Főzőcske

A hétvégén konyhaszolgálaton voltam. Annyira, de annyira untam már a végén. Komolyan mondom nem tudom, hogyan kéne ezt megoldani. Ha valakinek van ötlete, az mondja meg nekem hogyan osszam be az időmet, hogy ne kelljen az egész hétvégémet a konyhában töltenem. paraméterek:

- 4 fős család, két kamasszal

- az egyik mennyiséget eszik

- a másik minőséget

- apuka magyarost

- anyukának egyre megy

- hétközben reggel 7-től este 7-ig házon kívül vagyok

- mivel hétközben hajnalban kelek, így hétvégén 8 előtt szóba sem jöhet a felkelés

Várom az ötleteket!

A héten szerdán csajos "bulin" voltam. Hogy jön ez ide? Mindjárt kiderül. Szóval találkoztam két nyolcadikos osztálytársammal, jó, az egyik nem volt az osztálytársam "csak" az évfolyamtársam, de nagy barátnők voltunk, és a történet szempontjából ez most lényegtelen.

Ancsa, Velencében él, nem, nem Velencén, hanem A KLASSZIKUS olasz Velencében. Ezen, és azon, hogy három gyerek után is bombázóan néz ki még csak-csak túltettem volna magam, de képzeljétek, mindezek mellet még imád főzni is. Olyannyira, hogy Velencében nyitottak egy éttermet, ahol ő főzőcskézik. Nekünk is olyan háromfogásos olasz kaját rittyentett, hogy azóta sem tudok az emlékével betelni. De mondom a legsokkolóbb az volt, hogy halálosan élvezi ezt a főzőcskézést. Azt mesélte, hogy ha ismerős megy be az éttermükbe, akkor az sosem az étlapról rendel, hanem ő kreál neki valamit. Komolyan annyira irigyeltem, hogy így élvezi ezt a dolgot.

Aztán hazajöttem és most a hétvégén én is belecsaptam a lecsóba 5 vagy 6 féle kaját csináltam, annak reményében, hogy majd a szabad szellemi alkotás heve engem is megcsap és úgy, de úgy fogom élvezni...na hát ez annyira nem jött be.

Viszont kipróbáltam Moni receptjét. Van egy kedvenc kajám Írországban, egy pikáns sült csirkeszárny. Olyan, de olyan nyami finom. És Moni küldött hozzá szószt, hogy itthon is eltudjam készíteni. Na gondoltam, ha már így bahavazódtunk neki esek és kipróbálom. Hát nem mondom, hogy elsőre tökéletes lett, de erőteljesen megközelítette azt. Egy kicsit sok szárnyat akartam egy kicsit kicsi tepsiben megsütni, ezért nem mindegyik lett kellőképpen piros, viszont ízre fannnntasztikus lett és még maradt is szósz. Finom héjában sült krumplit csináltam hozzá. Na ezt szeretem csinálni, mert gyors és baromi finom.

Szóval megmosom a krumlikat. Kettévágom (hosszában) és megforgatom valami éppen itthon lévő fűszerben, ha sós, akkor nem teszek hozzá sót, ha páchoz való, akkor teszek egy kis sót is bele. Aztán sütő papír a tepsibe, sütőpapír tetejét megvajazom (így szép színe lesz a krumliknak), krumplik lefelé fordítva bele és irány a sütő 1/2- 3/4 óra kb, de azt úgyis látjátok.

És ha már ennyire főzőcskézünk, akkor leírom a Gordon Ramsay féle pogi receptjét, amivel adós vagyok még. Próbáljátok ki, tuti siker.

tehát 35 db-hoz (szerintem ennyi nem jön ki belőle)

- 85 g vaj

- 100 g sima liszt

- csipetnyi só (szerintem jó nagy csipetnyi, a pogi sósan jó)

- 3 felvert tojás

- 100 g finomra vágott pármai sonka (én a mi házi sonkánkat használtam és legközelebb ledarálom, vagy aprítón átküldöm)

- 4-5 vékony laskára vágott zsályalevél

- 40 g finomra reszelt parmezán ( na ez szuper pont ilyen kiszerelés kapható a Corában)

