Vissza az eredeti témához.

Úgy tűnik rám tört az írhatnék. Már tegnap este kigondoltam, hogy ma visszatérek az eredeti témához, és mivel túl vagyunk az ASSIST program felén, ezért írok egy kis összefoglalót arról, hogy MOST milyen a lányom nélkül itthon. Nos nézzük szép sorjában, hogy állunk manapság. Mivel ma van a szüli napom adja magát az első pont. Amikor elment Csibe, akkor volt a névnapom. Én ugyebár abban a hitben voltam, hogy tuti rendben vagyok, majd Csibém csak annyit írt, hogy isten éltessen anyukám, és én már bőgtem, mint ama bizonyos táji szamár, ami korábban egyáltalán nem volt rám jellemző.
És mi van ma? Jött a levél FONTOOOOOOS !!!! tárgy megjelöléssel. Ez után szinte MINDIG valamilyen anyagi vonzattal bíró probléma következik, most viszont a köszöntésről szólt a levél a következő linnkel: ezt küldte . Jelentem, nem bőgtem, jót röhögtem(tünk) a Bendivel. És Csibikém köszi a köszöntést!! .....
Kicsit lassan készül ez a bejegyzés, mert épen most beszéltünk, annyi percet, ahány éves vagyok ( na mire jó, ha az ember idősödik :) ).
Szóval gyakorlatilag olyan már, mintha itthon járna iskolába. Itthon is kb. ennyit tudok az iskolai dolgairól.
Aztán itt van a másik dolog a fiúk ( félreértések elkerülése végett Bendi és Tomka). Már köztük sem érzem magam egyedül. Kialakultak a hétköznapjaink, megvannak a témáink, szóval már nem érzem féllábúnak, félkarúnak magam. Egy szó, mint száz, alapvetően ugyan olyan kiegyensúlyozott vagyok, mint, amikor itthon van Csibe. Igaz december végén, január elején úgy érzetem, hogy teljesen le vannak merülve a telepeim. Nem is voltam képes semmire csak alvásra és nagyon komolyan bámulni kifelé a fejemből. Ez nem is csoda, hiszen ha meggondoljátok, milyen másfél év volt mögöttünk. Először a pályázattal járó hercehurca, izgalom. Aztán a felkészülés a kinti életre. És mindezek után jött még, az, amire nem is gondoltam a legnehezebb rész, a leválás. Van, aki ezek után csodálkozik, hogy kipurcantam?
Mára már összeszedtem magam. Újra vannak gondolataim és terveim. Mi az, ami mégis változott?
1. a számítógép, ha itthon vagyok mindig úgy van állítva, hogy Csibének elérhetőek legyünk.
2. továbbra is nehéz a két iskolarendszert párhuzamosan megélni, és ezt szónélkül hagyni.
3. néha, amikor a két fiú között konfliktus van, jól jönne Csibével megdumálni a dolgokat.
4. Bendi mára már ugyan úgy a szövetségesének tekint (annak ellenére, hogy én követelek tőle többet) ügyeinek az elintézésében, mint Csibe annak idején... azt hiszem kezdjük megtalálni a hangot.
5. Csibe szobája lett a teregető szoba, így mielőtt haza jön kénytelen leszek egy nagyobb takarítást beiktatni nála /neeeeem fogok kutatni, ne izgulj!!!/
6. Hordhatom a csizmáját, anélkül, hogy morogna velem

Mára már tudok némi infóval szolgálni az anyagi oldaláról is a dolognak. Ugyan Csibe tényleg nem egy költekező típus, de ki kell egészítenünk az ösztöndíját. Igaz, ez jó részt azért van mert őszi, téli ruhákat kellett vennie és majd a tavaszi szünetet Costa Ricán szeretnék tölteni a barátaival, illetve kinézett magának egy csodaszép ruhakölteményt az év végi záró bálra. És őszintén, ki az a szülő, aki meg tudja ezt tagadni a kölkétől, nos mi sem, így azt mondhatom, hogy nagyszülői segítséggel havonta kb 30 ezer Ft-volt az, amit rátettünk a számlára, és úgy érzem ez az az összeg, amivel továbbra is szükséges lesz kipótolni a kinti pénzét. De ismétlem EZ NEM szórakozásra ment el, hanem jórészt ruházkodásra és némi utiköltségre, könyvekre.
Mivel tudtam, hogy erről a témáról szeretnék ma írni, a fent említett beszélgetés alatt meginterjúvoltam Csibét, hogy akkor mesélje el, hogy volt-e honvágya ez alatt az 5 hónap alatt? A válasz, nem, ezt így nem mondhatja. Leginkább az európai hangulat hiányzik és a nagyon magyar dolgok és itt a vidéki falusi házakat hozta fel példának. És a másik kérdésemre, hogy mi hiányoztunk-e úgy isten igazából ezalatt az idő alatt, arra is egy NEM volt a válasz. Ez akár rosszul is eshetne, de én már csak ilyen hülyén vagyok összerakva, engem EZ is inkább büszkeséggel tölt el és megnyugvással, mert ez azt jelenti, amit amúgy is tudunk, hogy NAGYON NAGYON jól érzi kint magát.

Ámde biztosíthatok mindenkit, hogy június 10-én, amikor kinyílik Ferihegyen az érkezési oldal üvegajtaja és megjelenik Csibe a bőröndjeivel, nem lesz nálam boldogabb ember a földön, és ez már így is marad, akárhányszor hazatér majd hozzánk.

Bejegyzésekről és másról.

