Kis decemberi szomorka

Ha karácsony, akkor fenyőfa, ha fenyőfa akkor para, hogy idén mekkora fával állít haza Tomka...
Sose gondoltam volna hogy valaha visszasírom ezt az algoritmust. Mint tudjuk az én drágám egy csendes, rendes, dolgos ember. Igazán még az irányában legnagyobb rosszindulattal viseltetők sem nevezhetik megalománnak. Ezalól két dolog képez kivételt a kamionok utáni olthatatlan szerelme (bár úgy sejtem ez némileg megkopott a kamionján töltött elmúlt 10 év alatt) és természetesen a karácsonyfa a másik kivételezett. Akik korábban olvasták a blogomat itt és itt már találkozhattak ezzel a problémával.
Majdnem napra 22 éve költöztünk be a házba és azóta minden évben, kivétel nélkül 2 méter feletti ezüst fenyőt vásároltunk. Minden karácsony előestéje azzal telt, hogy a megvásárolt fenyőt akkorára szabjuk, hogy egyáltalán beférjen a házba. Bútorokat tologattunk jobbról balra és balról jobbra, hogy a terebélyes ágak elférjenek a nappaliban.
És most kéremszépen a ház mögött egy szélmentes zugban meghúzódva áll az idei karácsonyfának való fenyőnk, ami alig üti meg az 1 méter 40 centit. Bármennyire is szép, és formás, bármennyire is tudom, hogy így kellett döntenünk, akkor is elfacsarodott a szívem, amikor Tomka beállított a mi kis nyeszletkánkkal. Ránéztem és valami igazi mély szomorúság ült rá a lelkemre. Nem voltam felkészülve a látványra. Tudom, hogy jövőre talán megint nagy fánk lesz, de akkor is...
Hiányozni fog a szép sudár fa, ami hellyel, közzel kiszorított minket a nappaliból. Tegnap dél óta próbálom szokni a gondolatot, hogy idén kis fánk lesz, még nem sikerült.
Tévedés ne essék nem az anyagi helyzetünk miatt kesergek, bár nyilván valóan emiatt hoztuk meg Tomkával teljes egyetértésben ezt a döntést, hanem mert valami, amit 22 éve megszoktam most másképp lesz, és hiányozni fog amit megszoktam. De nem baj, fő, hogy jutott erre a kis nyeszletkára is, meg egy kis csecsebecsére is a fa alá. És jövőre, havonta félreteszek egy ezrest, hogy újra mamut fenyőt vásárolhasson az én drágám.

Internet

Ismét kint volt a T-home, vagy T-mittudomén nálunk. Azt történt, hogy lemondtuk a vonalas telefont. Már hónapok óta nincs is készülékünk, gondolt hát egyet a T-mittudoménnél lévő házimanónk (az ég áldja meg amiért mindig figyelemmel kíséri, hogy melyik csomag a legmegfelelőbb nekünk), és átpakolt minket egy valamilyen csomagba, ami azzal járt, hogy kicserélték az eddig prímán üzemelő routerünket modemre. Aminek aztán most az a következménye, hogy Csuri laptopján nincs internet Bendi gépén meg nem is tudom talán van, de kb. csiga lassúságú.
Én dőre nő személy reggel még reménykedtem, hogy nem így lesz, pedig már a T-mittudomén ügyfélszolgálatosának telefonja óta ott motoszkált bennem, hogy ebből a cseréből tuti napokig tartó hercehurca lesz, mire újra pipecül működik majd a net. Gondoltam tehát, hogy itthon maradok, hogy megkörnyékezzem T-mittudomén szerelőjét, hogy ugyan lőné már be az internetes kapcsolatokat a gépeken. Reggel aztán legnagyobb meglepetésemre időben meg is jelent T-mittudomén szerelője. Nincsenek előítéleteim, de meglátván tisztes munkában megőszült sörényét az úrnak és a tempót, amivel megközelítette a bejáratot, és a kocsibeállási stílusáról akkor még nem is beszéltem, nos mindezeket egybevetve nem sok jóra számítottam.
És bejött, amikor féltérdre ereszkedve szerelő bácsi matatott a zsínórrengetegben halkan megjegyeztem, hogy beállítaná-e a többi gépre is a kapcsolatot.
Válasz: jaj kezicsókolom mi ahhoz nem nyúlhatunk, de erre gépre (értsd, amihez a modemet csatlakoztatta), beállítja nekem. Na gondoltam remek, legalább egy gépen lesz. Na de amikor nekihasalt a gépnek, és kishíján lefejelte a monitort olyan közelről szemlélődött, már kezdtem aggódni, és amikor magában motyogva klikkelt kettőt, hogy aszongya "ezt kell kipipálni, ha jól emklékszem", itt feladtam. Úgy éreztem, hogy T-mittudomén ezt a szerelőbácsit biza megörökölte Bell apánktól.
Nincs mese holnap fel kell hívnom T-mittudoménnél lévő házimanónkat, hogy most akkor mi milyen csomiban is vagyunk és ahhoz milyen internet sebesség társul? És akkor még mindig csak információim lesznek és nem lesz minden gépen net...és ezt tudjuk ilyen internet függő családban bizony komoly konfliktus forrás.
Ez az egész csak egy embert hagy teljességgel hidegen, Tomkát, ő viszont akkor volt idegbeteg, amikor nem tudott meccset nézni, mi viszont azt az időszakot sírjuk vissza...hiába teljességgel elfogadók vagyunk egymás szenvedélyével kapcsolatban.

Zanza helyett beismerő vallomás

Nem vagyok nagyon produktív, igaz? Már rég jártam erre. Jó, jó akkor most megállok, amikor ugyanis újra kezdtem az írogatást megfogadtam, hogy nem fogok szabadkozni a bejegyzések sűrűsége miatt, úgyhogy tekintsétek első mondataimat tárgytalannak.

Az elmúlt hetekben egyeztetés folytattam Csurikámmal. Írtam egy - általam korrektnek vélt - összefoglalót az elmúlt hónapjairól, de Csibe arra kért, hogy ne tegyem közzé. Így tehát akit érdekel mi történt vele, írjon neki priviben, vagy nekem és továbbítom neki.

Ezennel lezártnak tekintem a "gyerekeim vannak a középpontban" tartalmú blogomat. Csendesen jegyzem meg, hogy oltári nehéz megállnom, hogy ne emlegessem folyvást fel ami velük történik, de ez már csak a leszokófélben lévők gyötrelme, majdcsak túl leszek rajta.

Mesélek inkább nektek magamról. Az például kiderült az elmúlt két évben számotokra, hogy szeretem az ezoterikát? Igen, tessék, bevallottam, lehet berzenkedni fejet csóválni, vagy lelkesen egyetérteni.
Na nem vagyok elvakult rajongó, aki minden kérdésével (mosogassak vagy ne, takarítsak vagy ne ) rohan a házijósnőjéhez, vagy azonnal kártyát vet, hogy válás lesz-e a legutóbbi fogkrém vitából. De elismerem, hogy amikor úgy érzem változnak körülöttem a dolgok, és ugyan megfogalmazódnak bennem alapvető irányok, mégis kicsit bizonytalan vagyok, na ezek azok a pillanatok, amikor jöhet az ezoteria. Ilyenkor felkeresem a barátnőim által éppen leglátogatottabb, asztrológust, angyalos nénit, kártyavetőt, vagy, mint azt legutóbb tettem szimbólum elemzőt.
Úgy érzem, hogy én ezeket a dolgokat megfelelően a helyén kezelem. Meghallgatom , a jó dolgokat úgy nagyjából megjegyzem, némelyik dolgon nagyokat röhögök, majd amikor valami bejön egy kicsit hümmögök, hogy hát ja, ja. De például soha nem szállok vérremenő vitába a szkeptikusokkal. Láttam én már "nem hívőt" falfehéren ülni a jósnővel szemben...majd rájönnek, ha meg nem, akkor sincs semmi baj.
Szóval az történt, hogy befejezvén a sulit, némi légüres tér kezdett kialakulni körülöttem, de ezt már mintha említettem volna. Jó, nem tagadom, jól esett a pihi meg az őrült mennyiségű olvasás (húúú tényleg erről majd írok, embertelen mennyiséget olvastam el június óta), de azért én szeretem, ha vannak terveim, amiért lehet lelkesedni, lehet ábrándozni róla stb. stb.
Azt éreztem, hogy hamarosan kitör belőlem a régi szervezkedős énem, de igazán nem tudtam merre menjek. Na gondoltam itt az idő elmenni valami ezoterikus hókuszpókra, hátha jön az ötlet. És lőőőn. Igen érdekes dolgokat hallottam ott. A leges legérdekesebb az volt, hogy azt mondta a csaj, hogy nekünk négyünknek (értsd Tomka, gyerekek, én) kellene közösen vállalkoznunk. Valami olyan dolgot, ahol áttudjuk adni, azt, amilyenek mi vagyunk, ahogy élünk (na ezzel némileg vitatkoznék, akadnak területek, ahol csődközeli állapotokat hozunk létre pillanatok alatt :D ), mert hogy, mondá szimbólumelemző asztrológusunk, mi olyan szeretettel fordulunk az emberek felé, amire nagy szükség van manapság. Nos ezzel is vitatkoznék, ha hallaná, reggelente egy-egy hülye autóst mekkora szeretettel anyázok le...
És mi képesek vagyunk olyan légkört teremteni magunk körül, ami mellett feltöltődnek az emberek. Hát igen, ne menjünk túl messzire, a tavalyi Vöröskő túra? Amíg én halálközeli élményeket éltem át a csúcsra törve a többiek halálra röhögték magukat...azóta is emlegetik. Ha ezt jelenti a feltöltődés, hogy a körülöttünk lévők rajtunk szórakoznak, hát mit mondjak adunk okot bőven, efelől nincs kétség.
Mindegy, a lényeg, hogy az ötlet teszik és ez hagyján Tomka se nézett rám úgy, mintha az űrből jöttem volna, amikor elmeséltem. Viszont nem kapkodjuk el, szépen lépésenként haladunk. Az első lépést Tomka már megtette másfél, két éve amikor beszállta az LSE munkájába. Úgy tűnik most már én sem vagyok képes távoltartani magam ettől. Nem tagadom nagyon megmozgatta a fantáziámat, hogy majdnem 40 gyerek jár már le az edzésekre. Van ilyen olyan U csapatunk (tudjátok, U-10, U-13 meg ilyesmik). Ifik, felnőttek, öregek.
Úgy érzem megvalósulhat egy nagyon, nagyon régi álmom, hogy kialakítsunk egy olyan helyet, ahova a gyerkőcök kiskamaszkoruktól kezdve lejárhatnak, ahol jólérzik magukat, ahol úgy érezhetik tartoznak valahová. Tudom, ezek nagy szavak, de rettentően szükség van erre, és nem csak szükség, tudom, hogy igény is. Úgyhogy belevágunk majd. Remek segítők vannak már most az LSE körül. És hogy milyen terveim(nk) vannak? Erről majd mesélek legközelebb.