A vajat 2.2 dl vízzel vastagfalú nyeles lábosba tesszük. Alacsony lángon felolvasztjuk a vajat majd nagy lángon felforraljuk. Közben a lisztet és a sót tálba szitáljuk. Amint a vajas víz felforr a lábosba öntjük a lisztet és folyamatosan, gyorsan addig keverjük, amíg a tészta össze nem áll és el nem válik az edény falától. (Amikor én csináltam erre nagyon kíváncsi voltam, hogy ebből a kulimászból, hogy lesz tészta, és képzeljétek TÉNYLEG lesz belőle) A tésztát tálra terítve hagyjuk kihűlni. (én egy üvegtál belsejére simítottam rá, hogy gyorsabban kihűljön). Ezután fokozatosan hozzákeverjük a tojást (ez is egy érdekes és vicces rész, először csak csúszik össze vissza a tojás meg a tészta, de egyszercsak elkezdi fellazítani), addig keverjük, amíg puha fényes és sima tésztát nem kapunk (még enyhén lágynak kell lennie, hiszen habzsákból kell kinyomnunk). Hozzákeverjük a sonkát, a sajtot és a zsályát és elkeverjük. Nagyobb lapos tepsit kivajazunk. A tésztát 1- 1,5 cm sima idomcsővel ellátott habzsákba töltjük, és 3-4 cm átmérőjű karikákat nyomunk a tepsire. 20-25 percig sütjük, míg a puffancsok aranybarna színt nem kapnak és meg nem emelkednek. Azonnal tálaljuk, vagy alacsony hőmérsékletű sütőben melegen tartjuk. (megsúgom hidegen is isteni volt.)

Sok sikert mindenkinek. Majd meséljétek el, kinek, hogy sikerült.

Na tessék nem elég, hogy a hétvégét a konyhában töltöttem, de még a bejegyzés is a főzésről szólt. Nem hiszem el éééén receptet írok a blogomba.... hát hova lesz ez a világ???

Síelés

Jó, rendben van tudom, hogy ez már történelem, de azért én tartoztam még ezzel a beszámolóval. Szóval, ahogy azt írtam a ránk oly jellemző fejetlenséggel indultunk útnak. Ha azt mondom, hogy jószerével térkép sem volt nálunk?

Emlékszem amikor apuékkal kocsival Bulgáriában voltunk még az őskorban, akkor apu bejelölte merre megyünk, hol tankolunk, mikor, hol leszünk. Ehhez képest mi? Az első benzinkútnál, ahol megálltunk matricát venni megbeszéltük, hogy az időjárási viszonyoknak miatt a Brenner-Hágós útvonalat hanyagoljuk, menjünk inkább Villach felé. Így is tettünk, legközelebb Villachnál egyeztettük az útvonalat, ahol nekem gyanús lett, hogy mi most éppen az E 55-s úton kolbászolunk, holott inkább az E45-n kéne lennünk. Nem, baj, ha már így alakult, akkor irány Udine, Verona, Bresca és ott visz fel egy út a mi sí régiónk felé. Végül is megérkeztünk így viszont az általunk választott útvonal mintegy 25o km-rel volt hosszabb mint, amelyiken hazafelé jöttünk ( Velence-Trieszt_-Szlovénia és fel a M7-en).

A szállás az árához képest jó volt.

kilátás a folyosóról (nem a szoba erkélyéről :( )

Egy kicsit szűkös volt öt embernek, de a két fürdőszoba jelentősen javított a helyzeten. Mi a Tomkával a konyhában aludtunk, ott volt egy kihúzható ágy. Nem fájdult meg rajta a derekam és ez nekem már elég a boldogsághoz. Igaz, horkolás ügyileg túl közel voltunk egymáshoz, de ezt megoldottam, rögtön első nap beszereztem egy szép designes füldugót, ami aztán hűséges társam azóta is biztosítva számomra a nyugodt alvást.

Havunk volt dögivel.

Na ezért a látványért érdemes léceket csatolni

A fákon, a pályákon, az utakon mindenhol, szóval a táj gyönyörű volt. És a síelés? Komolyan mondom fantasztikus volt. Még én is meglepődtem, hogy milyen jól megy. És amihez végképp nem vagyok hozzászokva, hogy én soha semmiért nem morogtam. Tetszettek a pályák. Ja persze miért is? Képzeljétek, első nap olyan ködben síeltünk, hogy a tőlem 1,5 m-re lévőt már nem láttam, így konkrétan fogalmam sem volt, hogy most éppen egy libalegelőn csúszunk vagy egy hófalon mászunk lefelé.

Igen, ott valahol előttünk megy a másik ülős lift.

És mivel az első nap nem nyafogtam, hogy meredekek a pályák ezt már soha többet nem tudtam megtenni. de nem is volt rá szükség. Tényleg isteni pályák voltak, mindenkinek szívből ajánlom. Volt egy 6 km. hosszú, amin jelentem 4x egymás után lejöttem megállás nélkül. Na jó a sebességem nem vetekedett egy autóéval, de nem álltam meg lihegni. A hétvégére már ott tartottunk, hogy Tomka csiszolgatta a síelési stílusomat (jújj de sznob volt ez mi? :))) ). Ennek persze egy hatalmas zakó lett az eredménye. annyira figyeltem, hogy hova pakolom a lábam, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy egyik lécemet és botomat elhagyva, mint egy büdös bogár a hátamon csúszok lefelé a lejtőn. És meg sem ütöttem magam, pedig nem S-s hanem XXL-s zakó volt.

Tomka csak egyszer borult, persze mert búrázott, keringőzött a pályán (forogva ment lefelé) oszt az egyik fordulatnál eltűnt a pálya.

