És még egy kis karácsony

A múltkor nagy igyekezetemben, hogy beavassalak benneteket Bendi ajándékába el is felejtettem mesélni, hogy idén ismét milyen műsort kaptunk a gyerekektől. A lényeg megint a paródián volt. Fogalmazzunk úgy, hogy mindenki remekül szórakozott, ha a saját magáról szóló karikatúrát nem is élvezte, a másikén azért jókat nevetett. És mivel mindenki előbb vagy utóbb terítékre került így mindenki tudott valamin nevetni.

Természetesen nálam a Farm volt az a gyenge pont, amit meglehetett lovagolni. Csibe egy olyan verset rittyentett -amihez az ihletet az én farmom adta - hogy csak na. Kicsit ugyan morbid, de nekem nagyon tetszett. Begépelem, de akit nem érdekel nyugodtan átugorhatja.

Farmer Mary balladája

Történetem hőse az árva leány Mary,

ki napjait bolyongva, szomorúan éli.

Saját farmot akart, ez volt minden vágya,

s nemsokára rátalált egy kedves kis tanyára.

Készen állt, hogy végre saját földje legyen.

ő a legboldogabb mezőn, dombon, hegyen.

Rávette a szomszéd falu majdnem egész népét,

hogy ki-ki adja föl eddigi kis létét,

s vásároljon földet az övé mellett közvetlen,

ilyen módon jól járnak ők mindketten.

Így lett Farmer Mary, ki napjait már Famrvillében éli.

Szánt, vet, s napestig csak arat,

ideje másra nem is igen marad.

Folyton folyvást a jószágokat hajtja,

ló, kacsa, malac, s barna fejű marha

népesíti farmját, s egy tehén, kinek

nem élnénk jól tején,

hiszen puncsot ád a drága, erről szól a fáma.

Dagad Mary farmja, dagad, mint az eper tehén farja,

s az ágyások mérete és száma,

ha Mary az időt és a trágyát rászánja...

De itt a baj, s mi a lánynak fejfájást okoz,

Most kevés a búza, a fákon nincsen toboz.

A szeder nem elég, hogy megteljen a veder.

Nincsen trágya, a szomszéd nem segít ha kell.

A trágyahiányt Mary farmja bánja.

Jószágait a lány ej de nagyon szánja.

Nincs mit enni, nincs mit tenni, pénze sincsen trágyát venni.

Haldoklik a farmja népe, trágya, trágya, trágya kéne.

Mihez kezd most Mary, ki napjait kétségek közt éli?

Hogy mentse farmját, terményeit, a sok marhát?

Ha nincsen trágya, nincsen föld,

étel sincsen, a tyúk sem költ.

Megértette Mary mit kell tennie,

saját magát kell a földbe vetnie.

Akkor lesz csak újra termékeny a talaj,

nő majd megint padlizsán, répa, paraj.

Az állatok is akkor élnek bőségben tova.

Tudja a lány mit kell tenni, de tétova.

De szeretete farmja iránt legyőzi a félelmet.

Talpalatnyi hely sem marad gyávaságnak, kételynek.

Leszáll az éj, s Mary kést vesz magához,

kimegy a földre, s így szól a Holdvilághoz:

"Oh ár-apály s termékenység fényes égi teste

Te leszel tanúja végemnek ma este.

Minden éjjel ezüst fénnyel nézz alá farmomra,

sugaraid irányítsd szegény sírhalmomra.

Így tartsd életben földemet örökre,

Áldásodat küldd minden kis tökömre.

Virágozzék a farm gazdag termény legyen rajta,

boldog jószágokkal legyen tele a pajta!"

Így áldozta fel magát a szegény farmerleány,

vér csillan a holdfényben a kertnek kis kapuján.

Elszállt a lélek, a dolgos kis Mary.

Ki életét e perctől földje mélyén éli.

Hát ennyi volt.

Persze hozzá teszem, hogy ezt a bejegyzést már nem is tudom hány napja kreáltam. Olyan rég, hogy az már tavaly volt.

Már nem is merem ígérni, hogy születik beszámoló a szilveszterről, de majd igyekszem...

És jövő hét szombaton SÍELÉÉÉÉÉSSS!!!!!! Nagyon, nagyon várom. A sígatyómat már felpróbáltam, még betudom gombolni, és a síbakit is felpróbáltam, jaj csak az a becsatolás ne lenne...na erről majd tényleg mesélek.

Csendes ünnepek

Most nyugdíjasokat játszunk Tomkával. Ketten vagyunk itthon, a gyerkőcök lementek a barátaikhoz. Tomka "távirányítózik", én meg...hát blogot írok és farmozok, mi mást tennék. Igen, kicsit talán öreges a tempó, de az egész éves rohangálás és szervezkedés után én nagyon élvezem, hogy nyugi van. A legnagyobb szervezést pedig az igényli, hogy ki menjen ki a konyhába ásványvízért.

A ház most már felöltötte végleges ünnepi formáját. A karácsonyfa is feldíszítve áll a nappali sarkában. Köszönhetően, annak a mintegy 60 cm-nek, amivel megkurtították Tomkáék a fát a plafont sem kellett kiütnünk. Csibe kezenyomát dicsérik az alábbi képek.

A Szenteste is jól telt, bár bevallom, hogy a mentők számát azért kézközelben tartottam. És hogy miért volt erre szükség egy ilyen napon? Anyukám ugyanis szereti túlaggódni a dolgokat és Bendi ajándéka esetleg kiválthatott volna belőle valami túlzott reakciót. Most, hogy már mindenkit eléggé kíváncsivá tettem, elárulom, hogy Bendi egy repülőjegyet kapott ajándékba. Az uticél pedig Dubai, ahol két barátnője lakik és akiket meg szeretne lepni "hiretelen" megjelenésével.

