Nem vagyok nagyon produktív, igaz? Már rég jártam erre. Jó, jó akkor most megállok, amikor ugyanis újra kezdtem az írogatást megfogadtam, hogy nem fogok szabadkozni a bejegyzések sűrűsége miatt, úgyhogy tekintsétek első mondataimat tárgytalannak.
Az elmúlt hetekben egyeztetés folytattam Csurikámmal. Írtam egy - általam korrektnek vélt - összefoglalót az elmúlt hónapjairól, de Csibe arra kért, hogy ne tegyem közzé. Így tehát akit érdekel mi történt vele, írjon neki priviben, vagy nekem és továbbítom neki.
Ezennel lezártnak tekintem a "gyerekeim vannak a középpontban" tartalmú blogomat. Csendesen jegyzem meg, hogy oltári nehéz megállnom, hogy ne emlegessem folyvást fel ami velük történik, de ez már csak a leszokófélben lévők gyötrelme, majdcsak túl leszek rajta.
Mesélek inkább nektek magamról. Az például kiderült az elmúlt két évben számotokra, hogy szeretem az ezoterikát? Igen, tessék, bevallottam, lehet berzenkedni fejet csóválni, vagy lelkesen egyetérteni.
Na nem vagyok elvakult rajongó, aki minden kérdésével (mosogassak vagy ne, takarítsak vagy ne ) rohan a házijósnőjéhez, vagy azonnal kártyát vet, hogy válás lesz-e a legutóbbi fogkrém vitából. De elismerem, hogy amikor úgy érzem változnak körülöttem a dolgok, és ugyan megfogalmazódnak bennem alapvető irányok, mégis kicsit bizonytalan vagyok, na ezek azok a pillanatok, amikor jöhet az ezoteria. Ilyenkor felkeresem a barátnőim által éppen leglátogatottabb, asztrológust, angyalos nénit, kártyavetőt, vagy, mint azt legutóbb tettem szimbólum elemzőt.
Úgy érzem, hogy én ezeket a dolgokat megfelelően a helyén kezelem. Meghallgatom , a jó dolgokat úgy nagyjából megjegyzem, némelyik dolgon nagyokat röhögök, majd amikor valami bejön egy kicsit hümmögök, hogy hát ja, ja. De például soha nem szállok vérremenő vitába a szkeptikusokkal. Láttam én már "nem hívőt" falfehéren ülni a jósnővel szemben...majd rájönnek, ha meg nem, akkor sincs semmi baj.
Szóval az történt, hogy befejezvén a sulit, némi légüres tér kezdett kialakulni körülöttem, de ezt már mintha említettem volna. Jó, nem tagadom, jól esett a pihi meg az őrült mennyiségű olvasás (húúú tényleg erről majd írok, embertelen mennyiséget olvastam el június óta), de azért én szeretem, ha vannak terveim, amiért lehet lelkesedni, lehet ábrándozni róla stb. stb.
Azt éreztem, hogy hamarosan kitör belőlem a régi szervezkedős énem, de igazán nem tudtam merre menjek. Na gondoltam itt az idő elmenni valami ezoterikus hókuszpókra, hátha jön az ötlet. És lőőőn. Igen érdekes dolgokat hallottam ott. A leges legérdekesebb az volt, hogy azt mondta a csaj, hogy nekünk négyünknek (értsd Tomka, gyerekek, én) kellene közösen vállalkoznunk. Valami olyan dolgot, ahol áttudjuk adni, azt, amilyenek mi vagyunk, ahogy élünk (na ezzel némileg vitatkoznék, akadnak területek, ahol csődközeli állapotokat hozunk létre pillanatok alatt :D ), mert hogy, mondá szimbólumelemző asztrológusunk, mi olyan szeretettel fordulunk az emberek felé, amire nagy szükség van manapság. Nos ezzel is vitatkoznék, ha hallaná, reggelente egy-egy hülye autóst mekkora szeretettel anyázok le...
És mi képesek vagyunk olyan légkört teremteni magunk körül, ami mellett feltöltődnek az emberek. Hát igen, ne menjünk túl messzire, a tavalyi Vöröskő túra? Amíg én halálközeli élményeket éltem át a csúcsra törve a többiek halálra röhögték magukat...azóta is emlegetik. Ha ezt jelenti a feltöltődés, hogy a körülöttünk lévők rajtunk szórakoznak, hát mit mondjak adunk okot bőven, efelől nincs kétség.
Mindegy, a lényeg, hogy az ötlet teszik és ez hagyján Tomka se nézett rám úgy, mintha az űrből jöttem volna, amikor elmeséltem. Viszont nem kapkodjuk el, szépen lépésenként haladunk. Az első lépést Tomka már megtette másfél, két éve amikor beszállta az LSE munkájába. Úgy tűnik most már én sem vagyok képes távoltartani magam ettől. Nem tagadom nagyon megmozgatta a fantáziámat, hogy majdnem 40 gyerek jár már le az edzésekre. Van ilyen olyan U csapatunk (tudjátok, U-10, U-13 meg ilyesmik). Ifik, felnőttek, öregek.
Úgy érzem megvalósulhat egy nagyon, nagyon régi álmom, hogy kialakítsunk egy olyan helyet, ahova a gyerkőcök kiskamaszkoruktól kezdve lejárhatnak, ahol jólérzik magukat, ahol úgy érezhetik tartoznak valahová. Tudom, ezek nagy szavak, de rettentően szükség van erre, és nem csak szükség, tudom, hogy igény is. Úgyhogy belevágunk majd. Remek segítők vannak már most az LSE körül. És hogy milyen terveim(nk) vannak? Erről majd mesélek legközelebb.