Nem volt semmi, amíg ebből a pozícióból, újra a pályára került :)

Azt hiszem kicsit viccesek lehettünk, amint Tomka hanyatt a hóban, mi négyen meg telóval, fényképező géppel a pálya széléről fényképeztük, ahelyett, hogy segítettünk volna neki :)))). Mancinak is volt egy akciója, amikor két srácnak akart segíteni (tele van önbizalommal ez a csaj). Igen ám csak nem vette észre, hogy nekik is az a bajuk, hogy letértek a pályáról, ezért Mancikám, mint egy Linda visítva zuhant be közéjük. Eltudjátok képzelni a két srác fejét. Éppen kászálódnának ki a szakadékból, amikor egy őrült nő visítva közéjük ugrik. Csak kicsit röhögtünk, amíg Mancikánk összeszedte magát. Így visszagondolva, lehet, hogy nem lennénk jó hegyimentők, ha állandóan a segítség helyett csak vihogunk a kárvallotton vagy fényképezzük őt. Síelés szempontjából más említésre méltó nem történt.

Egyik este elmentünk vacsizni. Simát elég nehéz volt elrángatni.... legalábbis olyan messzire, ahová készültünk. A barátok ajánlottak egy éttermet, ahova évek óta járnak, az viszont a falu másik végén volt. Képzelhetitek milyen mérges lett Simka, amikor kiderült, hogy az étterem zárva van. Nagy nehezen találtunk egy másik nyitvatartó éttermet, ahol viszont olyan kis adagot adtak, hogy a három fogásos vacsi után Sima csak ennyit jegyzett meg:

" Rendben, most jóllaktam, de én DEGESZRE szerettem volna enni magam" :)))) ezen is vidultunk egy darabig és azt hiszem bekerül a gyakran idézett szlogenek közé.

Sajnos hamar elment ez az egy hét és most megint egy évet kell várni, hogy lécet csatoljak a lábamra. Most, hogy ekkora hó esett én azért egy kicsit nyafizok Tomkának, hogy menjünk el valahol Mo-n egyet csusszanni, de nagyon nem akar kötélnek állni....hát lehet, hogy igaza van, lehet, hogy az olasz pályák után csak csalódást hoznának a magyar, zsúfolt pályák. Nem baj, azért én még sem adom fel, hátha mégsem olyan zsúfoltak. :)))

Moninak

Kényszermunkán :))))

Az egyik kedvenc versem, ami most rendkívül aktuális:

Szabó Lőrinc: Esik a hó
Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

Igen esik, majdnem 12 órája. Míg a közel 2000 méteres hegyre röhögve feljutottunk, addig ma csak a hólánc segítségével tudott Tomka hazajönni a bevásárlás után. De a környék gyönyörű cinke és rigó rajok röpködnek a madáretető körül.

Fenti képeket pedig Moninak küldöm az elolvadt Ír hó helyett :))))

Síelés...helyett szalagavató

Egy kicsit borítom most a kronológiai sorrendet, kérlek, nézzétek ezt el nekem Ugyanis tegnap volt Csibém szalagavatója, ahol persze ő, és az osztálya volt a főszereplő, de az én Bendikém is aktív szereplője volt a keringőnek és így ez most egy frissen bennem élő élmény.

Aki régóta velem van, már alkothatott némi képet (mondjuk a prom ruhavásárlással kapcsolatban) Csibémről, illetve arról, hogy hogyan készül életének egy-egy fontos buli eseményére. Nos, ha eddig volt elképzelésetek erről, azt szorozzátok meg százzal és akkor nagyjából megközelítitek azt az őrületet, ami itt az elmúlt héten zajlott. Őszintén szólva én tegnap reggel már csak a túlélésre mentem (majdnem nem sikerült, de erről majd később). Szóval az előkészületek finise csütörtökön kezdődött. Délután felvettem Csibét a keringő ruhájával együtt. (Előző este mintegy 45 ezer Ft-ra kellett Tomkát megpumpolni, hogy a két nap költségeit, ruha bérlést, manikűrt, fodrászt kitudja fizetni Csibe). Kb. 10 percig igazgatta a hátsó ülésen a ruhát, hogy egyetlen ránc se legyen rajta. Majd körmöshöz mentünk. Zsuzsi, a körmös végtelen türelemmel hallgatta a levegővétel nélküli csacsogást, majd gondosan ellátta jó tanáccsal, semmi hirtelen mozdulat, semmi vizbenyúlkálás egy darabig. Ennek következtében majdnem nekem kellett Csibe haját megmosnom. Mivel korábban már volt részem hasonló élményben, hát őszintén mondom, hogy a hátam közepére sem kívántam ezt a procedúrát.
Este aztán megejtettük az első ruhapróbát, szigorúan azután, hogy az íróasztalát berendezte sminkasztalnak, szépen kitéve egymás mellé, növekvő sorrendben az ecseteket, szemcerkákat és egyéb kellékeket. Mivel két éve már volt szerencsém átélni egy báliruhafelvételt ezért némileg stresszeltem, hogy mi módon sikerül majd Csibémet egy mérettel kisebbre fűznöm egy 0,5 mm-s zsinór segítségével. Nem tudom, hogy a rutin vagy valami más tette, a lényeg, hogy idén mintegy negyed óra és összeveszés nélkül sikerült ezt az elsőre lehetetlennek látszó feladatot abszolválnunk. Ezek után Bendi frakk próbája már csak pusztán szórakozás volt.