Most mondhatjátok, hogy persze mi ezen a nagy cucc? Nos nem több, mint, hogy Bendi még soha nem ült repülőn, és egyedül sem utazott a 22 km-re lévő iskolánál messzebb. Így elmondhatom, hogy az általam oly' sokszor emlegetett fokozatosság elvét ismét sikerült felrúgnunk. De teher alatt nő a pálma, nem? Úgy tűnik imádunk izgulni, ha nincs egy gyerekünk a tengerentúlon, akiért izguljunk, nosza elküldjük a másikat egyedül az első repülőútjára.

Mindenesetre Csuri januártól (febr-8-án megy Bendi) intenzív nyelvoktatásban részesíti az öccsét, hogy ha kérdeznie vagy kérnie kell valamit angolul, ezt meg tudja tenni. Hogy mi lesz ha válaszolnak a kérdésére? Hát azt majd elmesélem, ha Bendi megérkezik.

Szóval, ha túl leszünk a kicsit zűrös januárunkon, ismét írhatok majd nektek egy világcsavargó Antal utódról. Folyt.köv. februárban.

Ja még annyit, hogy a mentőkre nem volt szükség...eddig. Ugyanis a nagymamák dacára annak, hogy megmutattuk a Bendi nevére szóló repülőjegyet azt hiszik, hogy hülyéskedünk. (jó, kétségtelen kitelik tőlünk ilyen, de most véletlenül nem). Úgyhogy gyanítom, hogy az aggodalmának, majd csak ezután ad majd hangot.

Egyébként rendkívül büszke vagyok magamra, mert már két karácsonyi étkezést is sikerült megúsznom "túlzabálás" nélkül. Holnap anyuéknál kajálunk így az eddigi önmegtartóztatásom, komoly veszélyben van. És holnap vár még ránk egy igen jónak ígérkező program, délután ugyanis Simáékhoz vagyunk hivatalosak. Nagy aktiviti partit tervezünk és nincs kétségem afelől, hogy remekül fogunk szórakozni. Mivel vasárnap jó eséllyel lesz még időm blogot írni, nincs kizárva, hogy betudok nektek számolni a holnapi eseményekről is.

Karácsonyi előkészületek

Ma már konyhaszolgálaton voltam. Tökfőzelék, tarhonya és az ezekre feltétként készült húsi bánta a ténykedésemet. Közben kimostam és Bendegúz legnagyobb bánatára az ő szobájába dugtam el a kiteregetett ruhákat. Ezzel a mai célirányos feladataimnak eleget is tettem. Ez talán egy kicsit kevésnek tűnik így két nappal karácsony előtt. Mivel azonban Csibe itthon van, ezért ő már az étkezőt karácsonyi díszbe öltöztette és a nappalit is előkészítette a fa és egyéb ünnepi dísz fogadására. Persze amennyi előnyét élvezem ennek, azért annyi hátránya is akad. Emlékszem, amikor először rakott Csuri rendet, mennyire örültem. Üröm csak akkor került a "levesbe", amikor pár nap elteltével kiderült, hogy a rendrakás nem volt egyéb, mint, hogy a lakás rejtett szegleteinek réseit kitöltötte az elől, vagyis az útjában lévő cuccokkal. Persze tette ezt minden követhető logika nélkül. És, én, aki több, mint húsz éve a "kedves" mama áldásos tevékenysége folytán abszolút hozzá vagyok szokva, hogy semmi sincs ott, ahova én leteszem, még én sem voltam képes megtalálni a dolgaimat. Némelyik kis szerencsével már Vízkereszt után előkerült, de volt, amire csak a Húsvéti "pakolás" alkalmával leltem rá valamelyik fiók mélyén. De szülő vagyok én? Tessék örülni annak, ami van! Így ma már felhőtlenül tudok örülni Csibe segítségének, mert rutinosan a fontosabb dolgokat nyomonkövetem, hogy hova dugja. Különösen tudom értékelni a díszítést a tavalyi eset óta, amikor is ott álltam egy egész doboznyi (és nem kis doboznyi) karácsonyi dísszel az egy centistől, a félméteresig, és csak néztem, hogy akkor ezt most hova és hogy is?

Persze megkaptam az én Csibémtől, hogy legközelebb, ha lehet simítsam ki azt a hatvan darab két centis masnit, amikor elpakolom, mert behajlottak a szárai. Én persze mindent megígértem, de eszem ágában sincs ilyen babra munkát csinálni, az csak az elvetemült precíz szűz szülötteknek való nem nekünk "szárnyaló" vízöntőknek.

Aztán a másik igen fontos előkészületi munka Tomkára hárult, mint minden évben, a fa vásárlás. Tegnap én is elmentem vele, emlékeztek, jobb rá odafigyelni, különben simán megvesz egy akkora fát, ami az Országház nagytermében is elvész. Sajnos nem találtunk megfelelőt. Igaz a végén már csak Tomka szállt ki az autóból és én úri nő módjára a szélvédő mögül mutogattam, hogy melyiket szemlélje meg közelebbről. Tudniillik az autóba való egyik elegánsnak éppen nem nevezhető beülésem alkalmával az egyetlen farmerom szintén elegánsnak nem nevezhető módon megadta magát és szabályszerűen lerepedt rólam (a karácsonyi zabálás előtt pont jókor jött ez az intő jel). Ilyen körülmények között úgy döntöttünk, hogy aznapra feladjuk a keresgélést és majd ma elmennek a fiúk és megveszik a fát. Hát megvették.