Az elmúlt hetekben egyeztetés folytattam Csurikámmal. Írtam egy - általam korrektnek vélt - összefoglalót az elmúlt hónapjairól, de Csibe arra kért, hogy ne tegyem közzé. Így tehát akit érdekel mi történt vele, írjon neki priviben, vagy nekem és továbbítom neki.
Ezennel lezártnak tekintem a "gyerekeim vannak a középpontban" tartalmú blogomat. Csendesen jegyzem meg, hogy oltári nehéz megállnom, hogy ne emlegessem folyvást fel ami velük történik, de ez már csak a leszokófélben lévők gyötrelme, majdcsak túl leszek rajta.
Mesélek inkább nektek magamról. Az például kiderült az elmúlt két évben számotokra, hogy szeretem az ezoterikát? Igen, tessék, bevallottam, lehet berzenkedni fejet csóválni, vagy lelkesen egyetérteni.
Na nem vagyok elvakult rajongó, aki minden kérdésével (mosogassak vagy ne, takarítsak vagy ne ) rohan a házijósnőjéhez, vagy azonnal kártyát vet, hogy válás lesz-e a legutóbbi fogkrém vitából. De elismerem, hogy amikor úgy érzem változnak körülöttem a dolgok, és ugyan megfogalmazódnak bennem alapvető irányok, mégis kicsit bizonytalan vagyok, na ezek azok a pillanatok, amikor jöhet az ezoteria. Ilyenkor felkeresem a barátnőim által éppen leglátogatottabb, asztrológust, angyalos nénit, kártyavetőt, vagy, mint azt legutóbb tettem szimbólum elemzőt.
Úgy érzem, hogy én ezeket a dolgokat megfelelően a helyén kezelem. Meghallgatom , a jó dolgokat úgy nagyjából megjegyzem, némelyik dolgon nagyokat röhögök, majd amikor valami bejön egy kicsit hümmögök, hogy hát ja, ja. De például soha nem szállok vérremenő vitába a szkeptikusokkal. Láttam én már "nem hívőt" falfehéren ülni a jósnővel szemben...majd rájönnek, ha meg nem, akkor sincs semmi baj.
Szóval az történt, hogy befejezvén a sulit, némi légüres tér kezdett kialakulni körülöttem, de ezt már mintha említettem volna. Jó, nem tagadom, jól esett a pihi meg az őrült mennyiségű olvasás (húúú tényleg erről majd írok, embertelen mennyiséget olvastam el június óta), de azért én szeretem, ha vannak terveim, amiért lehet lelkesedni, lehet ábrándozni róla stb. stb.
Azt éreztem, hogy hamarosan kitör belőlem a régi szervezkedős énem, de igazán nem tudtam merre menjek. Na gondoltam itt az idő elmenni valami ezoterikus hókuszpókra, hátha jön az ötlet. És lőőőn. Igen érdekes dolgokat hallottam ott. A leges legérdekesebb az volt, hogy azt mondta a csaj, hogy nekünk négyünknek (értsd Tomka, gyerekek, én) kellene közösen vállalkoznunk. Valami olyan dolgot, ahol áttudjuk adni, azt, amilyenek mi vagyunk, ahogy élünk (na ezzel némileg vitatkoznék, akadnak területek, ahol csődközeli állapotokat hozunk létre pillanatok alatt :D ), mert hogy, mondá szimbólumelemző asztrológusunk, mi olyan szeretettel fordulunk az emberek felé, amire nagy szükség van manapság. Nos ezzel is vitatkoznék, ha hallaná, reggelente egy-egy hülye autóst mekkora szeretettel anyázok le...
És mi képesek vagyunk olyan légkört teremteni magunk körül, ami mellett feltöltődnek az emberek. Hát igen, ne menjünk túl messzire, a tavalyi Vöröskő túra? Amíg én halálközeli élményeket éltem át a csúcsra törve a többiek halálra röhögték magukat...azóta is emlegetik. Ha ezt jelenti a feltöltődés, hogy a körülöttünk lévők rajtunk szórakoznak, hát mit mondjak adunk okot bőven, efelől nincs kétség.
Mindegy, a lényeg, hogy az ötlet teszik és ez hagyján Tomka se nézett rám úgy, mintha az űrből jöttem volna, amikor elmeséltem. Viszont nem kapkodjuk el, szépen lépésenként haladunk. Az első lépést Tomka már megtette másfél, két éve amikor beszállta az LSE munkájába. Úgy tűnik most már én sem vagyok képes távoltartani magam ettől. Nem tagadom nagyon megmozgatta a fantáziámat, hogy majdnem 40 gyerek jár már le az edzésekre. Van ilyen olyan U csapatunk (tudjátok, U-10, U-13 meg ilyesmik). Ifik, felnőttek, öregek.
Úgy érzem megvalósulhat egy nagyon, nagyon régi álmom, hogy kialakítsunk egy olyan helyet, ahova a gyerkőcök kiskamaszkoruktól kezdve lejárhatnak, ahol jólérzik magukat, ahol úgy érezhetik tartoznak valahová. Tudom, ezek nagy szavak, de rettentően szükség van erre, és nem csak szükség, tudom, hogy igény is. Úgyhogy belevágunk majd. Remek segítők vannak már most az LSE körül. És hogy milyen terveim(nk) vannak? Erről majd mesélek legközelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése