döntöttem és mivel emellett voksoltam, így most nem is mesélem el, hogy mitől ment fel bennem a pumpa. DE!!!! Elmesélem nektek, hogy mire jutottam ma.
Arra, hogy itt a tél, a fogyókúra ideje. Komolyan mondom, nem viccelek. Tarthatatlan ez az állapot. Jönnek a téli reggelek, aminek a jó része azzal telik, hogy magamra rángatom szép sorjában a ruha halmokat. Igaz a háj réteg némileg szigetel, de azért mégis elkél egy kis kiegészítés. Így lehetséges az, hogy bizonyos súlyfelesleg után minden egyes darab felvétele kihívást jelent. Vegyük például a harisnyát. Egyik láb ugye be, na de hogy kerül bele a másik láb? Ott ugrálsz féllábon, majd guzsgolsz, majd mindkét kezedet segítségül hívod, hogy olyan állásba hajlítgasd magad hogy a térdmagasságban leledző másik harisnyaszárba végre belekerüljön a másik lábad. És még jól jársz, ha nem borulsz fel abban a pillanatban, mint egy keljfeljancsi, amikor végre sikerül manőver. Engem már itt szokott verni a víz. Aztán jön a farmer. Nagy nehezen felrángatod a harsinyás lábadra, mert persze tapad, mint ha csirízbe mártották volna, és persze a gombot és a zippzárt nem látod a kilátást elfogó hasadtól, amit azért igyekszel behúzni, mert így hátha könnyebben beleférsz a gatyóba. A bent tartott levegőtől vöröslő fejjel pedig csak vakon próbálkozol begombolni azt a szerkentyűt ott valahol alul. És akkor jön a pulóver kiválasztása. Egyik fől, tükörbe néz, és szembesülve a Dunántúli -középhegységet megszégyenítő hurka halmokkal, máris veszed le. Ha jó napod van a negyedik pulóver már eltakar annyira, amivel úgy ítéled meg, hogy emberek közé mehetsz. És, amikor leizzadva, cékla fejjel végre rajtad van minden réteg, akkor jön csak az igazi kihívás A cipő. Rutinosabb divatosan duzzadtaknak (mint mondjuk én), eszükbe sem jut fűzős cipőt venni. Annak a bekötése ugyanis akár oxigénhiányos állapotba is juttathatja a viselőjét. Így az ügyesebbje tépőzáras cipőt vásárol, a bátrabbja meg zippzáras csizmát. Ha azonban még sem tudtál ellenállni egy gyönyörű bakancsnak, akkor azonnal vegyél egy olyan alkalmatosságot, amire felpakolod a lábad, amíg a cipőfűzőt megkötöd, mert lehajolni ismét, felér egy palack nélküli búvár merüléssel. Mire menetkész állapotba kerülsz fújtatsz, mint Thomas mozdony a mesében, a fejed meg olyan vörös, mint a bakter zászlója.
Ha nem is pontosan ezen, de igen hasonló tortúrán mentem ma reggel keresztül, és végtelenül elkeserített, hogy ez most már pár hónapig így lesz. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy én ilyenkor tudok a legjobban fogyókúrázni. Tudjátok hogy van az, vannak dolgok, amelyek beleívódnak az emberbe. Ilyen, hogy nem nyúlunk a kályhához mert az forró, nem hadonászunk a késsel mert az meg éles és vág stb. stb. Ezek, amiket már egészen kicsi korunktól sulykoltak belénk. Na így vagyok én az evéssel: SÖTÉTBEN NEM ESZÜNK! Mert akkor már este van és valamire való fogyókúrázó este már nem eszik. Így lehet az, hogy én télen valahogy jobban megállom, hogy ne egyek este. Tehát annak ellenére, hogy síelésnél jól jönne az a súlyfelesleg a gyorsasági versenynél , én mégis megpróbálom visszafogni magam, hátha sikerül csuklóból leadni egy pár dekát és akkor megvehetném azt a tök jó magasszárú bakancsot, amit a múltkor kinéztem magamnak.

Halloween szakdogával

Ma meccsen voltam Szokolyán.... egy darabig megint nem megyek meccsre.

Nagy nehezen túl vagyok a takarítás okozta megrázkódtatáson. Ugye az nem normális, hogy egy egyszerű takarítás miatt olyan izomlázam legyen, hogy megelőzve az álmatlan forgolódást fájdalomcsillapítót kelljen bevennem? Gyalázatos a kondim, nincs mese. Tudom, attól, hogy többször leírom, hogy "gyalázatos a kondim", az még nem indul javulásnak, de egyelőre ennyi telik tőlem az ügy javítása érdekében... és különben is kitudja, hátha felfedezek valami kondi javítót, innen a gép mellől :))).

Tegnap a két gyerkőc Halloweeni partin volt. Nálunk készülődtek. Betörők, nyári mikulások, discó pcsák (bocs' ezt tőlük hallottam), meg még kitudja micsodák rohangáltak a házban le és fel. Eközben én megpróbáltam velős gondolatokkal megtölteni a készülő szakdolgozatomat. Próbáltatok már értelmes gondolatokat kifacsarni magatokból miközben lent a nappaliban fradi meccset közvetít egy félőrült spíker, a hátad mögött meg kamaszok hada rohangál Halloweeni jelmezben? Nos még én sem tudom miket írtam, most fogom csak újra elolvasni.

Gondoltam felteszek egy pár képet róluk, de szerintetek képesek voltak akár csak egyet is számomra elérhetővé tenni? Mindegy ez az ő bajuk így nem örökítem meg őket az örökkévalóságnak. Mégis kicsikartam egyet. A jobboldali a Bendi.

Észrevettétek, hogy mostanában nincs egyetlen épkézláb gondolatom sem? Le vagyok ülve, mint az iszap. Mondtam is Tomkának, amíg autókáztunk a meccsre, hogy zsugorodik a lelkem a hétköznapok szürkeségétől. Azt mondta, hogy ő nem nagyon veszi észre, mire én megnyugtattam, hogy ez azért van mert már olyan kicsi (mármint a lelkem), hogy észre sem lehet venni. Kérdezte, hogy egy steak segítene-e rajtam? Mondtam, hogy nem igazán. És ha Dublinba tálalnák? Na igen az már elindítana a javulás útján azt hiszem.
Tudjátok milyen vagyok? Olyan terv nélküli... vagyis ezt célnélkülinek is nevezhetjük? Jó nem a hosszútávú terveket hiányolom, hanem a rövid távúakat, tudjátok, amit úgy lehet várni, hát ilyenek mostanában nem nagyon vannak :(((.
Ha nem akarom, hogy ellaposodjon ez a blog és csupán a saját sirámaimról szóljon sürgősen ki kell találnom valamit. Most el is vonulok gondolkozni, mielőtt a nyavajgásommal elszívom az energiáitokat :)))