Már, amikor Tomka telefonált, hogy mekkora a ház belmagassága gyanút fogtam és rutinosan 10 centivel alacsonyabbat mondtam a valóságosnál. Persze Tomka is ismer ezért ő rátett 20 centit és teljesen logikusan egy majd 5 méteres fából levágatott annyit, ami egy 3 méter 10 centi belmagasságú házba beférne. Így most már csak 50 centit kell levágnunk, hogy beférjen a nappaliba a fa. És ez még csak a magassága. Gondolom tudjátok, hogy egy ekkora fának van szélessége is. Az majd holnap este derül ki, hogy mi is maradhatunk-e a nappaliba, vagy csak a fa fog beférni. Persze ezektől a problémáktól a szemem sem rebben már.

Amúgy abszolút nyugi van. Idén nem lihegtük túl az ajándékokat, így nem kellett sokat csomagolnom sem. Mivel azonban Bendi ajándéka a nagymamák előtt is még titok (jó okunk van a titkolózásra, majd meglátjátok), ezért elöljáróban csak annyit, hogy lesz miről mesélnem.

Élvezem ezt a váratlanul kapott nyugis napokat. Bendi a szobájában gitározik a klaviaturáján (kép lent).

Csibe meg raffaelló golyókat és a hozzávaló dobozokat készítette mellettem, miközben jókat dumálgattunk. Annyira tetszett neki a saját munkája, hogy a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül örökítsem meg a blogban. íme megettem:

Igaz, hogy a göthösségem nem hiányzott, mégis annak köszönhetem, hogy ilyen nyugisra sikeredett az idei karácsony felvezetése. Nem tudom mikor tudok leülni beszámolni az ünnepi eseményekről, de addig is mindenkinek

BÉKÉS BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK!!!!

A labda elkapva

Mielőtt a bejegyzés valódi témájára térnék el kell mesélnem, hogy NYERTEM!!!! Moni kiírt egy versenyt még a hónap elején, amin meg lehetett tippelni, hogy mennyi mézeskalács házat ad majd el és képzeljétek nyertem!!! Igaz, hogy nem annyit adott el, amennyit én tippeltem, de annyit adhatott volna el, ha Buddha lenne és, mint ilyen sokkal több kézzel rendelkezne :))). Komolyan mondom, annyira örültem ennek a hírnek, hogy elmondani nem tudom. Tuti a gyógyulásomhoz is hozzájárul majd. És akkor lássuk miért is ragadtam klaviaturát ismét.

Rendkívül röstellem, hogy csak most válaszolok Moni nekem dobott labdájára. Nevezetesen, hogy mi szerepel a karácsonyi kívánságlistámon. A legérdekesebb ebben az, hogy évek óta nem tettem fel magamnak ezt a kérdést. Most azonban kénytelen vagyok elgondolkozni rajta.

Egyszerűen nincs olyan tárgy, amiről úgy érezném, hogy boldogabb lennék, ha birtokolnám. Persze lennének olyanok, amelyek könnyítenének az életemen, ilyen például egy szárító gép. Egy kicsit utálom ugyanis télen a lakásban itt is, ott is kiterített ruhák. Egy kenyérsütő géppel is régóta kokkettálok, de tisztában vagyok a saját korlátaimmal és biztos vagyok benne, hogy két hétnél nem tartana tovább, hogy sütök benne, utána egyszerűbb lenne a boltban megvenni a pékárút. Ami viszont jó időre kisimítaná a ráncaimat az egy segítő lenne, aki hetente kitakarít nálunk. Jó, mondjuk ki: egy takarító nő álmaim netovábbja. Igen el lehet ítélni emiatt, de számomra ez olyan hatalmas segítség, ami kihat az életem sok területére. Mindenhol sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok ha, tudom, hogy ezt a gondot leveszi valaki a vállamról.

Tulajdonképpen nem mondhatom, hogy nagyon nehéz évem lett volna. De egy valami hiányzott, a feltöltődés. Így azt hiszem idén én is csatlakozom Tomka évek óta ismételgetett kívánságához, ő ugyanis soha semmit nem kér karácsonyra csak NYUGALMAT. Én is ezt kívánom magamnak, magunknak, kívülről és belülről jövő NYUGALMAT... a többire már lesz erőm magamtól is.

Ez nem lehet igaz

Le sem írom, hogy mit csinálok...na jó úgy sem ússzátok meg persze, hogy elmondom. Ülök az ágyban Csibe laptopjával az ölemben 38 fokos lázzal. Ha köhögök a tüdőm és az agyállományom egyszerre szeretne a testemen kívül lenni. Az orromat lassan bedugom, mert folyamatosan fújnom kell...ha ebből az "esetleírásból" nem jöttetek rá, én már megint beteg vagyok. Úgyhogy lassan megváltoztatom a blog címét.... mondjuk legyen "Egy krónikus göthös utolsó napjai" a cím.