Még Bud Spencer is röhög a skacokon

A frakkhoz tartozó, hasra szerelhető, nevéről fogalmam sincs bigyó még engem is körbeért, így Bendi azt a dereka helyett a csípőjén viselte, a nadrág meg olyan volt, mintha egy náci bricsesz gatya buggyos része felcsúszott volna a derekára. Szóval jókat röhögcséltünk.


Azért a fiúk is készülődtek rendesen

Aztán jött a nagy nap. Csibém szigorúan kimért 8 órás alvás után (ha túl sokat alszik az is baj, ha keveset az is) bevonult egy füstölővel és egy vekkerrel a fürdőszobába. Pár perc múlva halálos sikoly hangzott fel, majd a felszólítás, hogy azzzzzonnnal hívjam a körmöst, mert lepattogzott a lakk a körméről és beugrana hozzá egy kis javításra. Mondta ezt Csibém, aki nincs tisztában azzal, hogy Zsuzsihoz három hónapppal előre be kell jelentkezni. Amikor kijött a fürdőből és megláttam, hogy két körméről hiányzik egy-egy 0,01 mm-s lakk, akkor tőlem szokatlan nyugalommal közöltem Csibével, hogy ez vagy így marad vagy más megoldást talál ki,mert ezekért a sérülésekért én meg nem emelem a telefont az tuti.
Amikor lehiggadt, akkor felvonult a tetőtérbe egy előre megtervezett DVD-t megnézni. Mindez kifejezetten azt szolgálta, hogy ő este a legjobb formáját hozza. Persze nem lehetett akármit reggelizni sem...ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy én csupán megpróbálom túlélni ezt a napot. Kettőkor fodrászhoz távozott a "művésznő", addigra már egy bőrönd és két ruhafogas várta glédában, hogy bepakoljuk az autóba.

az osztálytáncból

Kihasználva, hogy a nap főszereplője távozott, megkezdtük a készülődést, hiszen mégiscsak szalagavatós szülők lennénk tán, akinek szintén illik valahogy kinéznie. Nos kezdeti lendületünk jelentősen alábbhagyott, amikor szembesültünk a ténnyel, hogy egy csepp nem sok, de annyi melegvíz sem maradt a számunkra. Így én, mint büszke anyuka, lavórból, gázon melegített vízzel mostam, öblítettem a hajam és igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet, amit adott körülmények között lehetett.
Este 16:15-kor indulás. Mielőtt elindultunk én kb. 225 ezerszer végigmondtam A LISTÁT, hogy biztos tuti bent van-e minden az autóban. A családi tanács mindent rendben talált, így elindultunk és 16:55-kor landoltunk a nagy program helyszínén Békásmegyeren. És alig 3 perc múlva kiderült, hogy a ruha alsószoknyáját minden óvintézkedésünk ellenére is otthon hagytuk. Mondanom sem kell, hogy ha még aznap felakarta venni Csibe a szoknyát, akkor csak egy valaki jöhetett számításba, aki hazamegy érte, természetesen én. Apu ugye már nyugdíjasan vezet, Anyunak csak vitrin jogsija van, a MAMÁnak csak az anyósülésre van igazolása, Tomka meg úgy vezeti a szuzukit, mintha a kamion 24 tonnás pótkocsija állandóan mögötte lenne. Így 17:00-kor irány újra Leányfalu. 17:05-kor pedig csörög a telóm, Csibe hívott, hogy mindenféle kelléke a csomagtartóban lévő bőröndben van, így ha egy mód van rá érjek vissza 1/2 6-ra. Aha, csúcsforgalomban, úgy hogy csak Szentendrén átjutni több, mint negyed óra és kétszer kell keresztezni a HÉV síneket, biztos menni fog...
A lényeg, hogy kis csúszással, de időben visszaértem a szoknyával. Az utamat nem részletezem, legyen elég annyi, hogy ha lefényképeztek, örökre elveszik a jogsimat és 2x csak az angyalok mentettek meg a komolyabb bajtól.