Bejegyzés 1:
Uncsi, uncsi elfogadom, de ahogy azt sokat emlegetett irodalomelmélet tanárom Sanyi mondta volt " az ember nem mondhat állandóan izgit, nem igaz?". Néha ilyennek is kell lennie. Ez is én vagyok, ezek a gondolatok is foglalkoztatnak engem. De azért ti csak buzgón véleményezzétek a bejegyzéseket. Ha nem értenétek a magyarázkodásomat, valaki (bátor ember :)) ) unalmasnak minősítette a kulturával kapcsolatos bejegyzésemet, erre a reflektálás.
Bejegyzés 2.:
Tetszett Balázs mai bejegyzése. Pontokba szedte egy pár megfigyelését Amerikáról, vicces volt. És elmeséli, hogy milyen párbeszédet szoktak folytatni egymást zrikálva. A legjobban nekem is az tetszett, hogy Magyarország olyan kicsi, hogy belefér egy időzónába. Hát ezen jót röhögtem. Tényleg milyen lenne, hogy Nyíregyházán délelőtt van, miközben Sopronban már délután?? Azért vannak a kicsiségnek is előnyei.
Bejegyzés 3.:
Csibe hiányolja, hogy nem kommentelik a bejegyzéseit, és biztos nem is olvassa senki a blogját. Szerintem nincs igaza, olvassák. Csakhát egyrészt mindenki egy kisit kényelmes. Másrészt gyanítom, hogy azt az időszakot éljük, amikor már elég messze van az, hogy elment Csibe és még messze van, hogy hazajöjjön. Eddig tartottak a közös élmények mostmár mindkét félnek vannak olyan élményei, ami a másiktól kicsit távol van mert nem volt részese. Nem baj, majd felveszik a fonalat, ha hazajön.
Itthon történt: Tegnap ismét szülőin voltam. Megtudtam, hogy az iskola tanulmányi átlaga 3, valamennyi volt (de 3,5 alatt, ha jól emlékszem). És "büszkén" jelenthetem, hogy Bendi osztálya előkelő helyet szerzett. Ugyanis az ő átlaguk lett a legrosszabb, 2,9. És ami végképp kiemelkedő teljesítményként értékelhetek, az, hogy az én drága kicsi fiamnak még EZT is sikerül alul múlnia. Ő ugyanis 2,7-s átlagot bírt elérni.
De !!! Ne legyünk telhetetlenek, NEM BUKOTT meg !!! ÉÉÉS innen csak felfelé visz az út, így hát én bizakodó vagyok. Gyanítom Vekerdy tanár úr büszke lenne a gyerekközpontú gondolkodásomra és hozzáállásomra:))). Igazán nem fogható rám, hogy sokkolnám a gyereket a magas elvárásaimmal.
Arrafelé történt: Csibe ma lelekesen mesélte milyen fantasztikus kosármeccs volt tegnap (blogban olvasható a felhívás). A sok szurkoló mellett legalább 50 ember volt befestve (ki pirosra, ki feketére, ki mindkettőre), köztük Csibém is. És állítása szerint úgy szurkoltak ordítozva, hogy mára senkinek nincs hangja. Na, úgy hiszem EZT fogja igazán hiányolni itthon. Azon gondolkoztam, hogy vajon mennyibe kerülhet ez? Mondjuk egy hasonló, lelkesítő, felhívó e-mail az iskola minden tanulójának (0,- Ft), test vagy víz festék, na jó ez valami minimális költséggel jár, de esküszöm, ha ennyi ember befesti magát és elmegy szurkolni, kifizetem én a Keréknek ezt. Illetve elmenni és buzdítani a csapatot (0,- Ft). Ennyiből állna 1. egy fantasztikus élményhez jutni, 2. egy kis közösségi szellemet vinni az iskola életébe.
Néha visszagondolok arra, hogy mennyire lelkes voltam én is annak idején. Hogy szerettem megszervezni ezeket a dolgokat. És ha ilyesmit hallok ma is nehezemre esik visszafogni magam, hogy Csuri hazatérte után nehogy nekiessek és megpróbáljuk felkavarni egy kicsit az állóvizet.
Egyszer majdnem ki is rúgtak a suliból (igaz, apuci ?), mert megszerveztem egy suli bulit. Rendesen az iskolába, zenével, kajával, szülői felügyelettel. Csak egy volt a baj, hogy egyetlen tanár sem tudott róla, az ofőnk meg leginkább nem :))). Ő a szülőkkel volt, továbbtanulási tájékoztatót tartott, ahol a saját anyukám is ott csücsült. Biztos jó érzés volt, amikor elviharzott az ofő, már megint a Bakos (lánykori nevem) felkiáltással. Hát mit mondjak jó nagy botrány kerekedett belőle.
Tudjátok mi a baja ennek a társadalomnak, vagy ha úgy tetszik közösségnek, hogy az olyanokat, mint én vagy a Csuri nem értékeli. És most itt (ezt nagyon komolyan mondom) nem a pénzről, és nem a hátba veregetésről, vagy a plecsnikről beszélek értékelés címén. Hanem a jelenlétről. Ti. az ilyen állatfajnak, mint mi vagyunk, akik képesek szívvel, lélekkel szervezni, ténykedni, sürögni forogni egy közösségért, egyetlen dolog számít fizetségnek vagy értékelésnek, ha látja, hogy elmennek arra amit szerveztél és jól érzik magukat. Ennyi elég. Mert mi tényleg ilyen hülyék vagyunk. Amikor az első Falunap után este a szó szoros értelmében hulla fáradtan beestem az ágyba fantasztikus érzés volt, hogy annyi ember jól szórakozott a mi rendezvényünkön. Nincs az a pénz, amiért azt az érzést odaadnám.
De, amikor a lelkedet kiteszed és alig jönnek el, és akik ott vannak húzzák az orrukat, akik meg el se jönnek általában osztják az észt, hogy hogyan kellett volna... na EZ AZ, ami kiöli belőlünk a tettvágyat. Ja és a legviccesebb az egészben az, hogy, amikor kiszállsz a ringből, mert eleged lesz, akkor is te vagy a bunyik, akinek nincs kitartása és cserben hagyja a többieket.
És ez a fajta hozzáállás teljesen elterjedt errefelé, EZÉRT nem csinálok én ma már semmit, pedig elhihetitek semmiből nem állna és sokszor komolyan vissza kell fogjam magam, hogy a kódolt gének be ne induljanak. Majd talán a következő életemben. Csibe meg talán megtalálja (megtalálta) azt a közeget, ahol értékelik a zsizsgését.