Amúgy mindenki beteg a családban most. Én a gyerekektől kaptam el, Csibe 39,5 fokos lázzal feküdt itthon két napig. Utána Bendi jött, aztán én és Tomka is jön hazafelé, de már jelezte, hogy folyik az orra, fáj a feje és gyengének érzi magát. Nála ez 3 napos alvást jelent. Lehet, hogy idén nem lesz karácsonyfánk? Vagy majd 24-én délelőtt megvesszük :)))

Viszont van egy előnye is ennek. Most aztán bepótolom az összes elmaradásomat. Tegnap voltunk az egyetlen vizsgánkon, ami erre a félévre megadatott, hála az égnek egy karácsonyi kettest kaptam a csapnivalóan pocsék irományomra. És alig negyed órája leadtam még egy házidolgozatot így ez a félév abszolválva és februártól megkezdem az utolsó évemet az egyetemen. El sem hiszem, nagyon elröpült az idő. Mellesleg a házidogám a bloggolásról szólt, egész érdekes dolgokat tudtam meg erről a tevékenységről.

És most csapjunk bele nézzük miről nem számoltam az elmúlt időszakban be?

Hálaadás Easthamptonban

Amíg én itt "lustálkodtam" és nem írtam Blogot, addig Csibe ismét végigjárta a fél világot. Azt azért jeleztem, hogy a reptéri kis incidensünk után épségben megérkezett és ismét beengedték Amerikába. Igazság szerint nem mesélt sokat, Becca hozta a formáját, Csibe csak így fogalmazott: "lehet, hogy jó nevelésben részesült, de nem volt fogékony rá" . Nemes egyszerűséggel rendszeresen elfelejtette bemutatni Csibét a népes család tagjainak, aki néha kicsit anyátlanul kódorgott a hatalmas házban. De mint tudjátok nem sokáig jellemző ez az állapot Csurikámra, ezért hamar megbarátkozott a többi családtaggal és baráttal. Így nem egy nagyon érdekes emberkével ismerkedett meg. Többek között a varsói egyetem egyik professzorával, vagy az egyik korábban olvasott könyvének szerzőjével. A Hálaadási vacsoráról csak így nyilatkozott: ha hat szakács három nap alatt csak ezt tudta produkálni, akkor az egyszerű Hálaadási vacsora szörnyű lehet. Amúgy ezért a kajáért nem adnám oda anya egy óra alatt elkészített bármelyik kajáját sem. Na jó itt híztam egy kicsit a büszkeségtől :)))

Nem teljesen emlékszem már a kronológiai sorrendre, de volt ott házi szavalás, Csibe József Attila Tiszta szívvel című versét mondta angolul Becca meg magyarul. Illetve, hogy azért kapjanak egy kis ízelítőt az igazi magyar kiejtésből, Csibe elmondott még pár versszakot a Himnuszból. De volt ott activity nagy hangoskodással és sok nevetéssel. Ennek "emlékére" idén nekünk is ilyesmit kell majd játszanunk Monkáékkal. Ezért az adventi naptárból most mi nem édességeket veszünk ki, hanem különböző feladványokat teszünk be a zsebekbe. Lehet filmcímet, színdarabot, könyvcímet, idézetet és még mit is írni? Ja igen, híres embert. Jóóó nehezeket írtam be nekik, nem kíméltem őket. Hamar eltelt a kint töltött egy hét. Amikor Bendi megtudta, hogy a legtöbb ajándékot neki hozza Csibe, meglehetősen türelmetlenül kezdte várni haza a nővérét. És tényleg Csibe szinte az összes pénzét Bendire költötte. A legbecsesebb darab egy Ray Ban napszemüveg, ami kívülről égszínkék a belső felén viszont a New Yorki metró térképe van. Csak csendben jegyzem meg, hogy a Ray Ban új kollekciója engem erőteljesen emlékeztet nagyanyáink SZTK keretes szemüvegeire. Gondolkoztam is, hogy megkeresem a Dédi csontkeretes szemüvegét és felajánlom Bendinek viselje nyugodtan, ha már ennyire odáig van ezért a fazonért.

Sajnos fényképekkel nem szolgálhatok, mert Csibém nem akart turistának látszani, ezért mindössze 3 db képet bírt készíteni.

Kedden ért haza Csibém és következő hétfőn már mentek is a barátnőivel Dublinba, Saját bevallása szerint ezt a kiruccanást sokkal jobban várta...jobban is érezte magát, de ez már a következő bejegyzés témája.

Négyesben Dublinban

Szóval Dublinba este indult a gép. Előre bocsátom, hogy aki csak teheti a Ryanairt kerülje el. Sumák egy banda, tök olcsónak tűnik, de mire minden levegővételedért kifizeted a sarcot már ott vagy majdnem, mintha Malévval vagy Aerlingussal mentél volna.

Szóval 1/2 7-re volt megbeszélve a többi lánnyal a reptéren a randi. Természetesen én aznap is dolgoztam, de hiába jöttem el előbb, így is 18:22-kor még csak a Budakalászi Coránál voltunk. Mit mondjak, csak remélni merem, hogy sötétben nem fotóztak, mert néhol fogalmazzunk úgy hogy tűrhetetlenül túlléptem a sebességhatárt. De 18:50-kor megérkeztünk, akkor még egy kis bőröndpakolás várt ránk. Aztán felraktuk a lányokat, akik huss elrepültek az én kedvenc országomba. A fő cél a Trinity Collage nyiltnapján való részvétel volt, de az idő java része leginkább a Guiness körül forgott. Hol múzeum, hol Pub látogatás formájában. Persze az vesse a lányokra az első követ, aki nem így tenne a Templebar közelében. Egy-két kompromitáló fényképet lenyúltam az egyik közösségi oldalról. Íme:

A nyiltnap nagyon tetszett a lányoknak, olyannyira, hogy Didi is és talán Bori is eljátszik a gondolattal, hogy esetleg jelentkezik oda. Én örülnék neki, mert Csibével jó kis csapat lennének, hogy a szüleik is ilyen boldogok voltak-e, amikor meséltek nekik a terveikről, arról még nincs hírem. Bár most egy kicsit meginogni látszanak a terveink, mert állítólag a Trinity a jövő évtől az EU-s hallgatóktól több, mint 5 ezer euró hozzájárulást kér, és ez ugyebár nekünk vállalhatalan. Szóval majd ha történik valami ezügyben megírom.