Válasz az én Laky Józsi barátom kommentjére

Józsikám édes!

Egészen halkan és szerényen jegyzem meg, hogy ehelyütt nem csak szóban, de képekkel is megemlékeztem a számomra is kiemelkedő fontossággal bíró eseményről. Azt viszont még sehol nem örökítettem meg, hogy alig várom, hogy visszamenjünk Prágába.

Zanza Bendiről

Szilveszterkor, amíg a Himnusz akkordjai szólnak általában végig szoktam gondolni az évünket. Milyen volt, örülök-e, hogy végre vége? Haladtunk-e vagy éppen visszafelé csúsztunk? Idén ha majd ott állunk pezsgővel a kezünkben, egy percig sem lesz kétségem, hogy milyen év van mögöttünk...Húzóóós, nagggyon húzóóós.

Még soha, de soha nem éreztem azt, hogy csak és kizárólag a saját problémáimmal szeretnék foglalkozni, de most így érzem. Ugyanis ez az évünk a gyerekekről szólt, de _nagyon_ róluk. El sem hiszem, hogy idén volt a szalagavató, a ballagás, az érettségi vagy hogy ebben az évben volt Bendi Dubaiban. Olyan mintha fényévekre lennénk ezektől az eseményektől. És hogy miért? Nos mindaz ami miatt így érzek a csend időszakában, azaz abban a pár hónapban történt, amíg nem vezettem a blogot. Az elmúlt majd 5 hónapban velünk, mármint velem és Tomkával semmi említésre méltó nem történt. Nem úgy az utódokkal...

Bendi:

Vele kapcsolatban a legnagyobb hír, hogy Ő már nem ugyanabba az iskolába jár, mint ahol az előző évet befejezte. Sokszor írtam nektek, hogy mennyire nem szerettem, ahogy az osztályát kezelték a korábbi iskolájában. Le voltak írva, amiért persze bőven tettek, de ami körülöttük ment az nagyon nem tetszett.

Ha életem egyik legrosszabb döntésének azt tartottam, hogy Bé osztályba írattam őt, akkor a legjobbnak azt tartom, hogy volt merszem kivenni az előző iskolájából. Most Szentendrére jár. Angol tagozatra, bizony. És veszi az akadályokat. Én már 1-2 tizedes tanulmányi átlag emelkedésnek is örültem volna, de valószínűleg ezt felül múlja. Szereti az osztályát, szereti az új suliját. Az irodalom tanár nem egyszer az ő dolgozatát olvassa fel...és nem negatív példaként. Elmondani nem tudom, milyen megkönnyebbülés, hogy nem kell idegelnem magam a suli miatt. De ő is sokkal kiegyensúlyozottabb lett. Így Bendit most reményeim szerint három évre sínre tettem.

A vele kapcsolatos izgalmak augusztusban zajlottak, ugyanis ezt az egészet július végén találtam ki, és mindössze 4 hetünk volt, hogy felkészüljünk a különbözeti vizsgára, ami azt hiszem augusztus 26-án volt, Csuri 23-án ment ki Svájcba, hogy elkezdje az Au-pair évet. Mit mondjak nem voltak izgalomtól mentes napok. Mert mint nálunk oly sok minden természetesen ez sem ment simán...de erről majd legközelebb.

Antal Saga folytatódik

ÉÉÉÉs Igeeeeen, eddig bírtam! Atya világ annyira izgalmas újra itt lenni. Ahogy a szünet gondolata, úgy az újrakezdésé is napok óta érlelődik. Már alig vártam, hogy végre ideüljek és írjak.

Rengeteg, rengeteg minden történt az elmúlt időszakban. Zanzásítva mesélek is majd róluk. Azért zanzásítva mert újra kezdés új szemléletet hoz magával. . Nem a stílus, sokkal inkább a tartalom változik. A csend időszakában olvastam egy meglehetősen bugyuta cikket, arról, hogy hogyan viselkedjen a nő ha nem akarja, hogy öregnek tűnjék. Tudtam, hogy hülyeség, mégis szíven ütött az egyik pont (szabadon idézem), "onnan lehet tudni, hogy öregszel, hogy állandóan a gyerekeidről és azok eredményeiről beszélsz".

Na képzelhetitek...be kell lássam bármennyire is dicsekvésre adnak okot a gyerekeim, még sem állapot, hogy jórészt _ők_ az _én_blogom főszereplői. Tényleg elgondolkoztam ezen a mondaton. És meg kellett állapítanom, hogy valóban sokat, és szívesen beszélek, mesélek róluk. És magamról? A terveimről? Nos ez lesz az alapvető változás, innentől kezdve az utódok, mint mellékszereplők lesznek jelen és a jövőben sokkal inkább arról számolok majd be, hogy én, a középkorú grafomán, hogy éli a mindennapjait.

Oké, aggodalomra azért nincs ok, nyilván nem a napi mosogatok, gályázom, etetek lesz a téma. Vannak terveim, terveink, Tomkával közösen. Bízom abban, hogy az ezekről szóló beszámolót legalább annyira szívesen kíséritek majd figyelemmel, mint amikor Csuriról vagy Bendiről anekdotázgattam.

Beköszönésnek egyelőre ennyi. Hogy tetszik az új dizájn?

Szünet

Előre elnézést kérek mindenkitől a cím rendkívül félreérthető. Így a nyár közepén joggal feltételezheti bárki, hogy az éppen - ilyen-olyan időjárással - tomboló iskolaszünetről írok ebben a bejegyzésben.

Nem, kivételesen nem erről az aktuális témáról lesz szó, hanem egy elhatározásomról, amit már hosszú napok, hetek óta érlelek magamban. Most pedig egy kicsit remegő kézzel, de ideültem a klaviatúrához és leütöm a billentyűkön a betüket, melyeknek egymásutánja azt hivatott veletek tudatni, hogy szünetet iktatok a blog írásba.

Ahhoz nincs elég bátorságom, hogy kimondjam örökre felhagyok vele, mert lehet, hogy pár hónap múlva újra írhatnékom támad. MOST azonban muszáj egy kicsit "élménygyűjtő" szabadságra mennem.

Mi történt? Semmi extra.

Akik nyomonkövették az írásaimat a majdnem két év alatt, érzékelhették, hogy a bloggolást én nem "rendeltetésszerűen" használtam. Számomra nem napló volt, nem megörökíteni akartam a velünk történt eseményeket, hanem adni szerettem volna, azoknak, akik olvassák az írásaimat. Egy kis örömöt, egy kis könnyet néha napján. Ezért is volt olyan fontos mindig a véleményetek.

Már jó ideje úgy érzem, hogy amit írok, az nem az, amit én elvárok magamtól és ettől a blogtól. Ha írni akarok, össze kell szednem magam, hogy képes legyek felülemelkedni a mindennapok gondjain, ezt most még nem tudom megtenni. És nem szeretnélek benneteket idióta depresszív gondolatokkal lelombozni.

Egyelőre tehát itt a vége fuss el véle. De szeretném megköszönni mindenkinek, aki velem, velünk volt, örömben, bánatban. Örülök azoknak a kapcsolatoknak, amelyeket ez által a blog által kaptam. Öröm volt olvasni minden hozzászólásotokat, amelyeket szintén köszönök.

Arra kérlek benneteket, hogy ne felejtsetek el minket, ne haragudjatok rám túlságosan, amiért így döntöttem és néha látogassatok el ide, hátha egyszercsak új bejegyzés fogad benneteket, akár nálam, akár a bloglistában Csurinál. E-mail címem változatlan, aki szeretne elérni, megteheti.

Magamat ismerve egyszercsak újra bizseregni kezdenek az ujjbegyeim, hiszen az írásban mindig is örömömet leltem.

Köszönöm a hűségeteket, a kitartásotokat, nagyon sok sikert és boldogságot kívánok az újra "találkozásig".

Remélem nem bánom meg nagyon ezt a döntésemet...kedves olvasóim, akkor elérkezett a búcsú, mindenkinek minden szépet kívánok: A VISZONT OLVASÁSIG!!!

Megérett...

Most, hogy már hosszú napokig csak az előző bejegyzést olvashattátok, és kellően elmélyülhetett az információ, ami a képzettségi státuszomban beállt pozitív változást volt hivatva világgá kürtölni, gondoltam szakítok időt beszámolni a család többi tagjáról.