A kultúra napja.

Előző bejegyzésemhez szervesen kapcsolódik, az, amiről még szeretnék szót ejteni. Nevezetesen, ama hírről, amit a minap a híradóban hallottam.
Január 22. a Magyar Kultúra Napja (ezen a napon tisztázta le Kölcsey Ferenc a Himnuszt végleges formájára, ezért lett ez a nap 20 évvel ezelőtt a Magyar Kultúra Napja). Gondolom ennek apropóján lett hír annak a felmérésnek az eredménye, mely szerint keveset költünk kultúrára. Ne mááá télleg? Mit nem mondanak? És erre most jöttek rá?
Azért álljon itt egy számszerű adat, ami azért eléggé mellbevágó. Azt ugyanis megértem - hiszen korábban én is említettem, hogy a kultúra nagyon drága- hogy a legszegényebbek évi 202,- Ft-t költenek kultúrára. DE!!!! És most figyeljetek!!! A leggazdagabb réteg is csupán 4 400,- Ft körül költ évente. Hát ettől az agyam eldobtam. Ezt egyszerűen nem vagyok képes felfogni.
Volt idő, amikor, hogy úgy mondjam lazábban éltünk (azt most ne firtassuk, hogy valóban megengedhettük-e magunknak :) ), aztán jött az anyagi zuhanórepülés, és azóta számtalanszor jegyeztem meg, hogy ha még egyszer jobban állnánk akkor annyi, de annyi könyvet vennék és családostul színházba járnánk és koncertekre. Ez az amit a legjobban sajnálok, hogy ilyenekre nem jut.
Kérdem én, mi a jó égre költi ez a sok gazdag ember a pénzét? Mert azt ugyebár látjuk, hogy nem támogatja a kultúrát, de a saját agyát se?
Aztán van ám itt még egy adat, tegnap A szólás szabadsága című műsorban hangzott el a magyar közoktatás katasztrofális állapotának kapcsán. Gondoltátok volna, hogy a magyar 18-64 év közötti lakosok közül, minden harmadiknak alacsony iskolai végzettsége van. Ez pedig azt jelenti, hogy ezeknek az embereknek a gyerekei már az iskolakezdéskor behozhatatlan hátránnyal indulnak. És a jelenlegi rendszerben a közoktatás nem képes ezeknek a gyerekeknek a felzárkóztatására.
Na EZÉRT írtam az előbb, hogy sajnos az a bizonyos, és nagyon szükséges szemléletváltást még nem a gyerekeink hozzák meg.
Sajnos nem lehet túl fényes a jövőképe annak a népnek, ahol nem jut pénz arra, hogy olvassanak vagy színházba járjanak az emberek. Lehet persze vitatkozni, hogy minek az, de abban talán egyetértünk, hogy a könyvek, vagy az évtizedek vagy akár évszázadok óta fennmaradó darabokban fellehetünk egy-két olyan gondolatot, amelyek iránymutatóak és értékadók lehetnek a mai világban is.
Persze kétségtelen, hogy politikusainknak remekül jön ez a sok alul képzett ember, akiket nem tanítottak meg gondolkodni és így nem kellemetlenkednek mindenféle okvetetlenkedő kérdéssel egy-egy agyatlan intézkedés nyomán.
Annak idején volt egy kereskedelmi gazdaságtan tanárom, Csutorás tanár úr, ő mondogatta mindig, hogy nincs izgalmasabb olvasmány a statisztika adatoknál, a számok ugyanis nem hazudnak. Hát nem tudom, lehet, hogy manapság inkább nem lapozgatnám a KSH éves kiadványát valószínűleg nem izgalmasnak inkább lelombozónak tartanám.
Na jó durrogást befejeztem, különösen így, hogy könnyen a szememre vethető, hogy én magam sem teszek a dolgok jobbítása érdekében. Bááár megjegyzem megérne még egy-két mondatot Bokros Lajos tanulmánya a - szerinte - szükséges reformintézkedésekről. Azt hiszem utoljára akkor érdekelt még halványan a politika, amikor ő volt a pénzügyminiszter. Igaz, hogy jól meghúzatta velünk a nadrágszíjat, de legalább az az érzése volt az embernek, hogy tudja mit akar és azt hogyan fogja elérni. Hát ilyet már jóóó régen nem tapasztaltunk.

Moni

Tudom, hogy Moni szivesebben maradna háttérben, nemhogy cím és bejegyzés "téma" legyen, de egyszerűen muszáj pár szót ejtenem róla. Talán már említettem, korábban, hogy egy Petőfit ábrázoló emléklapon kívül soha semmit nem nyertem (ráadásul Petőfi messze nem a legkedvesebb költőm). Így a legjobb akarattal sem mondhatom magam a szó klasszikus értelmében szerencsés embernek. Szerencsémnek én a családomat tartom és, hogy rendre olyan emberekkel hoz össze a sors, akiktől tanulok, vagy csak jót tesznek a lelkemnek. Nos Moni ezek közé tartozik. 2004-ben ismerkedtünk meg a neten, amikor nagyon menni akartam innen, és ő nagyon korrektül és nagyon készségesen válaszolgatott a kérdéseimre. Nem szépített, nem festett rózsaszín képet. Nekem már akkor nagyon szimpatikus és lássuk be, mivel itthon már régen nem tapasztaltam ilyesmit egyben szokatlan is volt, hogy milyen nyitott és önzetlenül segítőkész. Egy szó, mint száz Moni segít emlékezni egykori önmagamra és talán egy kicsit meg is őrizni azt, mert amikor legszívesebben belesüllyednék az itthoni rosszkedvbe, akkor eszembejutnak a beszélgetéseink.
Imádom az írásait, szeretem, ahogy fogalmaz és azt, hogy tartalommal bírnak a bejegyzései. A receptjeiről most nem is beszélek, szőrnyen finom sütiket tud sütni.
Legutóbbi látogatásakor ejtettük meg ama ominózus ebédvacsit, ahol a téma Mo. volt (persze több más mellett). Néha, amikor Mo-ról és magunkról (magyarokról) gondolkozom elszégyellem magam, hogy mennyire borusan látom a dolgokat. Ilyenkor, rosszindulatúságnak és keserűségnek tudom be a gondolataimat. Az igazi riadalom, azonban akkor vesz rajtam erőt, amikor Monival beszélgetve sorra igazolódnak a meglátásaim. Ti. ő úgy lát "ránk" kívülről, hogy közben nem szakadt meg teljesen a kapcsolata az itthoniakkal, és jelenlegi hazáját sem emeli kritika nélkül piedesztára. Persze igen, tudom éppen nem rég írta, hogy sokmindent felejtett, de számomra akkor is ő (hogy ilyen randa kifejezéssel éljek) a "kontroll monitor".
Élő példa erre a legutóbbi két bejegyzése (lekizés, lelkizés 2). Azóta nézegetem én is a színeket, tényleg szürkék vagyunk, ( nem gondolom, hogy ennek csak a tél lenne az oka ) az öltözködésünk, a metrón a sok fénytelen szemű lefelégörbülő szájú ember. Felveti a kérdést Moni, hogy miért nem megy nekünk a marketing? Miért nem, tudjuk eladni magunkat a világban? Miért, miért? Mert mi magunk sem hisszük, hogy sikerülni fog. Mi magunk is csak a határokon belül hisszük el, hogy a legjobbak vagyunk (mondogatjuk is egymásnak jó sűrűn). Ennyi "letörtbilifülü" ember hogy tudná vigyorogva, büszkén képviselni magát? És bizony igaza van V.-nek (Moni párja) egy nemzedéknek kell szemléletet váltani, de sajnos az a nemzedék nem a gyerekeink, hanem majd az unokáink lesznek... talán.

Viktória !!!!!!!!!!!!!

Győzelem!!!!! Ma este hat óra felé ezt az üzenetet küldte Csibe:

"Közel masfel het osszebutorozas utan a bejgli tastes a bit like ham but its fine :D"

Ez szabad fordításban annyit tesz, hogy A CSOMAG megérkezett, a bejgli íze kissé olyan, mint a sonkáé, de finom. Persze ezt az íz dolgot nem kell túl komolyan venni. Szóval a nagy talány megfejtve, igen, házi sonkát küldtünk, a mi hazai ízekre áhítozó utódunknak. És egyáltalán nem volt biztos, hogy sikerül a füstölt sonka illatát annyira elrejteni, hogy az átjusson a rostán. De sikerült, és remélem örömet is szereztünk vele. Szépen vékonyra felszeleteltük, majd vákuum csomagolásba tettük és ezt még beleraktuk egy buborékos zacsiba. Tudjátok olyanba, amit mindenki szeret pukkasztgatni. a bejgli meg két réteg folpackban volt. Megérkezett , nem zölden és nem büdösen, és EZ a LÉNYEG.
Tomka nagyon boldog volt, hogy az őőőőőő kicsi jánykája hazait ehet végre. Mondtam is Csibének, ha felveszik egyetemre az édesapja képes lesz félévente egy disznót kiterelni, csakhogy ne haljon kint éhen az őőőőő kicsi jánya. Szép kis baleset lesz. Lelki szemeimmel már látom, ahogy a campuson megjelenik a postás egy 15-20 kg-os füstölt házi sonkával, aminek látványára összesereglik a nemzetközi diákság, majd nagy tort ülnek a magyar diák hazaijából...

Mindenféle.

Az a baj ezzel a blog írással, hogy, amikor kevés ideje van, akár ide se üljön az ember a géphez. Így meg csak gyűlnek a mesélni valók. Ha meg végre van időd írogatni akkor meg egy-egy kisregény kerekedik belőle. Nézzük csak hátha sikerül valamit mégis csak behozni a lemaradásomból / előre jelzem, hogy jó esély van rá, hogy felsorolás jellege lesz a dolognak, de azért majd igyekszem/:
- Csuri:

Meg van és él. Ezen a héten nagyon elfoglalt. Ma pl. egyáltalán nem lesz szabadideje. Mondta, hogy blogot is kéne már írnia, mert egy csomó minden történik, de lélegzetvételnyi ideje sem marad. A múltkor úgy beszéltünk skypon, hogy ő leckét írt én meg meséltem neki az itthoni történéseket.Szegény naponta elbandukol a csomagot megnézni (állítólag térdig érő hóban), ami csak nem akar megérkezni. Szerintem fennakadt a rostán, ha szombatig nem érkezik meg elmesélem mi volt benne a beiglin kívül. Ha jól emlékszem pénteken Magyarországról kell bemutatót tartania. Igyekszünk neki itthonról segíteni, de a munka dandárja így is rámarad.
És még egy hír, kapott megint egy értékelést (vagyis mi szülők kaptuk) a house masterétől. Gyakorlatilag ez is arról szól, amiről a többi, Csibe rendkívül motívált, fantasztikusan tud élni az iskola nyújtotta lehetőségekkel és amúgy meg mindenki hóót happy, hogy ezt az évet az ÉÉÉÉN - na jó mi - Csibénkkel töltheti. Nekem mondják? Én is örülnék, ha vele tölthetném. :))). Erről amúgy az jut eszembe, hogy milyen hülyék vagyunk mi magyarok, ahelyett, hogy felhőtlenül örülnék és dagadozna a keblem a büszkeségtől az ilyen értékeléseket olvasva, ha nem is ahelyett ,de amellett, olyan nehéz elhinni, hogy nem mindenkiről ezt írják... bár Andi szerint, ha nem lenne igaz, bizony azt se titkolnák, csak legfeljebb becsomagolva közölnék.
- Moni:

Ígértem, hogy írok róla és az ebédvacsiról. Ezt be is szeretném tartani, de egyrészt Moni nekem többet ér, mint egy összecsapott bejegyzés, másrészt, azóta írt egy olyan bejegyzést a saját blogjában, ami többet érdemel egy rövid kommentnél, így ezt a témát hétvégére halasztottam. Addig igyekszem minden restanciámat rendezni.

-ASSIST-os vacsi:
Jaj nagyon jó volt. Igaz az indulásunk némileg zűrösre sikeredett, tekintve, hogy 10 perccel az indulás előtt még nem találtuk Tomka nadrágját. Amit megleltünk az vagy hosszában, vagy - ahogy Tomka mondaná - derékban volt rövid. Aztán előkerült a szárítóról, gondolhatjátok milyen állapotban. Úgyhogy vacsi este hatkor és én negyed hatkor , teljes glancban még a gatyót vasaltam. Kicsit sem voltam ideges. De aztán, ahogy lenni szokott minden elrendeződött. Szinte az elsők között érkeztünk. Rögtön az ajtóban angolul köszöntöttek...hála az előképzettségemnek, válaszként Istenien tudtam mosolyogni angolul :)).

elég nagy derültséget okozott, amikor felvagdostam Tomkának a húst :), mindenki őt irigyelte a kiszolgálásért.

Majd szép sorban megérkeztek a szülők.Csak Anna szülei nem voltak ott. Mint tudjátok, Eszterrel /(le kell még irnom?) Balázs anyukája/, mi tartjuk a kapcsolatot, de a többiekről nem nagyon tudtunk, így volt miről beszélgetni bőven. Az általános kép, ami kialakult bennem, az, hogy a skacok az iskolával simán megbírkóztak, a legnagyobb kihívást a kaja és a kapcsolódó projektek okozzák. A host familybe való beilleszkedés se mindenhol döccenő mentes, talán Balázsnál sikerült a legjobban. De alapvetően mindenki az elvártnak megfelelően hozza a formáját. Azt hiszem megállapíthatjuk, hogy a 2008/2009-s ASSIST-os csapatban nem csak a gyerekek, de a szülők is különlegesek voltak. Nem tudom, hogy a korábbi évek szülőgárdája mennyire találta meg egymással a hangot, de mi remekül kijövünk. Már most felvetődött két további összejövetel lehetősége. Egyik Soltéknál, még csak magunkban (mi szülők). A másikat mi tervezzük a skacok hazatérése után a teljes gárdával, itt Leányfalun.
A vacsin egyébként volt két ASSIST-os képviselő Mr. Eidam (tök jól lehetett érteni, amit mond) és Mr. Wandelt (na ő nála azért már jócskán akadt, amit nem értettem) mindketten interjúztattak aznap. Biztos nem volt egyszerű napjuk, ez mégsem látszott rajtuk. Nem mellesleg az ASSIST ebben az évben ünnepli fennállásának 40. évfordulóját és ez alkalomból egy szép tortát is kaptunk. Voltak még korábbi ASSISt-os diákok is. Mindenki szépen bemutatkozott, elmondta, melyik évben és hol volt ösztöndíjas és, hogy most mit csinál. Volt olyan házaspár, akik mindketten ösztöndíjasok voltak korábban, ott ismerkedtek meg majd összeházasodtak, ma már két gyerekük van. Mindent összevetve egy nagyon kellemes este volt. Egy valamit utáltam halálosan, hogy, bár szinte mindent értettem mégsem voltam képes kinyögni egyetlen értelmes mondatot angolul. Egyre jobban idegesít ez a helyzet muszáj valami megoldást találnom rá.

nem sok minden látszik de ez itt egy fél csoport kép :)

A Csomag.