Egyik este Moniékkal is randiztak a lányok és az én kedvenc fűszeres csirkeszárnyaimat vacsizták. De képzeljétek Moni küldött nekem egy fűszerkeveréket, így ha majd a jövő évzeredben meggyógyulok, akkor az e-mailen elküldött recept segíytségével el is készítem én is itthon. Így legalább, ahogy Moni fogalmazott egy kicsit csillapítom a honvágyamat.

Ha NYC-ből Bendinek hozott ajándékokat, akkor most én voltam soron. Mindenféle bigyót kaptam, így tovább bővült egy Temlebaros és egy birkás mágnessel a hűtőmágnes gyűjteményem. Egy színes birkákat ábrázoló bögrével az ír bögre gyűjteményem. Egy fülbevalót is kaptam, Tomka pedig egy győőőőnnnyörűűű ír zászló színeiben pompázó boxert :)))). Bendi pedig nem akarta elhinni, hogy ő most tényleg NEM nem kap az élménybeszámolón kívül semmit. A kis haszonleső...

Mivel gyakorlatilag két és fél napot voltak kint sokkal több mesélni való nem gyűlt össze. És mivel én most egyre rosszabbul vagyok, ezért be is fejezem a bloggolást, de hamarosan ismét jövök, pláne, ha továbbra is ágyhoz köt ez a fránya göth :)))).

Itt vagyok

"Itt vagyok, látod nem tűntem el csak a dal (szó, idő) nem talált rég rám" Malek Andrea után szabadon. Azt hiszem blogtörténeti időszakon vagyunk túl. Még soha nem telt el ilyen sok idő két blogbejegyzés között. Ennek elsődleges oka, az időhiány volt, de azért "bejátszott" egy hétvégi internet letiltás is. Khm, igen, késve feladott csekk halmozva T-mobil rendszer országos meghibásodásával. De fátylat a múltra itt vagyok és megpróbálom elmesélni, hogy mi minden történt az elmúlt két hétben.

Beszámoló és történet mesélés között óriási különbség van. Habár én utóbbit kedvelem-ezért igyekszem minden velünk megtörtént eseményt élvezhető formában visszaadni-ennek ellenére sajnos jó esély van rá, hogy a visszatekintés előbbi kategóriába fog tartozni. Úgy döntöttem, hogy több apróbb bejegyzésben próbálom meg utolérni magam és aztán visszatérünk a jól megszokott régi kerékvágásba. Persze csak, ha karácsony közeledtével hozza kicsiny családunk a szokott formáját és lesz miről írnom.

Téli világ

Mivel ez a legfrissebb élményem, ezt szeretném megosztani veletek. Igen, a farmomról lesz szó. Kész, most már kétség nem fér hozzá, hogy orvosi segítségre szoruló függőségben szenvedek. Igaz, az átrendezés talán a gyógyulás felé vezető rögös út első lépése lehet. Ugyanis a felére csökkentettem az állatállományt és a bevetendő ágyások számát. Viszont megvettem az első villámat és berendeztem a karácsonyi sarkot a farmon. Képek, íme:

Most mondjátok, meg nem gyönyörű?

Egészen átrendeztem a farmomat, felkészülve a "takarék" üzemmódra. Nehogy azt gondoljátok, hogy fenti sorok pusztán önostorozó túlzások. Az átrendezéssel tagnap, vagyis ma hajnali fél kettőkor végeztem mintegy 9 órás kattingatás után. És ráadásul élveztem minden egyes percét. Igen, tudom, ne is mondjátok, ez nem normális, de én is ezzel kezdtem, és azon vagyok, hogy egyre kevesebb időt töltsek a farmon. (Klón, ne merészelj kommentelni!!! )

Az a baj ezzel a farmmal, hogy a "működtetők" vagy hogy nevezzem őket, mindig előrukkolnak valami újdonsággal. A karácsonyfa sem olyan egyszerű, kis feldíszített fácska, neeeem. Képzeljétek Advent első napján, kaptál egy fenyőfát, majd attól a naptól kezdve lehetett ajándékokat küldözgetni egymásnak. Mit csinál a farmtársadalom ilyenkor? Vadul elkezdi küldözgetni az ajándékokat. Majd a megadott módon bepakolja azt a "fa alá". A következő módon: klikk ajándékra, fenyőfa csillogni kezd majd elnyeli ajándékot. És klikkelgetsz buzgón, majd egyszercsak eléri az ajándékok száma a húszat és a fa hopp nő egyet és megjelennek rajta díszek... Innentől persze nincs megállás, mint az őrült kezded gyűjteni az ajándékokat. És ez még nem minden, gondolom nem csak engem érdekel, hogy mi van a kék, piros, zöld, pink és barna csomagokban. Mikor lehet kinyitni? Na mikor? Terrrmészetsen 24-én.

Őszintén mondom, hogy fogalmam sincs, hogy adom be itthon, hogy én 24-én farmozni fogok. Majd belopom a laptopot a klotyiba és előadok egy komoly gyomorrontás színdarabot, ami hosszú időre nem engedi elhagyni a WC-t. És talán annyi idő alatt kitudom bontogatni az ajándékokat.