Olyat tettem, amit még soha. Felnyitottam egy doboz radler sört (pedig általában úgy vagyok vele, ha a sör meg nem iszik engem, én biza meg nem iszom őt), ölembe vettem a laptopot és püfölöm a billentyűket. Hát tényleg roppan nőies...

Szóval a múlt hét nagy eseménye Csuri érettségije volt. Abban a szerencsében részesültem, hogy két másik anyukával együtt mi szolgáltathattuk a büfét. Így "testközelből" követhettük az eseményeket. Mit mondjak meglehetősen izgalommentes volt. ahogy azt már korábban említettem Csibéék osztálya "bezzeg" osztály volt, így gyakorlatilag, csak újjgyakorlat volt a szóbeli. Persze ezt az érintettek nem így érezték, ők izgultak rendesen, nagyon helyesek voltak.

A végeredmény, természetesen pozitív. Két 100%-s szóbeli vizsga, magyarból és töriből. Így elmondhatom, hogy nagyobbik csemetém 2010. június 18-tól hivatalosan is érettnek számít, erről papírja is van.

Azóta úgy is viselkedik, mint, aki ennek teljes tudatában van...egy egészen hangyányit nehéz is elviselni. De spongyát rá majd kinövi!

Hazaérve az érettségiről Bendinek azonnal a lelkére kötöttem, ragaszkodom hozzá, hogy két év múlva náluk is büfézhessek. Gyanítom, hogy az ő osztályukkal kategóriákkal izgalmasabb lesz az érettségi.

Én a védés óta "befaltam" 3 könyvet. Csak olvasok, olvasok és olvasok, amikor csak tehetem. Már-már azt hittem, hogy megutáltam az olvasást, de megnyugodtam, most, hogy már nem köt a kötelező olvasmány lista, ismét gyorsan, elmélyülten és nagy, nagy kedvvel olvasok.

Most egyelőre nem is vágyom másra. Ja de, arra, hogy szombaton jó idő legyen, mert, szombaton jönnek az ASSISTosok. Most tartjuk az éves rendes fogadó-utrabocsájtó bográcsozást, amikor az ASSISTos ösztöndíjasok szülőstől összejönnek (leszünk vagy negyvenen)és Tóth apuka jóvoltából hatalmasakat röhögnek. Szóval kéretik drukkolni.

Legmagassabb iskolai végzettsége...

E GY E T E M! Mától kezdve bármikor az orrom elé tolnak egy kérdőívet és ez a sor szerepel rajta teljes joggal írhatom be az egyetemi végzettséget! Azt hiszem keresek egy aluljáró környékén kliensre leső közvéleménykutatót, és válaszolok a kérdéseire, feltéve, ha az iskolai végzettséget is firtatják benne :)). Már csak azért, hogy gyakoroljam, nehogy eltévesszem :))).
Szóval kedden (kommunikáció) és ma (magyar) megvédtem a szakdolgozataimat és ezzel az államvizsgát is abszolváltam. Pironkodva jegyzem meg, hogy minden szakdolgozattal kapcsolatban megszerezhető jegyem ötös lett. A diplomám így is csak négyes lesz, mert két szigorlatot eltoltam még az ősidőkben a kezdetek kezdetén. De spongyát rá, ettől aztán igazán nem megyek a Dunának.
Befejeztem az egyetemet, hihetetlen. Úgy röpült el ez az öt év, mint egy pillangó... izé pillanat. Pedig mennyi minden történt és változott.
Amikor kezdtem még csak egy kétüléses autónk volt (nem a sportosabb fajta :D ), ma már feltörekvő Suzuki felhasználók vagyunk négy üléssel. A kezdetek óta volt három munkahelyem és voltam munkanélküli is. Az adósságállományunk megsokszorozódott és anyagi helyzetünk inkább romlott, mint javult, pedig akkor is eléggé gatyán álltunk :)). Elvesztettem egy családtagot és szegény Karnisnak is már csak az éterbe tudtam belesuttogni, hogy megcsináltam.
De szereztem három barátot és rengeteg szívemhez közelálló ismerőst. Rövidebb lett a hajam, és talán pár kilóval könnyebb is lettem, ami sokkal inkább a fogyókúrának, mint a vizsgaidőszakok jótékony hatásának köszönhető. Okosabb azt hiszem nem lettem, viszont kaptam valamit, amit nehéz szavakba önteni. Ha mindenáron megkellene fogalmaznom egyfajta szemléletmód az amit a suli adott. És gondolom még számtalan változás történt az elmúlt öt évben, ami most hirtelen ebben az kicsit euforikus kicsit nosztalgiázós hangulatomban nem jut eszembe.
Az én drágám ebben is az állandóságot képviseli, ő ugyanis akkor sem értette és most sem érti mire volt ez jó, viszont azt hiszem kicsit büszke rám, ha másért nem hát azért mert tudja ezt várom tőle :D
Ahogy mondtam okosabb nem lettem, viszont rengeteget tanultam, főleg a körülöttem lévő lányoktól. És talán ők is tanultak tőlem valamit. Kétségtelen ennek az öt évnek a legnagyobb hozománya a mi jótékony hatásunk egymásra :))).
De akadt néhány tanár, akiknek az óráit, a beszélgetéseinket, a leveleiket őrizni fogom a legjobb, legszebb emlékeim közt, és ha szükségem lesz rá a hétköznapok elviseléséhez előrángatom túlélő "falatként".
Az öt év alatt soha nem érzetem, hogy sokkal idősebb vagyok a lányoknál. Most, hogy vége van, most érzem mennyire jó lenne olyan fiatalnak lenni, mint amilyenek ők. A terhet letéve, rájuk most egy felhőtlen nyár vár, míg nekem már azon jár az eszem, hogy mi mindennel maradtam el ezen a héten, és sajnos ezen nem áll módomban változtatni. Viszont semmiért oda nem adnám az elmúlt öt évet.
Vége van hát, valami ismét elmúlt, nem szeretem. Nem csak azért mert hiányozni fog a sikerélmény a vizsgák után, nem csak azért mert rám tör a pánik, hogy eztán már csak dolgoznom kell, hanem mert a lányok is hiányozni fognak, élik az életüket és jótékony hatásuk, fiatal lendületük távolodik tőlem, halványulni fog. Ha valami "öregeset" mondok ki mondja majd nekem: "hülye vagy?" Lehet, hogy jövő ilyenkor már egy házsártos vénasszony leszek? :))))
Nem, nem is akarok erre gondolni. Hamarosan erőt veszek magamon, rendet teszek az egyetemi cuccaim között, elpakolgatom őket, hogy a nyugdíjas otthonban majd lapozgathassam...de addig még nem akarok erre gondolni.
Megyek lefekszem, ma már diplomásként, és elalvás előtt még végig pörgetem magamban, hogy mivé lett az a nő, aki öt évvel ezelőtt kissé idétlennek érzete magát a sok 18-19 éves közt, nem értette, mit is keres ő az egyetem falai közt, mára viszont már ő is éppen annyira sajnálja, hogy vége, mint azok a tizenévesek akiktől, akkor még oly távolinak érzete magát.

Felül a gálya...

Igen, ismét emlékeztet minket a természet:

"Habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a VÍZ az úr!"

Minél idősebb az ember annál nagyobb empátiával viseltetik más baja iránt. Mi is döbbenten nézzük a Tv-ben, az Edelényieket, a Felsőzsolcaiakat és minden más érintettet, ahogy vízrombolta életük romjait próbálják menteni. Borzalom, teljes szívemből átérzem a fájdalmukat. Amit tudunk küldünk nekik, amint lement a víz, hogy megpróbálhassák újjáépíteni az életüket.

Sajnos Leányfalun is lassan úrrá lesz a víz. A bicikli út már bőven víz alatt. Tomka hőn szeretett focipályája már félig víz alatt, hétfőn már vizipólózni lehet rajta. Kedvenc helyi vendéglátóegységünkbe már tegnap este sem tudtunk szárazlábbal bejutni. Vagyis ez így nem igaz, be még bejutottunk, de egy óra múlva, mire jöttünk volna el, márcsak a Dunába gázolva jutottunk el az autóhoz. Félelmetes látni mennyire sebezhetőek vagyunk. A természet egy kicsit odateszi magát és máris egy kicsiny ponttá zsugorodunk, mi _nagy_ emberek.

Jó szerencsénk folytán a mi családunk nem érintett, hiszen mi hegylakók vagyunk. Sajnos két barátunk is érintett az ügyben. Az egyiknek a telephelye úszik, a másiknak a kertje, a pincéje és az irodája. Szomorú ezt mondani, de már rutinosan pakolnak, így hála az égnek az értékeik nem vesznek oda. De takarítani így sem lesz egy leányálom.

Hála az égnek mi még nem tartunk itt, de sajnos már sok száz ember háza van ilyen állapotban.

Itthon és mégsem...

Napok óta, nem, talán már hetek óta is esik, csak esik, és csak esik. Ez körülöttem mindenkire rossz hatással van. Csuri már totál zizi. Azt mondja bezanzul, ha még egy napot a négy fal között kell töltenie. Persze nem tudom, hogy ki tiltja meg neki, hogy magára kapjon valamit és elmenjen itthonról, de ez az ő dolga felnőtt ember (széles vigyor :D). Úgy veszem észre Bendinek nem tűnik föl, hogy özönvíz szerű esőzések vannak. Talán kétszer megázott, de ennyi, nem több. Tehát helyesbítek, Bendin kívül mindenkit megvisel körülöttem ez az időjárás. Engem nem. Elmondjam mi a titkom? Először is dolgoznom kell, így nekem édes mindegy, hogy odakint milyen idő van, ha esik, nem ázom, ha süt a nap, nem sülök meg. De ez még csak ahhoz lenne elegendő, hogy ne zavarjon az időjárás, én azonban még élvezem is. Ugyanis én edzőtábornak fogom fel a dolgot, vagy nem is, inkább aklimatizálódásnak.