Csomagot küldtünk Csibének. Küldtetek már csomagot a tengeren túlra? Első és legfontosabb ismertetőjele, hogy horribilis összegbe kerül. Éppen ezért mi nem is csomagot, hanem egy jó tartalmas levelet küldtünk. Ugyanis 2 kg-ig levélként feladható a cucc. Amikor először küldtünk csomagot teát, csokit ilyesmiket kért Csibe. Most viszont beiglire fájt a foga. Nosza mit csinálnak a lelkes rokonok? Nagymama nekilát a beigli sütésnek a szülők meg megpróbálják becsomagolni azt.
A második legfontosabb dolog egy digitális mérleg, ha csomagot szeretnénk küldeni. Mi egy ilyen mérleg segítségével próbáltuk meg a 2 kg-os súlyhatárt a lehető legjobban kihasználni. A következő tárgyakat kellett beraknunk egy rúd beigli, 2 hengeres formájú plussz tablettás tubus, pár tábla csoki és még valami, amit most még nem árulhatok el, mert Csibének meglepetés.
Nagy naivan mindent szépen bepakoltunk, ki bélelve, bebugyolálva.
- csomag mérlegre fel: jóval 2 kg felett
Jó, kitámasztásra használt újságok jó része ki. Mérlegre fel.
- csomag 2 kg felett
1 db csoki ki. Mázsálás.
- csomag 2 kg felett, de már közelítünk a megengedett értékhez.
csokik papírcsomagolásból ki. Mázsálás.
- csomag közelít a 2 kg-hoz de még nincs a doboz becsomagolva.
Nyilvánvaló, hogy kell kezdeni valamit a beiglivel. Úgyhogy szépen levagdostuk a végét, amit amúgy is kidobna csibe.
És így végre valahára a bűvös 2 kg-s határ alatt voltunk és még a csomagolás is belefért.
Ennyi macera után majd szét vetett a méreg, amikor a postán lemérték a pakkot és még a kivett csoki belefért volna.
Leendő sorstársak kedvéért. Levélként feladott csomag prioritással 5 munka nap alatt ér (elvileg) ki, az ár 6500-7500,- Ft között mozog. 2 kg felett csomagnak minősül és 12-15 000,- Ft-nál kezdődik a tarifa.
Ez a közjáték múlt szombaton volt, a csomag még nem ért oda... pedig nagyon nem ártana, ha már ott lenne, aggódom a tartalma miatt. Bízom benne, hogy nem a saját lábán tereli a szobájába majd a Csibe.

kiegészítés

Mivel a cenzúra nálunk még működik (mindig mondtam, hogy az én drágám tradicionálisan gondolkodik), így felolvastam lenti bejegyzést az érintetteknek, azért, hogy nem sérti-e férfiúi hiúságukat vagy személyiségi jogaikat. És a következő kiegészítéshez ragaszkodtak:
Egyrészt Tomka, Bendi belegyezésével szeretné, ha megosztanám veletek: azután, hogy azt az ominózus, igen fontos "megnyugtató" telefont elintézte Bendikém, ahelyett, hogy az apját istápolgatta volna jó messzire elment a terem másik végébe. A kérdésre, hogy miért nem az apjának segített egyszerű volt a válasz:
- elmenetem félni! :))))

És még egy nagyon fontos kiegészítést kell leírnom, nevezetesen, hogy a szerencsétlenül végződött védés nem volt hiába való... ugyanis
NEM LETT GÓL!!!!

És ebben a történetben, a fiúk teljesen egyetértenek ebben, EZ a legfontosabb és mint ilyen EGYETLEN említésre méltó dolog.

Erős idegzetűeknek!!!

Kedves olvasóim, nyomatékosan felhívom mindenki figyelmét, hogy a következő bejegyzés a nyugalmat megzavaró képeket tartalmaz, akinek a Hófehérke megmérgezése a durva horror kategóriába tartozik, annak nem ajánlom elolvasni.

Így, most, hogy eleget tettünk az ORTT elvárásainak és tájékoztattuk az olvasóközönséget a rá váró hatásokról és a döntés felelősségét jó magyar szokás szerint áthárítottuk, elmesélem mi történt vasárnap.
Szóval a fiúk elmentek focizni én meg kihasználva a nyugalmat ideültem a géphez. Majd egyszer csak teló csörög (idegen szám) felveszem és a Bendi az.

- Szia anya! Mindjárt ott a Jenő!
- ???? (jó, gondoltam, itt van és? Miért jön Jenő? De vártam mi sül ki belőle)
- Meg kéne nézni, melyik az ügyeletes kórház.
(Na gondoltam ezek is hülyék, miért pont a gyereket kérik meg, hogy telefonáljon. Aztán hallom, hogy a háttérből súgnak neki, mit mondjon és ezzel szinte egy időben elhangzott az a mondat, amitől mindenki tuti azonnal infarktust kap.)

- Ne ijedj meg, semmi komoly. (itt tudtam, hogy OK, akkor lehet frászt kapni és, hogy tuti komoly az ügy). Az apával történt egy kis baj.
- Wow szuper!!! És mi történt? Hááát azt hiszem nyílt törés a kezén, nem az ujján.

