Vasárnap reggel indultunk Telkiről(ből, kinek hogy tetszik). Már az odafele út is jó volt, Józsi ugyanis berakott egy Dinamit CD-t, amire hangos óbégatással reagáltunk és egy rögtönzött kareoki partit nyomtunk. Nem tudom mennyire van előttetek, amint négy - ne szépítsük -középkorú csápolva Dinamit nótákat énekel, jól nézhettünk ki. Nagyon hamar, talán valamivel több, mint öt óra alatt fent voltunk Prágában. Volt ám GPS-nk is, még szerencse, különben nem lett volna min röhögnünk. A GPS-ről az a véleményem, hogy egy remek dolog, de én szeretem útközben a térképet böngészni, a táblákat figyelni és szeretem a sikerélményt, amikor megtaláljuk a célállomást. GPS ide, GPS oda mindebben részem lehetett, ugyanis nem álltunk a készülék kezelésének magaslatán, és végül is kézi (értsd.térkép utáni) navigációval találtuk meg a szállodát.
A szálloda szuper volt, öt, tíz perc sétára a belvárostól. A legklasszabb talán mégis a TV volt, ugyanis a megérkezésünket követő harmadik percben a fiúk már az aktuális futball eredményeket nézték a teletexen.
Gyakorlatilag két napig mást se tettünk, mint gyalogoltunk és gyalogoltunk. Szinte minden megnézendő elérhető gyalog. Egyszer villamoson is ültünk, ami nekem annyira tetszett, hogy megfogadtam, ha visszamegyünk Prágába, akkor én egy napig csak villamosozni fogok a városban. Igaz, hogy van egy hátránya a tujáknak, hogy ha nem ülsz, akkor szinte semmit nem látsz, mert olyan hülyén vannak az ablakok elhelyezve. Ettől függetlenül hatalmas élmény volt. Amikor hazajöttünk felhívtam mindenkit , aki számít, és azonnal lelkesen elmeséltem, hogy Prágába el kell menni. Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy nem is érti, mire a nagy lelkesedés, mert igaz, ami igaz, Prága gyönyörű, de azért hol van a mi Budapestünktől. Elgondolkoztam ezen, és bevallom nekem eszembe sem jutott a kettőt összehasonlítani, vagyis dehogynem, még kint mondtuk is, hogy Prága olyan, mint egy kisebb Budapest. A két városrész közt a Moldva, olyan, mint a Duna, a vár oldala hegyes dombos, a másik oldal meg lapos, mint Pest. Ahogy a várba mész be, pont olyan, mint amikor a Budai várat közelíted meg a Bécsi Kapu felől. Szóval nekem alapvetően inkább paralelnek tűnt, mint "hol van a.."-nak. De azért ha már itt tartunk, nem tettem volna egyébként, de így megjegyzem, hogy inkább mi hol vagyunk tőlük, ugyanis Prágában minden vadonat újnak hat, minden felújítva, sehol szemét stb. stb. És akkor muszáj még egy apróságot idebiggyesztenem, Tavaly ugyebár volt szerencsém turistaként végig járni Budapest látványosságait, múzeumot látogatni és beülni étterembe, kávézóba stb. Maradjunk abban, hogy kategóriákkal Prága árai felett vagyunk (csak ízelítőnek, az egy napos bérlet kb 1000,-Ft, egy kaja a _belvárosban_ 2500,- Ft cakumpakk) és folyamatosan azt érzetem, hogy leakarnak húzni, míg odakint egyszer sem volt ilyen érzésem, pedig elégszer látogattuk a helyi vendéglátó helyeket.
Egy szó, mint száz nekem nagyon bejött Prága, szeretek zegzugos utcákon sétálgatni, szeretem a régi házakat, szeretek kocsmákban üldögélni, amíg az én drágám elszopogat egy pofa sört és ezt ott mind egy helyen megkaptam. Egy valami hiányzott -ezt persze Fürcsi kétszázhuszonhatmilliószor el is mondta - a jó idő. Olyan trutyi időnk volt, hogy arra nincs szó. Igaz, lehetett volna még rosszabb is. Így, csak esett a hó, baromira fújt a szél, és hideg volt. Mivel azonban jól fel voltam öltözve engem ez nem zavart. Az azért persze jó lett volna, ha a nyitott teraszra ülhettünk volna le, de akkor garantáltan a kricsmikben töltöttük volna az időnk nagyobbik részét.
Azt hiszem szegény Fürcsiéket néha zavarba hoztuk a sajátos kis szokásainkkal, nevezetesen, hogy ritkán tervezzük meg a napunkat külföldön és általában megyünk a magunk feje után, ezért volt, hogy elkódorogtunk azokról az utcákról, ahol sokan voltak, ilyenkor Józsi többször érdeklődött, hogy kifejezetten a kihalt utcákra vagyunk-e kíváncsiak, aztán amikor megnyugtattuk, hogy igen, akkor nem erőltette tovább a dolgot. Megismerték az én drágám különös szokásait is, nevezetesen, hogy az én Tomkám szeret egy-egy ser fölött elücsörögni. Sokszor oly' hosszan, hogy azt már normális ember nehezen tolerálja. Gondolhatjátok, hogy Prágában, ahol sörözni szinte kötelező, néha milyen erőfeszítésünkbe telt Tomkát rábírni, hogy ugyan döntse már magába azt a korsó árpalét, ami előtte van. De alapvetően ezt is megúsztuk komolyabb konfliktus nélkül. És volt sikerélményem is, ugyanis néha muszáj volt angolul megnyilatkoznom. És sikerült! Igaz, hála az égnek csak én tudtam milyen pocsékul beszélek, de megértettem magam és én is megértettem, amit mások velem akartak közölni. Ez alól két kivétel volt. Egyszer, amikor Józsi megkért, hogy szóljak, hogy emeljék fel a sorompót...hát nem voltam igazán naprakész, hogy angolul mi a sorompó, a másik amikor meg kellett volna kérdeznem , hogy csapolt-e valamelyik sör, ez sem igazán ment angolul, ja és volt egy harmadik is, akkor Tomkának kellett volna megkérdeznem, hogy kapható-e az adidas boltban stpolis cipőtalp...hát ezt már nem is kommentálom. Ugye megbocsájtható, hogy ezek a szavak nem mentek csípőből?
Sajnos nagyon hamar elment a másfél nap. Hazafelé aztán még sikerült annyira beszélgetnünk, hogy Brnonál elfelejtettünk elmenni Pozsony felé, és ezt csak akkor vettük észre, amikor elfogyott az autópálya előlünk. Ez plusz 120 km-t jelentett. Azért kíváncsi lettem volna, hogy vajon hol vesszük észre, hogy rossz felé megyünk, ha nincs vége az autópályának. Persze a mi kis Európánk nem olyan nagy, hogy ne lehetne bárhonnan hazatalálni, de azért akkor is nagyon vicces lett volna, ha mondjuk Beszterce Bányánál ébredünk, hogy nini merre is vagyunk :))).
Egy szó, mint száz, aki teheti két-három éjszakára menjen el Prágába, ha szeret enni, inni és szereti a szép régi házakat, nem fog csalódni, én sem csalódtam sőőőt alig várom, hogy visszamenjünk....remélem még idén.