szalagtűzésre várva

Mindezek után már csak élveznünk kellett a nagyszerű műsort. Csibémék osztály videója fantasztikus volt. Sajnos nem tudom feltölteni ide mert túl hosszú, de képzeljétek volt egy rész , ami az osztályfőnökről szólt, címe "jézus" és tanítványai (Gábor bá' ugyanis tényleg emlékeztet a filmekből ismert Jézus figurára). Az aláfestő zene pedig a Bodyguard híres filmzenéje, az I will always love you volt. A teremben egész este egy bizonyos alapzaj ment, majd, amikor ez a rész elkezdődött, olyan, de olyan halálos csend lett, hogy totál elszorult a torkom, pedig csak páran tudtuk a teremben, hogy mi következik. Egyszerűen fantasztikus volt. Tudjátok, ha tanár lennék, ezek a pillanatok tartanák bennem a lelket, ezért érdemes csinálni, hogy olyan kölkök kerüljenek ki a kezem alól, akik így kitudják fejezni a köszönetüket.



ajándék átadás a gyerkek által készített tablóval

Aztán jött a szalagtűzés kicsit vontatott procedúrája és végül a keringő, ahol mindkét gyerekem szerepelt.
Mivel Csibét ismét bele kellett kötöznöm a ruhába a műsornak ezt a részét már közvetlenül a színpad mellől néztem végig. Mindkét gyerekem a színpadon, majd egyszercsak mit látok?


Hogy az én két csemetém, gyönyörűen felöltözve, szépen, fessen egymás mellett táncolnak....a büdös kölkek, mindent elmeséltek, de ezt mélyen titokban tartották előttem, meg is lett az eredménye... nem bírtam ki bőgés nélkül. Ott álltam tőlük 2-3 méterre és potyogtak a könnyeim. Amikor a tánc végén odajöttek hozzám, mondtam nekik, hogy szívből kívánom, hogy egyszer ők is lássák így egymás mellett a saját gyerekeiket, ilyen szépnek és ügyesnek.
Az est hátralevő része már nagyjából táncikálással telt. Közben kicsit nosztalgiáztunk Tomkával, hiszen annakidején, mi is így táncoltunk együtt a szalagavatón egymás lábára tiporva, nyihorászva és most tessék már a mi közös produktumainkban gyönyörködhettünk...rohan az idő...

az egykor osztálytársak, ma szalagavatós szülők

Amikor Csibe végre eleget libegett a ruhájában, átöltözött az afterparty szerkóba. Tomka, amint meglátta a ruhát csak annyit kérdezett, hogy "kislánykám a ruha többi részét mikor veszed fel?" gondoltam, akkor most tanácsos őt hazavinnem, így mi haza, Csibe pedig bulizni indult.
Mindent összevetve ismét egy lélekmelegítő élményben volt részem(szünk). Azt hiszem a nyugdíjasházban szívesen fogom nézegetni a tegnap este készült képeket.

Mi most el...

Húú nagyon nem volt időm írni a héten. Most sincs, de nem szerettem volna elköszönés nélkül elutazni.

Ma nagyon rohanós napunk volt és eléggé ki vagyok purcanva. A mai program:

- reggel bank I. --> pénz felvesz

- majd bank II. --> pénztől megszabadul

- körmös --> karmokkal nem lehet síbakit becsatolni

- Tomka kamionját elvinni szervízbe

- posta biztosítás kötés

- Tomka számláit biatorbágyon leadni

- premier outlet hátha kapunk nekem bakancsot --> nem kaptunk baromi drága volt minden, viszont a sub way-es szendó isteni volt, ezért megérte

- decatlon --> itt kaptam egy győőőőnyörű és főleg meleg bakit, és még kaptam egy-két dolgot, így Tomkát a fizetésnél az infarktus kerülgette, pedig akkor még nem is voltunk a Corában

- Cora ez után már Tomkának alig lehetett a szavát venni, kb. két- három heti bevásárlásnak megfelelő összeget hagytunk ott. Én már rá se mertem nézni Tomkára.

Ezek után este 6-ra értünk haza és a bepakolás még csak akkor kezdődött. Persze a ránk oly jellemző módon semmit sem találtunk. Így majd' minden egyes bepakolandó cuccért két, három kört kellett mennem a lakásban. Bevallom ettől némileg ideges lettem.... na jó nem némileg.... baromira, pedig már megszokhattam volna, hogy ilyenek vagyunk.

Mivel a gyerkőcök (majdnem) egyedül maradnak itthon így megbeszéltük velük, hogy mit, hogyan kellene csinálni. Nem állíthatom, hogy konfliktus mentesen zajlott volna a dolog. Én ugyebár akkorra már némileg felspannoltam magam, és mint tapasztalt felnőttek, igyekeztünk felvázolni nekik, hogy mire miért kellene odafigyelni (annál jobban, mint ahogy most ránk figyelnek), de természetesen ők mindent remekül tudnak és, és, és és azt hiszem ennek elmesélésével nem húzom fel magam újra.

Alapvetően, egyáltalán nem izgulok miattuk, víz folyik a csapból, az fontos ahhoz, hogy szomjan ne halljanak, éhen csak 60 nap elteltével halnak, megfagyni nem fognak éppen elég takaró van a házban, ami meg ezen kívül van csak az előnyükre válhat.