Tisztában vagyok azzal, hogy az idő előrehaladtával egyre kevesebb az esély, hogy valaha kedvenc országomban (Van, aki még nem tudja?), Írországban éljek, de azért készülni lehet rá, nem? Nos kérem szépen én ezeket a heteket úgy tekintem, mintha Írországban élnék. Megyek az autóval nézem a felhőket, nézem az ablakon sűrűn csorgó esővizet és azt képzelem, hogy Írországban vagyok. Ha az utcán kerülgetem a tócsákat, arról ábrándozom, hogy Cork vagy Galway utcáin járok. Persze hiányoznak a színes házak, az egymás mellett sorakozó pubok színes üveggel díszített ajtói, de ha nagggggyon erősen akarom, akkor majdnem olyan.

És a zöld, az a sok zöld, ami eső után burjánzik mindenhol, az már tényleg majdnem egészen hasonló. A felhőbe burkolózó hegyek, azok is nagyon szépek.

Szóval lehet kővel hajigálni, én inkább jól felöltözöm és gyönyörködök az esőáztatta városban és vidékben és nem veszek tudomást arról, hogy nem ott, hanem itt vagyok :)))

Csövesek

Nagyon jó napom volt tegnap. Igaz, hogy szerdán még nem gondoltam, hogy egyáltalán valamilyen is lesz a szombat. Ez így egy kicsit talányos, úgyhogy kezdjük az elején. A ballagás után Csibe kihasználva Tomka egy gyengébb pillanatát szavát vette az apukájának, hogy tarthat egy lány bulit. Nos tegnap volt a nagy nap, hogy minden korábbi fogadalmunk ellenére ismét egy általunk engedélyezett buli zajlott a lakásban. Egy hamisítatlan Pizza and Champagne csaj buli a Szex és New York jegyében. A részletekről nem sokat tudok Csuri vezényelte az előkészületeket, minket megkért, hogy ha lehet ne aludjunk itthon. Persze, nem is akartunk volna. Van egyáltalán olyan épeszű, munkában megfáradt középkorú, aki egy rakat visongató, bulizó nő mellett akar aludni? Azt gondoltam, hogy kézenfekvő ígéretünk betartása nem jár számunkra különösebb következményekkel, hiszen van elég barát, aki befogad minket. Egy valamivel nem számoltam, hogy a csillagok különösen rossz együttállása folytán a szóba jöhető haveroknál vagy teltház volt, vagy nem voltak itthon, vagy dolgoztak. Így egyre szűkült a delikvensek köre.

Persze voltak súlyosbító körülmények is, mivel hétvégén volt a Falunap Leányfalván, így Tomka nem akart szeretett sportpályájától és annak füvétől távol lenni. Ez tovább nehezítette a helyzetet. Úgyhogy pénteken még fogalmunk sem volt, hogy hol alszunk. Végül Zsike barátnémnak esett meg rajtunk a szíve, igaz azt nem tudtuk, hogy hol töltjük el az időt este 11-ig, amíg Zsike hazaér a színházból?

És végül mint mindig az uccsó pillanatban megoldódott a dolog. Tomka jegyet kapott a magyar- német meccsre,, azt a két órát meg kibírta valahogy, amíg nem tudta ellenőrizni a lányfalui focipálya füvének állapotát.

Én Melinda barátnőmmel meg Csillával, az ő nagynénjével elmentem shopingolni. Mivel egyikünk sem egy kimondott fogpiszkáló jókat röhögtünk a 36-s ovisoknak szánt méreten és igazán megértettük, ha valamelyikünk az önbizalma megóvása érdekében nem akart "beleugrani" egy kis helyes pólónak becézett előkébe :).

Szert tettem egy igazi nőcis táskára, egy még kellemesen magassarkú cipőre, aminek a viselése reményeim szerint optikailag 4-5 kilóval kevesebbnek mutat majd, három pólóra, amikkel szemben a cipőhöz hasonló elvárásokat támasztottam, ergo, ne látsszak akkorának, mint amilyen valójában vagyok.

És koronájaként a napnak moziban voltunk Melindával. Az Arénában az Imax moziban vetítették a filmet. Hűűű nagyon mellbevágó élmény egy ilyen teremben ülni. A székek alvásra csábítóan kényelmesek (igaz a pohártartót kifelejtették belőle, ez nagy hiba), a vászon akkkkora, hogy őrület, és mit tagadjam élmény egy ilyen moziban megnézni egy szépen fényképezett kalandfilmet.

Kétségtelen, hogy a film amit megnéztünk elég gyermeteg volt. Valójában fogalmam sincs miről szólt a történet mi Melindával bekucorodtunk a kólával, és a kapható legnagyobb kukoricával a székbe és átadtuk magunkat az esztétikai élvezetnek, amit a főszereplő Jacke Gyllenhaal látványa nyújtott. Tessék gyönyörködjetek ti is:

Perzsia hercegeként

Civilben.

Én igazán szeretem az én drágámat, de ha ez a srác egyszer bekopogna hozzánk én biza nem vágnám rá az ajtót :)

Este aztán még táncikáztunk egy keveset a retrodiszkóban (Tomka füvén), utána még dumálgattunk egy kicsit végül 1/2 3-kor sikerült ágyba kerülnünk és oldalamon a hangosan szuszogó (értsd 80 decibellel horkoló) drágámmal, a retinámon Jack képével lassan álomba szenderültem a jól sikerült nap után.

Good bye Farm

Írogatok, írogatok itt, csak "jár a szám" és a legnagyobb győzelmemet nem is kiáltom világgá.

LEJÖTTEM A SZERRŐL!!!!

Bizony, immáron harmadik vagy negyedik hete TISZTA vagyok. Ja nem, nem a fizikai tisztaságról beszélek (fürödni szoktam :) ), hanem hogy kigyógyulóban vagyok a függőségből.

Ennyi ideje nem FARMoztam ugyanis. Nyílt titok, hogy igazi FarmVille őrült voltam, de ennek vége. Visszatértem a társadalomba. Egy reggel már nem akartam bevetni többé a földemet. Volt még egy-két megingásom, még egyszer, kétszer benéztem a farmra, de most már azt hiszem kimondható, hogy gyógyult vagyok. Néha ugyan még elindul az egér mutatója a FarmVille ikonja felé, de hatalmas önuralommal megállom, hogy klikkeljek.

Volt idő, amikor azt hittem, hogy öreg napjaimban a Farmon fogok klikkelgetni, de már szembe tudok nézni a ténnyel, hogy egy komoly nyugdíjas nem fejhet virtuális kecskéket és teheneket, így még időben észbekapva megtettem a megfelelő intézkedéseket.

Büszke vagyok magamra!!!

Zoo,1984, bírálat, és ami még eszembe jut

Zoo:

Emelt fővel vállalva, hogy falusi népek vagyunk elismerem, hogy hétvégén nagyon nem szívesen megyünk Pestre. Viszont anyukámék ebédmeghívását sem utasítom vissza szívesen, hiszen olyan finomakat főz. és olyankor legalább megúszom ezt a számomra legtöbbször terhes feladatot. Mivel Pünkösd hétfőn e két dolgot kellett összeegyeztetni, gondoltunk egy nagyot és a gyerekek (elég vicces ezt a kifejezést a kölkekre használni) kérésére az anyuéknál elköltött ebéd után kilátogattunk az állatkertbe. Bizony, a városligeti Állat-és Növénykertbe. Mit mondjak, rémes és érdekes egyszerre volt ez a kiruccanás. Nem is tudom mit képzeltem, vagyis tudom, hogy majd ott négyesben, de legalábbis elviselhető embermennyiség között szépen elsétálgatunk és nézegetjük az állatokat. Totálisan elfelejtettem, hogy a Pesti ember, Pesten érzi jól magát, a lökött vidéki (mint például mi), meg Pestre kirándul. Ennek következtében, szinte mellbevágó volt számomra a felismerés, hogy a ligetben ott tobzódott fél Budapest. És annak is a rosszabbik fele. Alig lehetett parkolni, persze nekünk szerencsénk volt egyből találtunk helyet. minden tömve volt kocsikkal, ahol viszont hely volt, ott kerékbilincset tettek az autókra. De kényelmes volt, mert akik feltették nem mentek messze 10-20 méterre voltak, így a szerencsétlen autós azonnal perkálhatott, amint visszatért az autójához és már mehetett is. Gondolom most eltekintettek a befizetett csekk bemutatásának procedúrájától, ami minden egyéb esetben feltétele a bilincs levételének. Itt csak kitöltötték a csekket legombolták a városligeti látogatás után megmaradt aprópénzt a delikvensekről és már mehettek is, nehogymár a bilincsbe vert autók foglalják a helyet a következő balekok elől.

Nos ez volt a ligetben az első élmény ami ért bennünket (halkan jegyzem meg a külföldieket is ez a kép várná...Hajrá magyarok! Jók vagyunk! ).

Aztán az állatkerthez vezető úton a sok giccsáruda mellett haladva, olyan, de olyan figurákat láttunk, hogy nem győztem összerendezni a fizimiskámat, hogy ne bámuljak, mint Maris, aki sosem látott városi embert. Barbi babák és kigyúrt, tetkósjencik, hada korzózott a járdán. Gyerekek, igazi vursli hangulat volt!