Addig is várom, hogy "megérjen" a feldíszített fenyőfám és hogy az ellófrált és befogadott bikám segítségével megszülessen az első bocikám :))).

Disznólkodok

Mivel az én drágám hosszú napok óta a messzeségbe vesző tekintettel járt-kelt, és egyre gyakrabban zaklatott a "Mennyi sonkát füstöljünk?" és ehhez hasonló kérdésekkel, rá kellett jönnöm, hogy ismét idény van. A disznóvágás idénye. Ez nekem nem sok jót jelent. Mint tudjátok az én páromnak a disznóvágás valami szakrális szertartást jelent, amire testileg lelkileg készül. Ezzel szemben én csak az elmosandó hatalmas zsíros badellákat, késeket, húsdarálókat látom benne. Azt már csak tényleg így egymás között, négyszemközt és rendkívül halkan suttogva jegyzem meg, hogy a legeslegjobban a disznóvágás alkalmával, az alkohol hatására elhangzó rendkívül szellemesnek vélt párbeszédeket utálom. Azon a rengeteg erőltetett hülyeségen, amiket ilyenkor hallok egy egész évig képes vagyok elhűlten háborogni. Persze kétségtelen, hogy Ady verseket szavalva még sem lehet öldökölni és nyakig a véres húst dagasztani...bár ki tudja némelyik József Attila vers talán illene az alkalomhoz.
De ha az én drágámnak ez a hobbija, hát legyen, erőt veszek magamon és néha, néha odadugom az orrom a tett színhelyére. Ennek holnap lesz a napja, ma erőt gyűjtök. Persze azért van egy kis lelkiismeretfurdalásom, hogy ennyire távoltartom magam egy olyan dologtól, amit Tomka így szeret, viszont vigasztal a tudat, hogy ő se jár velem színházba, amit viszont én szeretek :))). Talán majd egyszer megnézünk együtt egy darabot, ami disznóvágásról szól. Holnap azt a pár órát kibírom, utána meg már csak meg kell főznöm a finom kajákat, a pocákból kikerülő húsokból.
Ennyit az én megpróbáltatásaimról és most lássuk mi a helyzet a gyerkőcökkel.

Csuriról, mint ahogy azt a rövid hírekben olvashattátok nem sokat tudok, de kedden jön és gondolom akkor majd mesél.

Bendi viszont ahogy említettem ismét kézizik. Tomka már meg se rezzen ezeknek az újításoknak a hatására. Igaz, most könnyebb elfogadnia a dolgot, hiszen az őőőőő kicsi fia most nem mezőnyben játszik, hanem beállt a kapuba. És ugye az én drágám is sokáig kézilabda kapus volt csak utána fordult a foci felé. Bendi is hordozhat valamit a génjeiben, mert a csapata teljesen odáigvan, hogy milyen remekül véd. Olyannyira, hogy amikor először mentem érte edzésre és gyanútlanul ücsörögtem az autóba az egyik anyuka "rám vetette magát". És szinte levegő vétel nélkül darálta el, hogy Bendi annyira jó, hogy azzzzzzonnnnnal át kell őt igazolni, és az igazolását már másnap szerezzük meg így és így, és utána hívjam fel, és bemegyünk együtt, és akkor aláíratjuk, és lepecsételik és és és.... csak kapkodtam a fejem. Bólogattam bambán és mindent megígértem csak, hogy szabaduljak. Esküszöm azt hittem én tudok a legtöbbet beszélni levegővétel nélkül, aztán egyszercsak ott terem ez a csaj ismeretlenül és lemos a színről. Azóta már voltam megint Bendiért de csak valamelyik bokor alján mertem megállni, nehogy újra rám találjon.
A lényeg, hogy Bendikém most kapus és szeret járni. Így hamarosan kézilabdameccsre is járhatunk, igazából nem bánom, egyrészt mert addig sem kell a háztartással foglalkoznom, másrészt a kézilabdát lényegesen jobban szeretem, mint a focit. Egyet fogok csak nehezen megszokni, amikor az én Bendikém gólt kap, de ha valóban annyira jó, mint ahogy mondják, akkor erre majd ritkán kerül sor.

