Moni

Tudom, hogy Moni szivesebben maradna háttérben, nemhogy cím és bejegyzés "téma" legyen, de egyszerűen muszáj pár szót ejtenem róla. Talán már említettem, korábban, hogy egy Petőfit ábrázoló emléklapon kívül soha semmit nem nyertem (ráadásul Petőfi messze nem a legkedvesebb költőm). Így a legjobb akarattal sem mondhatom magam a szó klasszikus értelmében szerencsés embernek. Szerencsémnek én a családomat tartom és, hogy rendre olyan emberekkel hoz össze a sors, akiktől tanulok, vagy csak jót tesznek a lelkemnek. Nos Moni ezek közé tartozik. 2004-ben ismerkedtünk meg a neten, amikor nagyon menni akartam innen, és ő nagyon korrektül és nagyon készségesen válaszolgatott a kérdéseimre. Nem szépített, nem festett rózsaszín képet. Nekem már akkor nagyon szimpatikus és lássuk be, mivel itthon már régen nem tapasztaltam ilyesmit egyben szokatlan is volt, hogy milyen nyitott és önzetlenül segítőkész. Egy szó, mint száz Moni segít emlékezni egykori önmagamra és talán egy kicsit meg is őrizni azt, mert amikor legszívesebben belesüllyednék az itthoni rosszkedvbe, akkor eszembejutnak a beszélgetéseink.
Imádom az írásait, szeretem, ahogy fogalmaz és azt, hogy tartalommal bírnak a bejegyzései. A receptjeiről most nem is beszélek, szőrnyen finom sütiket tud sütni.
Legutóbbi látogatásakor ejtettük meg ama ominózus ebédvacsit, ahol a téma Mo. volt (persze több más mellett). Néha, amikor Mo-ról és magunkról (magyarokról) gondolkozom elszégyellem magam, hogy mennyire borusan látom a dolgokat. Ilyenkor, rosszindulatúságnak és keserűségnek tudom be a gondolataimat. Az igazi riadalom, azonban akkor vesz rajtam erőt, amikor Monival beszélgetve sorra igazolódnak a meglátásaim. Ti. ő úgy lát "ránk" kívülről, hogy közben nem szakadt meg teljesen a kapcsolata az itthoniakkal, és jelenlegi hazáját sem emeli kritika nélkül piedesztára. Persze igen, tudom éppen nem rég írta, hogy sokmindent felejtett, de számomra akkor is ő (hogy ilyen randa kifejezéssel éljek) a "kontroll monitor".
Élő példa erre a legutóbbi két bejegyzése (lekizés, lelkizés 2). Azóta nézegetem én is a színeket, tényleg szürkék vagyunk, ( nem gondolom, hogy ennek csak a tél lenne az oka ) az öltözködésünk, a metrón a sok fénytelen szemű lefelégörbülő szájú ember. Felveti a kérdést Moni, hogy miért nem megy nekünk a marketing? Miért nem, tudjuk eladni magunkat a világban? Miért, miért? Mert mi magunk sem hisszük, hogy sikerülni fog. Mi magunk is csak a határokon belül hisszük el, hogy a legjobbak vagyunk (mondogatjuk is egymásnak jó sűrűn). Ennyi "letörtbilifülü" ember hogy tudná vigyorogva, büszkén képviselni magát? És bizony igaza van V.-nek (Moni párja) egy nemzedéknek kell szemléletet váltani, de sajnos az a nemzedék nem a gyerekeink, hanem majd az unokáink lesznek... talán.