És az állatkert. Nagyon szép állatkertünk van, komolyan mondom, de a legszebb akkor lesz, ha elkészül. Most ugyanis éppen mindenféle átalakítás van, ezért egy kissé kaotikusak az állapotok. Például nem körbejárható, mindig zsákutcába kerültünk. Bár sok a tábla, de az építkezések miatt alig találtuk meg azt, amit kerestünk, például oroszlánt nem is láttunk, anélkül meg mit ér az állatkert. Szegény elefánik bent voltak, Zsiráfot se láttunk. Madár van dögivel, például most már ha szembejönne velem a körúton felismerném a kazuárt, amiről először azt hittem, hogy páva. Na jó elismerem kicsit gyanús volt, de azt hittem lány páva :)

ez a kazuár

A makik mármint a mindenféle majmok, nagggyon aranyosak voltak. Voltak nagyon nagyok, és voltak nagyon, nagyon kicsik. Én azt szeretem bennük a legjobban, hogy mennyire emberiek. Nagyon vicces, amikor felismerek egy-egy mozdulatot, amit mi emberek is így csinálunk.

Szóval az állatkert érdekes volt, de azt hiszem legközelebb ha feltétlen muszáj, akkor majd az unokáimmal megyek oda.

1984:

Most olvastam el Orwell 1984 című könyvét. Már régóta tervbe volt véve, de eddig kötelezőket és tételeket olvastam. Naggyon tetszett, Igen nyomasztó könyv. Minden észérvnek ellentmondva, naivan vártam egy happy endes befejezést, de be kell lássam a témából adódóan esztelenség volt erre számítani. Persze, amiről Orwell ír az egy disztópia, mégis félelmetes belegondolni, hogy mennyi valóságalapja van a könyvnek. Akárcsak a másik kedvenc olvasmányomnak, szintén Orwelltől az Állatfarm, ami minő véletlen hasonló témát feszeget. Nekem volt szerencsém igen keveset élni az előző rendszerben, és az hol volt már azoktól az igazán kemény időktől, de ez jó is így. Magamat ismerve, nem sokáig járkáltam volna szabadlábon. Csak javallani tudom, hogy olvassátok el, persze nem egy tengerparti olvasmány, viszont egy esős vasárnap délután a fotel mélyére kucorodva remek társaság ez a könyv, és amilyen idők mostanában vannak, hát alkalom adódik bőven.

Bírálat:

Megérkezett a konzulensemtől a szakdogám bírálata. Nos a jó hír, hogy jelest (5) kaptam, és az, hogy azt hiszem az egekig magasztalta. A rossz hír pedig éppen ez az "azt hiszem" tudniillik én konkrétan a kötő szavakon kívül nem értek belőle egy mukknyit sem. Csak egy kiragadott példa:

"A témakör társadalomtörténeti, művelődésszociológiai aspektusait is részletesen áttekinti, hogy a mediális meghatározottságok és elágazódások problémáját megvilágíthassa."

Nos én elismerem rendkívüli büszkeség tölt el, hogy ilyesmiket írtam, de hogy ez a mondat a dolgozatomnak pontosan melyik részét méltatja, nos erről halvány fogalmam sincs. Így nem marad más hátra, mint hogy a védésig hátralevő időt az egyoldalas bírálat számomra érthető formába öntésével és annak a dolgozatommal való párhuzamba állításával töltöm. Hadd tudjam már mit írtam.

Az utolsó, ami eszembe jut:

az is a fenti bírálattal kapcsolatos, még pedig, hogy nehéz szülőnek lenni. Vagy ezt már mondtam? Nem baj, nem lehet elégszer ismételni, nehogy a leendő szülőket meglepetés érje.

Azért jutottam erre a megállapításra, mert amikor Csibémnek azt találtam mondani, hogy alig várom, hogy megmutassam neki mit írt a tanár a válasz csak ennyi volt: " anya, engem ezek a dolgok nem érdekelnek". (Ezért most meg fog ölni, hogy ezt megosztottam a világgal, rontva az imidzsét, de ez is ő :D)

Hát nem esett jól, de tudomásul vettem. És valahogy nem megy ki a fejemből, hogy bizony engem sem mindig érdekelnek dolgok, amit ő mesél, lehet, hogy tanulok tőle és majd ezek után hangot is adok ebbéli érzéseimnek, aztán majd meglátjuk mi lesz. Vagy most lép életbe a korábban emlegetett üvegfal effektus? Na _ezért_ nehéz szülőnek lenni.

Füles

Nem, nem a rejvényújságról lesz szó. Nem, nem is valami kiszivárgott hírről. Nem, nem is Mici Mackó barátjáról, sőőőt még csak nem is a piszén, pisze kölyökmackóról.

Elárulom a fejhallgatóról lesz szó. Igen, a fejhallgatót manapság fülesnek hívják. Van külső, kis helyes, van amelyik rátekeredik a füledre és van amelyik, egészen bele is bújuk oda. Zsenge fiatalságunk idején, mi még egy-egy kávéscsészényi méretűvel a fejünkön bólingattunk az aktuális slágerre. Manapság azonban már ez a kis kütyü szinte láthatatlanul megbúvik a fülekben a hajkorona takarásában. Jelenlétéről csak egy vékonyka zsinór árulkodik...jobb esetben... ritkábban a mellettünk álló fejéből kiszüremlő zene is árulója lehet.

Ahogy utazok a metrón nézegetni szoktam az embereket. Van, hogy egy teljes ülősor fel van zsinórozva. Még jó, hogy nem rázzák ütemre a fejüket. Vitathatatlan, hogy manapság sokan dugják be a fülüket, de nem azért, hogy a csend vegye őket körül. Éppen ellenkezőleg, azért, hogy zenét, rádiót hallgassanak vagy éppen nyelvet tanuljanak.

Milyen buták vagyunk mi emberek. Amikor a világ körülöttünk olyan zajszennyezet, hogy szinte sosincs pihentető csend körülöttünk, akkor mi még ráteszünk egy lapáttal, és ott ahol, nem kellene ott is terheljük a fülünket.

Én mindig azt hiányolom, hogy nincs időm a saját gondolataimra. Ez a legfőbb oka, hogy én nem dugom be a fülemet ilyen kis zajládával. Mert így, ha ritkán is de megadom magamnak a lehetőséget, hogy néha meghalljam a saját gondolataimat is.

És hogy mindez miről jutott eszembe? A napokban autóztunk Bendivel az iskolába. Ő is, mint majd minden korabeli társa, már szinte rutin mozdulattal teszi a fülébe a dugót majd így ül mellettem, amíg beérünk. Aznap véletlenül kirántottam a füléből a zsinórt, azonnal "sírásra" görbült a szája.

Nekem meg az jutott eszembe, hogy ez a gyerek, aki soha nem cumizott, most úgy nyírvog a kamaszkori "cumija" után, mint egy csecsemő. Ide jutott a világ, hogy fogunk így fejlődni, ha a belső hangokat, minden lehetséges eszközzel elnyomjuk?

Ha már esik az eső...

Ez egy olyan nap, amit általában utálnak az emberek. Én nem nem utálom, ergo vagy nem vagyok ember, vagy, nem olyan ember vagyok :). Szóval ma, vagy sokat és jót kell olvasni az ágy sarkába kucorodva egy finom pokróc alatt, vagy...vagy blogot kell írni. Mivel az elmúlt másfél hétben "megettem" két könyvet és itt amúgy is adósotok vagyok, ezért ez utóbbit választottam.
Először elmesélem legutóbbi szőkeségemet. Pár napja Tomka megkért, hogy hazafelé jövet hagyjam lent a pályán az autót és sétáljak haza. Tudjátok hogy állok én a sétához, ha mögém áll egy fegyveres, akkor talán.... De nagy szerencsémre a sors már jó előre gondoskodott a megoldásról, ugyanis az utamba küldte Monka barátnémat. Ott araszolt elöttem az úton. Nosza áttelefonáltam neki, hogy nem várná-e meg, amíg leadom a slusszkulcsot Tomkának, és nem dobna-e utána haza. Persze ez csak udvariassági kérdés volt, úgyis tudtam, hogy nem utasít el :))). Persze, hogy hazavisz, csak a hátsó ülésre kell ülnöm, mert elől dugig van a kocsi, válaszolta.
Ezt minden normálisan összerakott nő megérti, nekem is néha egy kamionnyi cucc van az autóban. Szépen ahogy kell leadtam a kulcsot, majd rohanok Monka autójához felrántom az első ajtót és markolászom az első ülést, hogy döntöm előre és mászok hátra...majd felnézek és mit látok Monka döbbent és rémült arcát.
- Mondom: - mi van? Nem azt mondtad, hogy a hátsó ülésre kell ülnöm? Mire ő:
- Igen de van hátsó ajtó!!!!....Odanézek és képzeljétek tényleg volt...persze nem hagytam magam és gondoltam megmentek valamit a méltóságom foszlányaiból.
- Igen? És mióta van neked hátsó ajtód? A múltkor még nem volt! - kértem rajta számon.
- Mindig olyan kocsim volt, aminek volt hátsó ajtója - válaszolt a röhögéstől fuldokolva. Vesztettem, beültem és hazáig röhögtünk a hülyeségemen...