Egy mp. alatt futott át az agyamon, hogy kb. hány hét kell ahhoz, hogy éhen halljunk, most, hogy kereső képtelen lesz a Tomka, de aztán hamar összekaptam magam, mert erre nem igazán volt idő. Gondoltam ugyan, hogy egy gyors fésülködés, vagy egy halvány smink feldobása talán belefér, de végül úgy döntöttem, hogy nem fecsérelem ilyen semmiségekre az időt. Így a toalettem az Operabálhoz kevés lett volna de az Uzsoki kórház ambulanciáján nem tűntem ki a tréning gatyók közül.
Annak ellenére, hogy Jenő (aki ugyebár mindjárt itt volt) felhívta a figyelmemet a forgalmira meg a személyire, mint szerinte legszükségesebbekre, én azért magamhoz vettem némi ásványvizet és fájdalom csillapítót, amit viszont én tartottam jelen körülmények között fontosnak. (megjegyzem az élet engem igazolt, a személyit és a forgalmit senki nem kérte, viszont két utóbbi dolog az est további részében többször színre lépett.)
Az én drágámat igen falfehér állapotban találtam.
Mivel a keze így nézett ki ez érthető volt.


Fellocsoltam majd betuszkoltam a kocsiba és irány az ügyelet. Érdekes, Tomka máskor mindig reklamál, hogy beszélgessek vele, most valahogy nem tudtam szóra bírni. Az ügyeleten szerencsénk volt, nem kellett sokat várni. Amikor ránk került a sor bementünk, és ha bárki fenti képek után azt gondolná, hogy a látványra összeszaladt a kórházi személyzet, téved. A doki szeme sem rebbent, beirányította Tomkát egy vizsgálóba, engem meg kiküldött, de annyit még hallottam, hogy nem törés, hanem ficam. Na gondoltam, akkor én most jó messzire megyek, nem szívesen hallgatnám végig életem párjának az ordítását, amikor helyre rántják az ujjait. De hamarosan hívtak, hogy itassam meg a pasit, akit az ég mellém rendelt... képzeljétek az én hősöm ott volt újra egyenes, hosszú ujjakkal. Egy hang nélkül tűrte a fájdalmat.

egyedül a folyosón, már túl a nehezén
Röntgen, majd varrás és gipszelés következett. Mindent összevetve 2,5 órával a baleset után már hazafelé tartottunk.

Most így néz ki
Annyit még elmondanék az orvosi ellátásról, hogy gyors és udvarias volt. Hát igen a körülmények... nos azok kritikán aluliak, mint a balkán (bár nem vagyok benne biztos, hogy arrafelé nincsenek-e jobb kórházak már). Az a kórház majdnem összedől. Talán a dolgozók lelkesedése tartja össze.

nem egy kiragadott részlet, ez az általános állapot
Haza érvén természetesen értesítettünk mindenkit, akinek tudni kellett a mi nagy "szerencsénkről". Innentől datálódik a mi jobb kéz nélküli életünk, de erről majd talán holnap.

Gáz van babám? Avagy fűtés Antal módra.

Az van, hogy nincs gáz. Vagyis van csak kevés. Ez viszont minket eeegggggyáltalán nem izgat. Pusztán annyira, amennyire a barátainkat érinti. Mivel azonban még egyik se jelentkezett be, hogy jönnének melegedni vagy főzni, ebből azt a következtetést vonom le, hogy:

1. vagy van még gázuk
2. vagy szereztek valahonnan fát (parketta, bútor, faeke játszik)
3. vagy szimplán megfagytak <-- erről azonban csak szóltak volna.

A vicces az, hogy évek óta mindenki rajtunk röhög - már ha használhatom ezt az erős kifejezést - amiatt, hogy fával tüzelünk. Nálunk mindig mindenki fázik. Látnotok kéne egy-egy téli buli előtt mi zajlik nálunk. Tomkát az infarktus kerülgeti, hogy a mértani pontosággal berakott fájából 2x, 3x annyi fogy, mint máskor, mert igyekszünk a vendégek fogadása előtt felfűteni a házat a náluk megszokott hőfokra. Ezzel egyidőben rólunk szép sorban lekerülnek a ruharétegek és nő az ingerültségünk, mivel a meleget egyikünk sem kedveli. Majd megérkeznek az eszkimónak beöltözött barátaink, akik, mint a verebek a villanypóznán szépen sorban, érkezési sorrendben elfoglalják a helyeiket a radiátorok mentén felállított székeken, ahonnan aztán semmi pénzért nem hajlandóak tágítani az est folyamán. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem fáztak télen nálunk, akkor Karnevál Bandi barátunk stikában majd egy heti tüzelőnket rakta a kazánra...azóta zárjuk vendégség alkalmával a pincét. Ez a fűtés amúgy is kényes téma nálunk. Tudniillik nálunk fűteni CSAK és KIZÁRÓLAG TOMKA tud. Viszont az esetek túl nyomó többségében mi fűtünk. Na van is ebből kalamajka. Először is ha látnátok a kazánházat.
Külön helyen - még az is lehet, hogy fajtánként szétválogatva- vannak az újságok a begyújtáshoz. Külön fakkban vannak a gyújtósok, azon se lennék meglepődve, ha az én drágám colstockal a kezében hasogatná őket. 2x1x50 centi ez az Antal unióban elfogadott méret. Aztán jönnek az egy mérettel nagyobb hasábok, a kazánnal szemben DEEEE!!!! isten óvja azt, aki ehhez hozzá mer nyúlni, úgy látszik nekünk ez a stratégiai tartalékunk.




ehhez csak fő vesztés terhe mellett lehet nyúlni

És végül a falmentén tovább haladva a nagy hasábok. Ebből se lehet ám kedvedre dobálgatni a tűzre, nem ám barátom, hanem szépen sorban, ahogy a sor adja.

mi ezért nem kaptunk frászt, hogy elzárták a gázt

És akkor még nem is beszéltem a tűz megrakásáról, a levegő szabályozásáról, a keringető szivattyú elnidításának éppen megfelelő időpontjáról.
És persze mi mindezeket slendrián módon csináljuk, így minden este raporton vagyunk, hogy mennyi fát, honnan és mikor használtunk.
Viszont!! El kell ismerni, hogy tartós meleget csak a drágám képes csinálni kevés fából éééés neki - velem ellentétben - még egyszer sem sikerült felrobbantania a kazánt. Tehát valamit mégiscsak tud.