Most, hogy ezeket a sorokat írom már lassan kisimulnak a ráncaim. Holnap reggel háromkor kelek, hogy pacsákoljak egyet, hajat mossak és elkészítsem az útra a szendvicseket. És öt órakor induláááás!!!!!

Odakint pedig az elmúlt két napban 40 cm hó esett és most is esik, úgy hogy egy valamivel biztos nem lesz gond a hó mennyiségével. Kint majd jegyzetelek és ha hazajöttünk jelentkezem, addig is álljon itt egyik kedvenc idézetem, sose találnátok ki, hogy honnan van...

" Ha útra kél barátod s búcsút int neked

a növekvő távot szívedre ne vedd.

Te folyvást azt lesed visszajön-e már.

Légy biztos szívében s hamar hazatalál."

(ismeretlen szerző, az idézet pedig a Káma Szútrából van :)) )

Jók legyetek és vigyázzatok magatokra, amíg nem leszünk.

Hogy tanultam meg síelni

Ha azt mondom tél, azt mondod hideg, sötét, fagy, didergés, ha azt mondod tél, azt mondom szikrázó napsütés lélegzetelállító panoráma, jó illatú forralt bor, nevetés… De amíg idáig eljutottam az nem mindennapi történet.

Síelni tudásomat a körülöttünk lévő baráti társaságunknak köszönhetem. Ők ugyanis ezer éve síelnek, mi még "csak" 12 éve. Évekig hallgattam kukán a síelésekről szóló beszámolókat amit nehezen viseltem én, a nagy locsofecsi, mert legfeljebb annyit tudtam hozzáfűzni, hogy nem épelméjű, aki télvíz idején jószántából elhagyja a fűtött lakást. (megjegyzem ezt a véleményemet tudták legkésőbb megingatni a tapasztalataim).

Mivel Tomka is egyre inkább hajlott arra, hogy próbáljuk ki a síelést, az első adandó alkalommal beneveztünk egy kezdőknek való sítúrára, melyre barátaink is elkísértek, mert a barát ugye a bajban ismerszik meg. Ma már persze tudom micsoda áldozat volt ez tőlük, hiszen számukra libalegelők voltak azok a pályák, melyeket én akkoriban bevehetetlen hófalaknak láttam. Már az előkészületek is gondot okoztak, nem tudtam mit vegyek magamra hogy elkerüljem a fagyhalált, persze akkor még nem tudtam, hogy amíg tanulsz addig egy fürdőruha is megteszi mert úgyis a fenekedig leizzadsz, Tomka meg azt gondolta, hogy a síelés a pályán kezdődik így minden felszereléséről nekem kellett gondoskodnom. Korábbi lelkesedése lényegesen alább hagyott és ilyesfajta kérdésekkel ostromolt:

„És mit fogunk ott csinálni?”

„És van ott valami látnivaló?”

„Mit gondolsz majd egész nap azon a rihes pályán síelek le és fel?”

Megnyugtattam, hogy felfelé nem kell mert azt mondják a felvonó felvisz….de tovább nem feszegettem a témát, tekintve, hogy én sem voltam túl sok információ birtokában. Visszaút azonban nem volt, így a kitűzött napon elindultunk. Mondanom sem kell, hogy már a buszon előjöttek azok a történetek, melyek mínusz 20 fokos hidegről, síléces gyaloglásokról és leküzdhetetlen hófalakról szóltak. Érdekes, gondoltam, mielőtt eldöntöttük, hogy belevágunk ebbe a kalandba erről miért nem meséltek sose?

Megérkezve, utunk egyenesen a sípályára vezetett. A lejtő tetejéről lenézve szent meggyőződéssel hittem, hogy ebben az évezredben én élve oda le nem jutok. Szerintem Tomka fejében is valami hasonló gondolat verhetett gyökeret, mert, amikor tapasztaltabb barátunk a lejtőt meglátva közölte, hogy " a hóeke, igen, az nagyon fontos" akkor Tomka csak annyit kérdezett, hogy " Igen? És olyat hoztunk magunkkal?" Én minden esetre úgy döntöttem, ha már itt vagyok nem adom fel, és másnap hősiesen beálltam kezdő diákok közé tanulni.

Először az is gondot okozott, hogy megtaláljam a lécem elejét, aztán meg az hogyan kerüljön a lábamra, aztán meg hogyan kerüljön le onnan. Kedves olvasóm, Te aki tervezed, hogy megtanulsz síelni ne gondold, hogy ezek az igazán nagy problémák óóó nem, azok csak akkor kezdődnek ha egy lejtő is az utadba kerül. Én találtam egy 0,2%-os lejtőt, melyet igyekeztem bevenni. Lecsúsztam rajta majd elestem, mert megállni nem tudtam. Léc le, mert felállni sem tudtam, léc vállra fel, visszagyaloglás, léc lábra fel csúszás, esés…és így tovább egész délelőtt, órákig.