Lássuk csak, a ballagásról még nem írtam. Túl vagyunk rajta. Ha jól emlékszem semmilyen "antalos" produkciót nem adtunk elő. Időben elindultunk, nem hagytunk otthon semmit. Csibikém begyűjtött minden létező oklevelet és jutalomkönyvet, de minden szerénység nélkül mondhatom, hogy ehhez hozzá vagyunk szokva.
Szép volt a ballagás, bár nem érintett meg olyan mélyen, mint a szalagavató. Csurin is ezt éreztem. Persze azért volt egy kis pityogás a végén, de viszonylag hamar felszáradtak a könnyek. Aznap este négyesben mentünk vacsizni Szentendrére. Mindenki megkapta, ami miatt jól érezte magát. Én a kedvenc éttermemben vacsizhattam, a gyerkőcök szeretik a szentendrei Duna korzót, nézelődhettek és sétálhattak egyet, és Tomka is meg volt elégedve, hiszen egy hatalmas LCD Tv-n (igaz hang nélkül) de nézhette a Fradi-Dózsa rangadót. De viccen kívül, tényleg jó volt. Rendeltünk egy minőségi száraz fehérbort és koccintottunk négyen és ettünk egy nagyon finomat. Másnap aztán kerti parti volt a nagymamákkal, rokonokkal és barátokkal. Jól éreztem magam, jó volt beszélgetni velük, ritkán találkozunk és ritkán van időnk így dumálgatni.

gyakoroljuk a kecses integetést :)

virág a virágok között

A kislány, aki túlélte, hogy Csibe volt a pártfogója. Bendi szeretné őt "megörökölni"

Bendi virágokkal a kezében, mint főszervező

Minden elfogultság nélkül kijelenthetem, hogy Csibének van a legjobb csülke az évfolyamon :))

Aztán az ünneplés után megkezdődött az érettségi, amin azóta már túl vagyunk, hamarosan eredményeket is tudunk. Csuri szerint a magyar nem volt nehéz a töri sem (na jó azt imádja), a matek...hát azért megküzdött, de ha minden igaz a négyes ott is megvan. A szóbeli majd csak június 17 körül lesz. Bevallom nem éreztem a szülőkre ilyenkor oly' jellemző "jééézus a gyerek érettségizik" pánikot, hiszen tudtam, hogy Csuri lelkiismeretesen készült így nagy baj nem lehet. Ami viszont nap, mint nap megfordult a fejemben az az volt, hogy "uram, atyám, hogy fogja ezt Bendegúz majd letenni". Amikor majd ő érettségizik, az hiszem még tán szabit is kiveszek, mert akkor tuti nem leszek ilyen nyugodt. Bár őszintén szólva Bendikém szokott pro és kontra s meglepetéseket okozni.

Pénteken volt az utolsó vizsgám...mármint rendes vizsgám. Június 8-án és 10-én védem a két szakdolgozatot és aztán vége. Furcsa érzés még mindig. És persze amilyen peches vagyok szeptembertől beköltözik a suli a belvárosba. 5 évig jártam a világ végére, mire végzek elérhető távolságba költöznek, ez az én formám.

Ja és majd elfelejtettem. Ismét változás elé nézek a munkahelyemen. A főnöknőm ugyanis babát vár. Igazán nem lepett meg a dolog benne volt a pakliban, még is rossz, hogy egy ideig nem lesz. És kitudja ki jön helyette...majd meglátjuk, de bízom a legjobbakban. A társaság szuper, egységet alkotunk, legfeljebb mi ludak legyőzzük a disznót :))).

Ünneplés

Én tervezek, az élet meg intézi a maga dolgát. Gondoltam kerekítek egy szép és megható történetet a ballagás és a családi ünneplés köré, erre tessék mire jövök haza?

Reggel még nem is tudtam milyen napom lesz. Este hétig nem is volt semmi különös, aztán elindultam haza. Az úton olyan, de olyan felhőszakadásba kerültem, hogy egészen tele lett a gatyám. Az elején még egészen élveztem, nem ijedek én meg egy kis vihartól, sőőőt szeretem. Na de amikor a hosszú úton, ahogy Bendiék hívják a 11-s út Békásmegyer és Szentendre közötti szakaszát, csak úgy járt alattam a kocsi, tőlem egy centire meg nyomult a másik autó, hát annyira már nem találtam viccesnek.
Szentendre után már csak abban reménykedtem, hogy a kocsi hazatalál egyedül, én ugyanis semmit nem láttam a vízfüggönyön át. Leányfalun jött a komoly alvázmosás, nem egy helyen a küszöb fölöttig ért a víz. Ott már erőteljesen visongtam az autóm magányában.
És hazaértem, ahol mi fogadott? Egy kisebb medence. Az előszoba, az étkező, a fürdőszoba minden úszott. Kiderült, hogy az én sükebóka kölkeim a legnagyobb zuhiban jöttek haza (pont ettől féltem, amíg hazafelé tartottam, na ná ismerem az utódokat).
Aztán jött Csuri és elkezdett beszélni, beszélni, beszélni, beszélni, beszélni....és rájöttem, de hiszen a gyerek (bocs, nagykorú) tajmata :)))).
Hát akkorát röhögtem. Kiderült, hogy a barátnőjével meglátogatták a helyi vendéglátó egységet és a Tomka kontójára betoltak egy üveg bort, megünnepelendő az írásbeli érettségi végét. Természetesen koccintani szerettek volna anyukával és apukával is. Amikor kevés híján Kriszti nyakonöntött a vörösborral, gondoltam jó lesz megszabadulnom a fehér gatyámtól, átöltöztem és koccintottunk. Irtó viccesek voltak, ahogy a vörösborfoltot megpróbálták feltörölni. Egy pötty ki, töröl, másik pötty újra ki törlés közben, és ez így ment egy darabig. És mindeközben Csurikám folyamatosan csak beszélt, beszélt és beszélt és nehezen forgó nyelvvel számos eufemizmust alkotott, ilyet mint kifogás helyett ráfogás. Meggyűlt a baja a szavakkal na. Tomka, Bendi és én nem győztünk nevetni, mert ugyebár Csibikém csak azzal volt elfoglalva, hogy holnap ne nevessük őt ki, ezt bátran megígérhettük, ugyanis mi már ma is halálra röhögtük magunkat rajtuk.
Az akciót egy mécsestartó bánta, de Csibém szerint az I. világháború is veszteségekkel járt, így ennyi belefér.
Hát mit mondjak hárman kellettünk a lányok lefektetéséhez. Minden ilyenkor szükséges kellékkel, úgy mint lavór, szóda víz, törölköző, papírtörlő elláttuk őket, szépen szétfektettük őket, külön szobába és most már elcsendesedve pihegnek, nem tudva, hogy mi vár rájuk holnap :)))). Kicsit lazítottak a csajok, nincsen ebben semmi rossz, csak vicces, nagyon, nagyon, nagyon vicces. A mai tapasztalat alapján javasolni fogom Csibének, hogy reggelente hajtson fel egy felest...határozottan jót tesz neki :)))

A kompromitáló képi dokumentumok:

kívül, belül elázva, szélesen vigyorogva

Benidkém, aki hősisen istápolta a lányokat

Bokafogás, kettő, három és...azt senki nem mondta, hogy a sajátunkat kell :))

Előzetes

Jó rég nem irományoztam. Azóta Csibém elballagot, ma és tegnap kertipartiztunk, és holnap megkezdődik az érettségi. Mivel Bendi holnap osztálykiránduláson lesz, így időben érek haza és akkor ezekről fogok írogatni és képeket feltenni.

Utolsók

Ezt is megéltük kéremszépen. Tegnap volt ugyanis az UTOLSÓ tanítási napom az egyetemen. Hüp, hüp...tudjátok, hogy én az a ritka állatfaj vagyok, aki ezt sajnálja. Alig voltunk egy páran, de azért koccintottunk egy kölyökpezsgővel a nagy alkalomra. Kicsit megbeszélgettük a suli belső ügyeit aztán ment mindenki Isten hírével, hát ennyi volt az elménk élesítése, ez is befejeződött...egy darabig.

Viszont győőőnyörűen bekötve itthon vannak a szakdolgozataim. Tudjátok, amikor még eszem ágában sem volt a felsőoktatásban résztvenni, akkor ennek egyik oka az volt, hogy nem akartam szakdolgozatot írni, kettőt meg pláne nem. És tessék most itt vannak készen, szépen...jó érzés. És csendesen jegyzem meg, hogy még élveztem is az írást. (kép fent)

Aztán volt ma is egy UTOLSÓ alkalom. Ma volt ugyanis Csuri UTOLSÓ szülői értekezlete. Gondoltam elmegyek, mégiscsak az UTOLSÓ. Nem bántam meg, Gábor bá' rendkívül rutinosan, fél hattól hatig le is zavarta az egészet. Hála az égnek nem engedett teret az okosabbnál okosabb szülői kérdéseknek...bár egyszer majdnem kicsúszott a kezéből az irányítás, amikor az egyik anyuka először azután érdeklődött, hogy a ballagás után mennyit kell várni a gyerekekre, mert ők biza elmennének családi körben vacsizni...gondoltam magamban, más biztos nem, úgyhogy csak érdeklődjön bőszen. Majd amikor megnyugtatták, hogy fél óránál nem fog tovább tartani, akkor az kezdte el igen-igen érdekelni, hogy hány osztály ballag. És bizony itt majdnem elvesztettük őt, mert nem nagyon akaródzott neki megérteni, hogy kettő osztály, az két osztály és nem hat. Végül aztán hamar lerendezte a többi szülő szegény értetlenkedőt.

Persze Bendinek is volt szülői, de oda valahogy nem akaródzott elmennem. Alig pár perce felhívtam egy-két rendes anyukát, akik eljárnak rendszeresen szülőire, de ők sem voltak, így nem jutottam infóhoz, de amit kell azt majd megtudom időben. Azt meg, hogy rengetegen állnak bukásra, rengeteg a hiányzás, a magatartásuk borzalmas, mindenki panaszkodik rájuk, nem tanulnak, nem dolgoznak, nem, nem, nem, nem, nem....ezt én sem hallgatom végig, úgysem történik semmi, majd valahogy kiböjtöljük ezt a két (vagy három évet, hogy mennyi lesz majd az évvégi biziből kiderül :) ).

Szóval UTOLSÓk, mostanában sok UTOLSÓ van/lesz. Jövő héten lesz Csuri UTOLSÓ tanítási napja. Aztán hamarosan lesz nekem az UTOLSÓ vizsgám...aztán talán más UTOLSÓ nem is lesz, de ez nem elég? Ettől is meglehetősen nosztalgikus hangulatba kerülök.