Vissza a való életbe.

Na ezt a napot is túléltük. Közel nem volt annyira elviselhetetlen, mint az várható lett volna majd két hét tömör henyélés után. Na jó, igaz, hogy ma még nem kellett reggel fél hatkor kelnem, és ráértem kényelmesen elkészülni. Tehát a fokozatosság elvét betartva szoktatom magam vissza az élők közé. (mint a gyerekeket az ovihoz). Reggel lesétáltam az autóhoz, amit a Tomka a parkolóban hagyott, máskor nem kedvelem ezt a procedúrát, most még ez is jól esett a délelötti csípős hidegben. Baktattam lefelé és olyan nyugalmas csend volt mindefelé, néhol füstöltek a kémények, az út szélén hó foltok egy kis kutya csaholás... idilli volt.
És ezt még a forgalom se tette tönkre. Olyanok voltak ma Pest utcái, mintha kiíterelték volna onnan az autókat. Istenien lehetett közlekedni. Az egyetlen negatívum a lakásban uralkodó 15 fok volt, ami hazaérve várt, de már azon is dolgozott a Tomka, hogy ez mielőbb megváltozzon.
Mindent összevetve nem kuszálódtak össze a kisimult idegeim rögvest az első nap, amikor visszatértem a "civilizációba". És, hogy ez így is maradjon most megyek -nehogy a hirtelen változás miatt elvonási tüneteim legyenek - és bebújok az ágyba a töri tételeimmel. A következő 48 órát a magyar történelem 200 éves szakaszának nagyjaival töltöm, izgi lesz. Bár megjegyzem sokkal de sokkal érdekesebb MOST felnőtt fejjel törit tanulni, mint korábban. Ugyanis mára nagyjából van elképzelésem, hogy mégis mit tanulok. Azért Csibe segítsége most hiányzik, tuti megbeszéltük volna, hogy ő mit tanult erről és én mit tanultam, és amig megbeszéljük már meg is tanulom.

az év első napja(i)

Mivel csibém érdeklődött hát írok. Azt hiszem most az egyszer nem lesz gond a bejegyzés hosszával. A szilveszter a tervezett nyugiban telt. Csuri jelenlegi host családjától, óránként, két óránként jöttek a jelentések, hogy éppen hol jár Csibe, így bevallom már nem izgultam annyira nagyobbik csemetémért. Bár olvasva a kinti időjárás jelentést és elnézegetve a Time Squaren lévő web camera képeit, nem is azért aggódtam, hogy baja lesz-e, hanem hogy nem fog-e megfagyni. Mint a bejegyzéséből láthatjátok a közelében volt ugyan, de túlélte és remek élménnyel lett gazdagabb.
Mi 11 órakkor már megfontolás tárgyává tettük a lefekvés lehetőségét, végül úgy döntöttünk, ha már eddig kibirtuk, nem futamodunk meg. De Monka 1/4 1-kor küldött sms-t már nem hallottam.
Szóval az év első napjaiban botrányos henyélést rendeztünk, úgy családilag együttesen. Általában 10 előtt fel sem ébredtünk. Bendi még ennél is tovább bírta, le sem írom meddig volt képes aludni. Az idejét nem tudom megmondani mikor aludtunk ilyen sokáig. De ez még nem minden. Tehát ébredés ilyen szemérmetlenül későn, majd felkeltem...reggelit készíteni, amivel aztán szépen visszalavíroztam az ágyba. Nem kis teljesítmény ám egy teli teásbögrét úgy bejuttatni az ágyba, hogy se a vajas kalács se az ágynemű ne ázzon el. Jelentem nekem minden "reggel" sikerült. Majd TV. nézés közben megreggeliztem, ezt követően pedig körbe vettem magam a töri tételekkel és délután kettőig el sem hagytam tollas rezidenciámat. Addigra már Tomka befűtött és meleg volt a lakásban. A nap hátralevő részében csak egy-egy házi munkára voltam kapható. Ergo ez a két hét a tömény kikapcsolódás ideje volt.
Másodikán beszéltünk Csibével, elmesélte a szilveszterüket, szót ejtettünk egy-két közeli tervéről, vizsgájáról aztán játszottunk egy honfoglalót. Mostanában rászoktunk, hogy ha ráér honfoglalózunk egyet ilyenkor igen jól szórakozunk, ha elvernek minket (annak ellenére, hogy segítjük egymást) azért, ha meg mi verünk ronggyá valakit, azért. Akárhogy is mindig nagy röhögés van ilyenkor.
Harmadikán ismét egy 50. szülinapra voltunk hivatalosak. Elmentünk, jól éreztük magunkat aztán bújtunk vissza a barlangunkba.
Ma pedig már a nap jó része sopánkodással telt, hogy holnaptól indul az élet. Brrrr nem is akarok a következő három napra gondolni. Szeretném, ha sikerülnének a vizsgáim, hogy ezt a félévet is letudhassam.