Közben eleredt a hó, szép volt….. de utáltam. El tudjátok képzelni? Egy meglehetős túlsúllyal küzdő hölgy lila overálban, havasan. Úgy néztem ki, mint egy óriás hógolyó, aki durrogni is tud. Mert morogtam rendesen. Nem volt élő és holt akit a számra ne vettem volna. Előkelő helyen szerepeltetve barátaimat akik mindeközben vidáman rótták a lejtőket meg-meg állva időnként, hogy jót szórakozzanak a látványomon. Megunva a sok gyaloglást délutánra bátorságot gyűjtöttem és nekiindultam egy komolyabb lejtőnek azzal a nem titkolt szándékkal, hogy engem legközelebb már a felvonó húz fel. Igaz kicsit megijedtem a többiek rémült arcának elsuhanó látványától és a sebességtől amit egy idő után elértem. Menet közben hangosan végrendelkeztem (biztos, ami biztos) mert hittem, hogy ezt a kalandot nem úszom meg élve, legkésőbb a lejtő alján meghalok. Meg ugyan nem haltam, de elég rendeset estem. Akkor még nem tudtam, hogy pár perc múlva megváltásnak érzem majd a halált, mert akkor jött a felvonózás, minden kezdő rémálma.

A tányéros felvonó - ez egy hosszú rúd, a végén egy tányérra hasonlító képződménnyel - mind közül a legrosszabb. Persze mintha nem lenne elég bajom, nekem ehhez a fajtához volt szerencsém. Kedves olvasók, ez bizony nem egy fáklyás menet, először is mire becsúszik a szegény ember lánya a felvonóhoz -minden útjába kerülő fogódzkodásra alkalmas tárgyban megkapaszkodva - legalább egy ember bánja akit levertünk a lécéről, de ha elég "ügyesek" vagyunk akár négy, öt síelőt is földre küldhetünk. Ezután tányér, rúddal együtt lábközé be , a kezdőt már ez a szituáció is eléggé zavarba ejti, de ezzel nincs ideje foglalkozni, hiszen a rúd meglódul, kezdőt felrántja levegőbe (még akkor is, ha olyan súlyos egyéniség, mint szerény személyem), aki ettől azon mód elesik. Ha szerencséje van sikerül hason kievickélni a nyomvonalból, ha nincs, a felvonókezelők tuszkolják ki onnan, mint egy büdösbogarat. Mindezt komoly közönség előtt tehetjük meg. Előttetek van? Legalább tíz, húsz ember áll és vár a sorára, miközben Te, mint kezdő ott hasalsz a földön két, számodra kezelhetetlen léccel a lábadon, két bottal a kezedben, és igyekszel újra felvenni valami ember által vállalható pozitúrát.

Ezt a műveletet én akkor többször is előadtam és nem állíthatom, hogy osztatlan sikerem volt. Mintha kissé türelmetlenek lettek volna a mögöttem állók. A hóban fetrengve gondoltam: még szerencse, hogy egy hétre jöttünk így legalább van esélyem, feljutni a pálya tetejére mire haza indulunk.

Ne gondoljátok, hogy megpróbáltatásaimnak ezzel vége volt. Ha nem akartam egész héten körbeforogni a felvonón, valahogy ki kellett szállnom belőle. Ugye nem kell mondanom? Kiestem. Aznapra itt hagytam abba. A nap egyenlegét felállítva, az idő legnagyobb részét a hóban fekve, kisebbik részét lécem csatolásával, és elenyésző, említésre sem méltó részét csúszással töltöttem. Teljesen átázva, elkeseredve arra gondoltam, hogy ez nem az a sport amit én valaha elsajátítok. Utáltam mindenkit, aki tud síelni és ha tehetem aznap hazajövök.

És hogy Tomka hol volt ez idő alatt ? Kérem szépen SIELT ! Igen, egésznap le föl síelt azokon a rihes pályákon. Mit mondjak ha rendelkezésemre állt volna egy válóperes bíró ott, azonnal a puszta tény miatt, hogy tud síelni elváltam volna tőle. Végül is, mint látjátok nem tettem ! Másnap reggel ugyanis, ne kérdezzék hogyan, de én is ráéreztem a dolog nyitjára és szinte elesés nélkül síeltem. Nem mondom, hogy látványra szép voltam, de határozottan haladtam lécekkel a lábamon.

Aztán a következő években eljutottam arra a szintre, hogy már nem csak a léceimet szugeráltam hanem néha, már körül is néztem a pályán. Így észrevettem a körülöttem lévő rengeteg szépséget, és örömömet leltem ebben a sportban . Igaz, néha még ma is lever a víz egy-egy pálya tetején, amikor lenézek az előttem álló lejtőre, de elmondhatom, hogy ma már minden pályán leküzdöm magam. Persze négyszemközt elárulhatom, hogy leginkább a forraltborozással egybekötött napozást kedvelem és a léceket csak arra használom, hogy egyik büfétől a másikig eljussak.