Ismét a nagy almában

Megint úgy repültek el a hetek, hónapok, hogy észre sem vettem. Nem is volt még olyan rég, amikor meséltem nektek Becáról, hogy meghívta Csibét hálaadásra East Hamptonba és tessék ma már fel is tettem Csibét a gépre, ami megint mérföldezrekre repítette tőlünk. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Reggel időben és veszekedés nélkül sikerült elindulnunk. Igaz Tomka egy kicsit szűken látott el bennünket pénzzel, így reggel kénytelenek voltunk A Hét krajcárhoz hasonlóan összekeresgélni parkolásra az aprókat a fiókok sarkából, de végül ezt is megoldottuk. Ferihegyre is időben értünk ki. Csibém becsekkolt és már el is tűnt a kanyarban (most nincs fotocellás ajtó :)) ). Szóval jók voltunk! Na mit szóltok? Milyen simán ment minden? Meglepődtetek?
Hát én is meglepődtem volna, ha minden így ment volna, de TERRRRMÉSZETSEN megint volt egy kis gikszerünk.... Nem mi lennénk, ha nem lett volna.
A fent leírtak nagyrésze igaz, egészen a becsekkolásig, ugyanis, amikor a kedves, gömbölyded földi személyzethez tartozó hölgy közreműködésével az e-chek in segítségével szerettünk volna beszállókártyához jutni, annál a kérdésnél, hogy az USA beli tartózkodási hely címe, elakadtunk. Nem kicsit, NAGYON. Ti. az én Csibém ezt a pontot elegánsan átugrotta az ESTA engedély kitöltésekor és utólag sem ítélte olyan fontosnak, hogy utána járjon. Ki a fenét érdekel, hogy hol tölt 7 napot? Elvégre kijönnek érte a repülőtérre, kiviszik oda és hogy hol lesz a kettő között? Kit érdekel? Igenám, de ennek hiányában egyáltalán nem adják ki a beszállókártyát.
Emlékeztek még, hogy amikor nálunk 1/4 12 van, akkor Amerikában hány óra van? Segítek, reggel 1/4 6 . Na mármost ebben az időpontban eléggé kétséges, hogy Beca, akit magyarországi tartózkodása alkalmával alig bírtunk 11-12 órakor kiebrudalni az ágyból, fenn lesz a neten. Mert hogy először ott próbálkoztunk elérni, persze eredménytelenül. Ja és Beca telefonszámát sem tudta Csibe. Mit mondjak egy egészen enyhén levert a víz, hogy itt marad a nyakamon a gyerek. Ijedtemben eszembe jutott, hogy van egy exkolléganőm, akinek a testvérééknek van egy lakásuk New Yorkban. Nosza felhívtam őt, és bár rendkívül égett a képem, hogy egy megbeszélés kellős közepén zaklatom, de megkértem, hogy ugyan mondaná már be a kecó címét, amit ő készséggel meg is tett (örök hála érte). Így sikerült végül feljutnia Csibének a gépre. Azóta már megszereztem minden adatot Becától, remélem, hogy az USA-ban nem lesz ebből gondja a bevándorlási hivatal morcos úriembereinél.
Jelenleg valahol az Óceán felett röpköd az én Csibém és majd valamikor hajnal egy felé ér földet a nagy vízen túl.
Tegnap este még vettünk 4-5 Szamos marcipán desszertet meg egy rakat túró rudit (mivel Beca igencsak megkedvelte, amikor itt volt nálunk), de ennél több ajándékot, bárhogy is erősködtem nem volt hajlandó Csibe kivinni, hát remélem nem lesz neki kellemetlen, hogy csak ennyit visz, amikor a vendéglátók állják minden költségét.
Kíváncsi vagyok, hogy érzi majd magát. Beca erről az eseményről majd' két órán keresztűl mesélt nekünk nyáron, azt hiszem mindenféleképpen érdekes élményben lesz Csurinak ismét része. Jövő hét kedden jön haza, addigra már meg lesz az emeltszintű érettségi eredménye is...csak én nem fogom tudni :(((.
Nem tudom, hogyan tudunk majd kommunikálni ezen a héten, ha lesz róla hírem megosztom veletek.

Nyafi

Mindig tudtam, hogy nem vagyok normális, de hogy ezt miért úgy kell magamnak bizonyítgatnom, hogy közben a tüdőmet kiköpöm, ezt nem tudom. Gyanítom, hogy valahol a tudatom alatt jó mélyen elásva egy mazochista lakozik bennem. Az történt ugyanis, hogy megint megfeledkeztem a pár hónappal ezelőtti (vagy tán már egy éve is volt) megpróbáltatásokról, ami szerény lakunkhoz legközelebb eső kirándulóhely úgy mint Vörös-kő felkeresése jelentett.
Csak is így történhetett, hogy saját jószántamból felajánlottam, a kollégáknak, hogy kiránduljunk erre a korábban szebb napokat látott hegycsúcsra. Nosza összetoboroztunk még egy pár helybéli barátot, ami ugyancsak fentebb említett abnormalitásomat támasztja alá. Hiszen mindegyik barátom nálam, jóval jobb kondival bír, így ahelyett hogy remek társaságot toboroztam volna magamnak, velem egy szinten lévő emberkékből, nem, én olyanokat hívtam, akik számomra negatív előjelű kontrasztot jelentettek és nem társaságot. Ugyanis mire én felküzdöttem magam a csúcsra ők már régen ki is pihenték a felfelé vezető út fáradalmait.
A helyzetemet súlyosbította, hogy ismét valami randa torokfájással, köhögéssel kísért náthával viaskodtam (ez ellen lassan tennem kell valamit). Így viszont ráfoghattam a náthámra azt a bizonyos t-nyom-nyálam összefolyik az erőlködéstől jelenséget.
Persze azért ismertek, én már jó előre eldöntöttem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy ne jussunk el a célállomásig, ami közel 400 m-s színt különbséget jelentett. Ennek érdekében már az indulásnál megkezdtem az aknamunkát. Az általam megfelelőnek (értsd. kaphatónak) ítélt emberek mellé somfordáltam és kihasználva azt a rövidke időt, amíg még levegőhöz jutva képes voltam beszélni, megpróbáltam meggyőzni őket arról, hogy milyen remek tűzrakóhelyek vannak jóval alacsonyabban, mint a Vörös-kő. Egy valamivel nem számoltam, hogy az én drágám, azt az útvonalat választja, ami elkerüli ezeket a helyeket, ahol egy enyhe ájulást szimulálva megakaszthattam volna a csapat további menetelését a csúcsra, megúszva ezzel a számomra előre látható csúfos végkifejletet.
Nem részletezem az utolsó 20 percet, ahol olyan tempóban haladtam, mint a K2 hegymászói (2m/óra ). Viszont az én drágám ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy komolyan gondolta a majd'23 éve Isten előtt tett fogadalmát, mely szerint jóban, rosszban kitart mellettem. Míg én próbáltam a tüdőmet a testüregemben tartva túlélni minden egyes következő lépést, ő rendületlenül bíztatott, hogy "gyere anyuka, mindjárt ott vagyunk". Ezt persze én a magam módján háláltam meg. Nem törődve hogy megrendítem a hitét a "jó tett helyében jót várj" igazságtartalmáról, két sípoló légvétel között gyilkos pillantást lövellve felé beígértem egy hatalmas taslit, amint összeszedem magam, ha még egyszer kimerészelni mondani, hogy "gyere" és hogy "mindjárt ott vagyunk". Mivel azonban a teljes megsemmisülésem előtti utolsó másodpercben valóban felértünk a csúcsra (a Vörös-kőre), így nem fajult tettlegességig az ügy. A fenitek -akik már túl voltak az emelkedő okozta stresszen- hatalmas ovációval fogadták heroikus küzdelemben felért párosunkat. Kis idő elteltével, amikor légzésem közelített a normális értékhez, elmeséltem a többieknek azt a víziómat, mely szerint 90 évesen (mindig optimista voltam), mesélem majd az ükunokáimnak, hogy amikor utoljára 2009-ben üknagyapátokkal a Vörös-kőn jártunk...
Kis szalonna sütögélés után hamarosan el is indultunk lefelé, én jól körülnéztem, hogy az utolsó látogatásom minden körülményéről pontosan be tudjak számolni az ükunokáknak. Lefelémenet aztán újra szembesülnöm kellett azzal a számomra máig analizálhatatlan jelenséggel, hogy minden egyes megtett lépéssel, mellyel távolodtunk a csúcstól, egyre halványultak a felfelé út gyötrelmei. Csak is ez lehet a magyarázata, hogy újra és újra ilyen, számomra megterhelő túrákra igent mondok.
Arra kérek minden kedves olvasómat, ha a jövőben megemlíteném egy - a gomba presszónál messzebbi célt kitűző - kirándulás tervét, AZZONNAL, emlékeztessen a kommentben, hogy számomra nem ez az a mozgás forma, amit feltétlenül művelnem kéne.
Csibikém készített egy pár művészfotót az erdőben, mivel én csak az előttem lévő avart láttam, így az ő segítségével megoszthatom veletek a látványt is.