Helyesbítés

Rendkívül jól jellemzi előző bejegyzésemkor fennálló állapotomat, hogy a nagy humorkodás közepette vétettem egy bakit. Többszöri átolvasás után is Éva hívta fel a figyelmemet, hogy elírtam Moniék kocsijában a kormány helyét (köszi, Éva :) ). Természetesen náluk a kocsiban a kormány JOBB oldalon van, ettől olyan izgalmas az itteni közlekedés.

Remélem most sikerült mindent a megfelelő oldalra tennem :))). Persze azon sem csodálkoznék ha mégsem, de bízok bennetek, hogy vagyunk már annyira egy hullámhosszon, hogy értitek, mit szeretnék mondani.

Terápiás bejegyzés

Fáradt vagyok, nem, zombi vagyok. Olyan lélekölő napom volt, hogy leírni is alig lehet. Ismeritek azt az érzést, amikor hosszú órákat ( most már napokat) töltesz olyan dologgal, aminek nem látod az értelmét? Na ezt csinálom most bent a munkahelyemen. Persze a főnöknőm kézzel, lábbal tiltakozna, mert szerinte nagyon hasznos, amit most csinálunk, én azonban hosszas győzködés után is szkeptikus vagyok. Szegény azt hiszi, hogy most haragszom rá, pedig nem, én ritkán haragszom, csak egyszerűen pusztul a lelkem ettől a melótól. Reggel 8-tól este 3/4 7-ig egy excel tábla fölött görnyedtem és egyeztettem (sokadszorra), hogy mi miért tér el, kész voltam, vagyis helyesebben kész vagyok. Mindeközben ömlöttek az e-mailek, amik ott állnak intézetlenűl, attól meg halálra idegelem magam. Alig vártam, hogy hazaérjek és ideüljek a géphez írogatni.
Azért volt ám ma egy nagy örömöm is. Moniékkal ebédeltem. Igen, azokkal a Moniékkal, akik Írországban élnek. És tudjátok mit kaptam? Ír vajat! Úgy érzem lesz ezért öldöklés reggel. Már alig várom, hogy megkenjem vele a kalácsomat. Hmmm nyami nyami.
Sajnos csak kevés ideig tudtunk dumcsizni, de az nagyon jó volt, jól esett. És szombaton ha minden igaz újra találkozunk, akkor csak mi internetes lányok. Azért internetes, mert Cat is velünk lesz, akit szintén itt a neten ismertem meg és mi azóta már találkoztunk is. (Vivi! Te sem vagy elfelejtve! Nyáron azt a talit is nyélbe ütjük)
Most így visszagondolva tényleg nagyon rövid volt az idő, de én annak is örültem. Megmutattam Moninak a KV-zó melletti csokimanufaktura boltját...nem is bírta ki vett is egy pár finomságot :)))
Vasárnap mennek Erdélybe, meséltem nekik, hogy milyen uti tapasztalataim vannak az erdélyi közlekedésről. Remélem nagyon vigyáznak majd magukra, ugyanis az ő kocsijuk sincs jól összerakva, összevissza van benne minden, a kormány pl. baloldalon :))), így az előzés itt a jobbos közlekedésben nem annyira nyerő, de L. ügyesen vezet, szóval nem lesz gond szerintem.
Most megyek és csinálok egy isteni zöld teát az új Guinness-es mugomba, és mint a laza amerikaiak muggal a kezemben nézek TV-t.
Na egész helyrerázódtam ettől a kis pötyögéstől. Jó éjszakát mindenkinek!

Az első 70 év

Az én édes apucikám ma 70 éves. ISTEN ÉLTESSEN APUCIKÁM SOKÁIG!
Bizony, el sem hiszem, igazándiból nem is fontos, mert nem veszek róla (mármint az életkoráról) tudomást. Ő nekem, mindig az apucikám marad, én meg az ő kicsi lánya. Hááát igen, én olyan igazi apja lánya vagyok, alkatilag is, bár apukám az utóbbi években jelentősen leadott a pocakjából, így pocakban jelenleg majdnem én állok nyerésre. De én nem szeretem, hogy már nincs az a nagy hordó pocija, mert nagyon jó volt azon aludni...mármint , amikor kicsi voltam.
És tuti, hogy azért nem idegenkedem a szakáltól és a bajusztól sem, mert a bajuszát is mindig szerettem. A napokban azon gondolkoztam, hogy mi az első emlékem apuról. És kettő jutott eszembe, az első, amikor én az ágy előtt a földön játszom miközben apu alszik, mert éjszakás volt. Mivel három műszakban dolgozott a kenyérgyárban így sokat voltunk együtt otthon, így amikor beteg voltam akkor is általában ő volt velem otthon, és egy ilyen betegséghez kapcsolódik a másik emlékem. Akkor éppen nagyon fájt a torkom és apu ilyenkor mindig nagyon finomakat készített nekem, hol spirálosan tekergő sült krumplit, hol isteni krumplipürét, de akkor alig tudtam lenyelni egy-egy falatot, sajnáltam, hogy annyit dolgozott és én nem tudom megenni, amit készített.
Aztán persze rengeteg más is van, sok-sok beszélgetés, közös csavargás. Szánkózás a hátán ülve, úszás a Dunában, nála a szódás szifon, nálam meg a poharak és vittük anyuéknak az innivalót úszva. Emlékszem, amikor új suliba kerültem és az új szobámban (addig egy szobában laktunk) éppen azon pityeregtem, hogy milyen görények velem az új iskolatársak, bejött hozzám és amikor hosszú percek múlva kiment már nem láttam olyan sötéten a helyzetet. Hát ilyen az én apukám. Ma már kicsit lassúbb, kicsit visszahúzódóbb. Ezt először nehezen fogadtam el, de ahogy felettem is múlnak az évek egyre inkább megértem, hogy az olyan "társaságlelke" emberek is egyszer elfáradnak és onnantól jobban esik már csak szemlélődni.
Persze tegnap, amikor megünnepeltük a szülinapját családikörben, igen aktív volt. Nagyon élvezte a társaságot. Bevallom az én lelkemnek is jól esett találkozni a nagynénikkel, nagybácsikkal. Nem tudom, hogy említettem-e már, anyuék hatan vannak testvérek, mindenhol minimum két gyerek (jellemző, csak én vagyok egyke :)) ), szóval igencsak terjedelmes anyuék családja, tegnap is jó sokan voltunk.
Olyan jó volt látni őket. És jó volt köztük lenni. Ők nem csak tesók de a korkülönbség ellenére nagyon jó barátok is. Örülök, hogy a gyerekeim ilyen példát látnak, ilyen géneket kapnak. Én meg egy kicsit irigykedtem...magamban. Viszont újra megbeszéltük és most ki is tűztük a napot, amikor megpróbáljuk az egész családot összecsődíteni, ha sikerül majdnem 70-n leszünk. Esküszöm videóval megyek majd és kikérdezem őket, ki mire emlékszik, meséltetni fogom őket, hiszen olyan keveset tudok, tudunk róluk. Te jó ég az ember hihetetlenül szentimentális lesz, ahogy öregszik. de tudjátok mit, vállalom és nagyon büszke vagyok rájuk, és nagyon szeretem őket, és alig várom, hogy nyáron együtt legyen az egész család.

Képriport:

Az ünnepelt

Testvérek egymásközt

Én és a szüleim

A szük értelemben vett családunk

46 év házasság után...nézzétek meg milyen szép az anyukám

tesók...még két lány és egy fiú hiányzik a képről

Sógornők

Olyan jó, hogy megcsináltuk ezt a képet. Istenem mennyi, és milyen élet van ezen a képen...

Kettesben

Kettesben vagyunk ma este itthon. Bendegúz a suliban van mert a suli egyik legjobb (ma már az egyetlen jó) rendezvénye, a 24 órás sport és egészségnap van. Ezt még szeretik a gyerekek, bár egyre kevesebben jelentkeznek a csapatokba. Csuri meg elment bulizni, mert holnap már nincs suli. Ilyenkor mindig egy kicsit elképzelem, hogy ilyen lesz, amikor majd ketten leszünk...hááát érdekes. Most például ülünk a tv előtt én Csibe lapitopijával az ölemben, eddig farmoztam, most meg blogot írok. Tomka meg távirányítózik. Néha megnéz egy ősrégi Rex felügyelő epizódot, néha belenéz a híradóba, bosszankodik egy keveset aztán leragad egy meccsnél...ja nem, most éppen Barátok közt van, derögtön utána meccs következik.

Meglehetősen csendeske így az este, bár kétségtelen nyugalmas. Arra gondoltam, hogy ha ez így megy, nekem nagyon ki kell valamit találni különben a számítógép függőség igen-igen elhatalmasodik majd rajtam. Szóval, ha vége a sulinak, akkor majd törhetem a fejem, hogy mihez kezdjek. De egyelőre ez a veszély nem fenyeget minket. Nekem itt a suli, egyelőre még ritkán fordul elő, hogy ennyire egyszerre nincsenek itthon a skacok, de azért mégiscsak furcsa....

Na még ezt elmesélem, ma egy nagyon jó kezdeményezést láttam. Sikerkönyv kölcsönzőt. Nagggyon okos volt, aki kitalálta. A következő a rendszer. Bemész a boltba és kiválasztod a legújabb könyvek közül, amit el szeretnél olvasni. Majd kifizeted érte a teljes árat, hazaviszed, elolvasod. Ha úgy döntesz, hogy ez nem az a könyv, ami ott kell, hogy legyen a könyvespolcodon, akkor egyszerűen vissza viszed a boltba, visszakapod a könyv teljes árát és kifizeted a kölcsönzési díjat. A kölcsönzési díj függ a könyv ártól és, hogy 8 vagy 15 napon belül hozod-e vissza a könyvet, de nem magasabb, mint 1 300 Ft.

Nekem tetszett az ötlet, kíváncsi vagyok meddig lesz nyitva az üzlet.

MEGFELEL

A címben szereplő rövid, tömör, ám számomra annál fontosabb üzenet jött a témavezető konzulensemtől. Így egy teher letudva. Most már a magyar szakdolgozatot köttetni kell és várni, hogy mit mond rá az atyaisten Oponens. Aztán persze meg is kell védeni, de már csak tudok majd mondani valamit, arról, amivel ennyit foglalkoztam :)))

Most pedig a kommunikációt nyomom ezerrel már 9,5 oldal abból is meg van. Vasárnap majd helyzetjelentést adok, hogy hol tartok.

Köszönöm a drukkot, szurkot, fohászt és egyebeket.

Szakdolgozat

Na MOST kérek egy össznépi szurkolást, drukkolást, imát, fohászt bármit, ami segíthet, mindenkitől, hite szerint. Ma, 2010 március 23-án 22:20 perckor elküldtem a magyar szakdogámat a tanárnak egy fejbólintásra vagy....de erre még gondolni sem merek. Délelőtt 11-től nyomtam a gépbe a szebbnél szebb gondolatokat, a végén már olyanok jöttek ki belőlem, hogy röhögnöm kellett, hogy ilyen nyakatekert, bár némi értelemmel még bíró mondatok, bírták elhagyni az agyamat.
Most viszont annyira, totál agyi fáradt vagyok, hogy a nevemet se kérdezzétek tőlem. Ha megkaptam a tanár válaszát jelentkezem. Holnap pedig folyt köv. a kommunkáció szakdogával.
Jó éjszakát mindenkinek!

Prága

Az óváros főterének részlete

Az én drágámmal a várban

Piros tetők a várban(ból)

Károly híd a villamosról

Az emlegetett tuja, ezt ki ne hagyjátok, a 22-s a nyerő járat

Ilyenből jóóó sok van arrafelé, már csak ezért is szeretem Prágát :))

Ez egy 60 dkg-s adag, amit Józsi a vacsi után kért ki...csak úgy nyomtatékként...ezzel már majdnem lekőrözte Tomkát, aki pedig tud enni

Az én drága Fürcsi barátnémmal

Ez a pasi is fordítva ül a lovon :)))

A megérkezésünk utáni első percek

Vasárnap reggel indultunk Telkiről(ből, kinek hogy tetszik). Már az odafele út is jó volt, Józsi ugyanis berakott egy Dinamit CD-t, amire hangos óbégatással reagáltunk és egy rögtönzött kareoki partit nyomtunk. Nem tudom mennyire van előttetek, amint négy - ne szépítsük -középkorú csápolva Dinamit nótákat énekel, jól nézhettünk ki. Nagyon hamar, talán valamivel több, mint öt óra alatt fent voltunk Prágában. Volt ám GPS-nk is, még szerencse, különben nem lett volna min röhögnünk. A GPS-ről az a véleményem, hogy egy remek dolog, de én szeretem útközben a térképet böngészni, a táblákat figyelni és szeretem a sikerélményt, amikor megtaláljuk a célállomást. GPS ide, GPS oda mindebben részem lehetett, ugyanis nem álltunk a készülék kezelésének magaslatán, és végül is kézi (értsd.térkép utáni) navigációval találtuk meg a szállodát.

A szálloda szuper volt, öt, tíz perc sétára a belvárostól. A legklasszabb talán mégis a TV volt, ugyanis a megérkezésünket követő harmadik percben a fiúk már az aktuális futball eredményeket nézték a teletexen.

Gyakorlatilag két napig mást se tettünk, mint gyalogoltunk és gyalogoltunk. Szinte minden megnézendő elérhető gyalog. Egyszer villamoson is ültünk, ami nekem annyira tetszett, hogy megfogadtam, ha visszamegyünk Prágába, akkor én egy napig csak villamosozni fogok a városban. Igaz, hogy van egy hátránya a tujáknak, hogy ha nem ülsz, akkor szinte semmit nem látsz, mert olyan hülyén vannak az ablakok elhelyezve. Ettől függetlenül hatalmas élmény volt. Amikor hazajöttünk felhívtam mindenkit , aki számít, és azonnal lelkesen elmeséltem, hogy Prágába el kell menni. Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy nem is érti, mire a nagy lelkesedés, mert igaz, ami igaz, Prága gyönyörű, de azért hol van a mi Budapestünktől. Elgondolkoztam ezen, és bevallom nekem eszembe sem jutott a kettőt összehasonlítani, vagyis dehogynem, még kint mondtuk is, hogy Prága olyan, mint egy kisebb Budapest. A két városrész közt a Moldva, olyan, mint a Duna, a vár oldala hegyes dombos, a másik oldal meg lapos, mint Pest. Ahogy a várba mész be, pont olyan, mint amikor a Budai várat közelíted meg a Bécsi Kapu felől. Szóval nekem alapvetően inkább paralelnek tűnt, mint "hol van a.."-nak. De azért ha már itt tartunk, nem tettem volna egyébként, de így megjegyzem, hogy inkább mi hol vagyunk tőlük, ugyanis Prágában minden vadonat újnak hat, minden felújítva, sehol szemét stb. stb. És akkor muszáj még egy apróságot idebiggyesztenem, Tavaly ugyebár volt szerencsém turistaként végig járni Budapest látványosságait, múzeumot látogatni és beülni étterembe, kávézóba stb. Maradjunk abban, hogy kategóriákkal Prága árai felett vagyunk (csak ízelítőnek, az egy napos bérlet kb 1000,-Ft, egy kaja a _belvárosban_ 2500,- Ft cakumpakk) és folyamatosan azt érzetem, hogy leakarnak húzni, míg odakint egyszer sem volt ilyen érzésem, pedig elégszer látogattuk a helyi vendéglátó helyeket.

Egy szó, mint száz nekem nagyon bejött Prága, szeretek zegzugos utcákon sétálgatni, szeretem a régi házakat, szeretek kocsmákban üldögélni, amíg az én drágám elszopogat egy pofa sört és ezt ott mind egy helyen megkaptam. Egy valami hiányzott -ezt persze Fürcsi kétszázhuszonhatmilliószor el is mondta - a jó idő. Olyan trutyi időnk volt, hogy arra nincs szó. Igaz, lehetett volna még rosszabb is. Így, csak esett a hó, baromira fújt a szél, és hideg volt. Mivel azonban jól fel voltam öltözve engem ez nem zavart. Az azért persze jó lett volna, ha a nyitott teraszra ülhettünk volna le, de akkor garantáltan a kricsmikben töltöttük volna az időnk nagyobbik részét.

Azt hiszem szegény Fürcsiéket néha zavarba hoztuk a sajátos kis szokásainkkal, nevezetesen, hogy ritkán tervezzük meg a napunkat külföldön és általában megyünk a magunk feje után, ezért volt, hogy elkódorogtunk azokról az utcákról, ahol sokan voltak, ilyenkor Józsi többször érdeklődött, hogy kifejezetten a kihalt utcákra vagyunk-e kíváncsiak, aztán amikor megnyugtattuk, hogy igen, akkor nem erőltette tovább a dolgot. Megismerték az én drágám különös szokásait is, nevezetesen, hogy az én Tomkám szeret egy-egy ser fölött elücsörögni. Sokszor oly' hosszan, hogy azt már normális ember nehezen tolerálja. Gondolhatjátok, hogy Prágában, ahol sörözni szinte kötelező, néha milyen erőfeszítésünkbe telt Tomkát rábírni, hogy ugyan döntse már magába azt a korsó árpalét, ami előtte van. De alapvetően ezt is megúsztuk komolyabb konfliktus nélkül. És volt sikerélményem is, ugyanis néha muszáj volt angolul megnyilatkoznom. És sikerült! Igaz, hála az égnek csak én tudtam milyen pocsékul beszélek, de megértettem magam és én is megértettem, amit mások velem akartak közölni. Ez alól két kivétel volt. Egyszer, amikor Józsi megkért, hogy szóljak, hogy emeljék fel a sorompót...hát nem voltam igazán naprakész, hogy angolul mi a sorompó, a másik amikor meg kellett volna kérdeznem , hogy csapolt-e valamelyik sör, ez sem igazán ment angolul, ja és volt egy harmadik is, akkor Tomkának kellett volna megkérdeznem, hogy kapható-e az adidas boltban stpolis cipőtalp...hát ezt már nem is kommentálom. Ugye megbocsájtható, hogy ezek a szavak nem mentek csípőből?

Sajnos nagyon hamar elment a másfél nap. Hazafelé aztán még sikerült annyira beszélgetnünk, hogy Brnonál elfelejtettünk elmenni Pozsony felé, és ezt csak akkor vettük észre, amikor elfogyott az autópálya előlünk. Ez plusz 120 km-t jelentett. Azért kíváncsi lettem volna, hogy vajon hol vesszük észre, hogy rossz felé megyünk, ha nincs vége az autópályának. Persze a mi kis Európánk nem olyan nagy, hogy ne lehetne bárhonnan hazatalálni, de azért akkor is nagyon vicces lett volna, ha mondjuk Beszterce Bányánál ébredünk, hogy nini merre is vagyunk :))).

Egy szó, mint száz, aki teheti két-három éjszakára menjen el Prágába, ha szeret enni, inni és szereti a szép régi házakat, nem fog csalódni, én sem csalódtam sőőőt alig várom, hogy visszamenjünk....remélem még idén.