Szilveszter 2009/2010

Szilveszter délelőtt még elmentünk Tomkával megszabadulni egy kis pénztől (minek az nekünk, úgysem boldogít), postán csekket adtunk fel, és a Corában vásároltunk még ezt, azt az évvége túléléséhez. Aztán hazafelé betértünk még Incáékhoz egy koccintásra, aztán Babihoz egy koccintásra, de végülis igyekeztünk haza, mert itthon már toporzékoltak a kölkök, hogy kezdjük el a bulira a fasirt, raffaeló és pogácsagyártást. Bori és Didi, Csibe barátnői már itt voltak, majd hamarosan beállítottak a fiúk is. Ezen a ponton a biztonság kedvéért rákérdeztem, hogy ugye nem itt lesz a buli, mert a létszám már erőteljesen efelé tendált. Amikor megnyugtattak, hogy nem, akkor nekiláttunk egy kis kaját összedobni az előbandának. Elnézegettem a nyolc kamaszt, ahogy körbeülik az asztalt és eszembejutott a Discovery Travel & Life-on látott család, aki nyolc gyereket nevel, hogy kb. ez vár egy pár év múlva rájuk, úgyhogy jó lesz, ha belehúznak és valami kajagyártó céget kerítenek szponzornak, különben nagy bajban lesznek.

Aztán a fiúkat lapátra tettük, elküldtük őket, hogy menjenek és készítsék elő a PINCE CLUBot a bulira. Mi lányok pedig hozzáláttunk a fasírt és a pogi elkészítéséhez. Nagyon jól szórakoztunk. Megjegyzem, hogy olyan pogácsát készítettünk, hogy mindenki eldobta tőle az agyát. Karácsonykor Monkáéknál ettünk ilyet, kiderült, hogy Gordon Ramsay receptje alapján készült. Nosza ki is próbáltuk a gyerkőcök bulijára. Egyébként egy pármai sonkás, zsályás, parmezánsajtos pogiról van szó, abból a bizonyos csúnya de finom kategóriából. Még én is könnyűszerrel elkészítettem. Ha valakit érdekel és emlékeztettek rá síelés után leírom a receptjét, tuti siker, ha megcsináljátok.

Amikor minden tálakon volt gusztán elrendezve, a lányok elkezdtek készülődni...na erre most nincs helyem, hogy leírjam, gondolhatjátok, nem öt perc alatt lettek indulásra készek.

Mi a szilvesztert Simáéknál töltöttük, Simka sütött nekünk a kemencében valami frenetikus vaddisznósültet barna mártással. Mivel a gyerkőcök meghívtak, hogy látogassuk meg őket, így tíz órakor leugrottunk és megnéztük, hogy áll a buli. Ajándékot is vittünk, egy kölyök pezsgőt, hatalmas sikert arattunk vele. Azért, hogy lásák nem vagyunk ennyire hülyék, hanem csak a poén kedvéért kapták a kölyök pezsgőt, vittünk még nekik egy orosz pezsgőt is a sok BB mellé, hadd tudják meg mi a jó.

Éjfélkor Simáéknál koccintottunk. Idén nem készítettem a Himnusz alatt éves leltárt magamban, úgy voltam vele, ha nagy hírtelen nem jut eszembe semmi rossz, ami velünk történt, az már jó. Fél kettőkor már ágyban voltunk.

Azt még elmesélem nektek, hogy milyen jó volt az év első napja. Úgy délután négy körül elkezdtek szállingózni a gyerkőcök barátai. Este 6-ra már ismét nyolcan nyomorogtak Csibe szobájába, mi pedig Tomkával ismét készítettük nekik az abrakot. A két Antal tesó remek vendéglátónak bizonyult, teát, üdítőt szolgáltak fel, majd azt a füstölt disznóságokból álló "bőségtálat", amit Tomkával mi állítottunk össze. Csendes dumálgatás folyt fenn (legalábbis remélem :)) ). És hogy mindez miért volt jó? Mert kísértetiesen emlékeztetett az én fiatalságomra, mi ugyanis ugyanezt csináltuk. Rendszeresen nálunk jöttünk össze és amíg mi a kicsi szobámban nyomorogva megváltottuk a világot, addig apuék csak gyártották a konyhában a szendókat nekünk, vagy a másik szobában TV-ztek. És most mi voltunk az ellátószázad...annyira jó volt, mindig szerettem volna, ha az én gyerekeimnek is jut ilyen élmény, remélem nem a tegnapi volt az utolsó, hanem jönnek még hozzánk máskor is.

A jövő hetem kicsit, nem, nagyon zsúfi lesz, de ma előre dolgozom és megosztom veletek, hogy hogyan is tanultam meg én síelni. Garantáltan kedvet kaptok majd ehhez a sporthoz.