RmR

A cím annyit tesz: Rádióról majdnem Röviden. Igen, mert Balázs is küldött kommentet a témával kapcsolatban (Válasz Hadunak c. bejegyzésnél olvashatjátok) és muszáj reagálnom rá. Szóval a rádióval kapcsolatos kommentekről a következő a véleményem. A mindkét sommás vélemény íróját ismerem, ha nem is olyan bensőségesen, mintha napi kapcsolatban lennénk, de elmondhatom, hogy nem ismeretlenek számomra. Egyiksem "véresszájú" emberke, mindketten tartalmas értelmes gondolatok "hordozói", olyanok, akiknek véleményére szerintem ad a környezetük (köztük én is). Babits szavaival élve "írástudóknak" mondanám őket.
Hozzászólásukban felfedezni véltem hasonlóságokat. Például egyikben sem olvastam egyetlen mondattal sem, hogy bármiféle megértést, nem is, inkább az elfogadás itt a helyes szó, szóval némi elfogadást mutatnának azok iránt, akik "könnyesen" búcsúztatták a rádiót. Mert nekik - még ha sokan nem is értik miért - ez egy probléma. Aztán el lehet azon gondolkozni, hogy milyen úton kellene ahhoz elindulni, hogy NE EZ, ne "ilyen dolgok" legyenek a problémáik, hanem tegyék egyre többen magasabbra a kulturális igényeiket. De ehhez, hiszem, hogy az első lépés az elfogadás, mert "kajakból" nem lehet megváltoztatni senki gondolkodását.
És itt a második közös vonás a két kommentbe, mindketten a gondolkodást hiányolják az emberekből. Álljon itt most egy idézet Babits Mihály: Az írástudók árulása című művéből.
"Ahol a gondolkodás, ott lakik a lelkiismeret is: nem a lábban vagy kézben, hanem a fejben. A nagy tömeg tétlen és vak, mint a test volna fej nélkül; megy, amerre viszik; neki nincsenek problémái a fizikai megélhetés problémáján kívül. A Kor lelkét az írástudókban kell keresni. Ők mozgatják a „század lépteit”; hatalmuk egyre nagyobb e papiroskorban. A modern újságírás mindjobban fölmenti a tömeget a gondolkozástól, kész gondolatokat szállítva neki, hogy beteljesedjen a munkafelosztás, amely differenciáltabb szervezetekben mind tökéletesebb. Ami a gondolkozásra, ugyanaz vonatkozik az érzésre is, és a tömegek lelki életének minden más „kollektív funkciójára”: mindezekért egyre kizárólagosabban az írástudók felelősek." ( itt olvashatjátok az egész esszét.)
Itt a válasz a gondolkodás hiányára. Sokan elkényelmesedtek, "benyalják", amit a média a szájukba ad. Ki tehetne hát ez ellen, ha nem az olyanok, mint Ti kedves fentebb "írástudóknak" titulált kommentelőim. Tegyétek meg, hogy Ti, akikre hallgat a környezete, amikor felfedezitek a gondolkodás hiányát, akkor elmagyarázzátok, hogy miért álságos, miért felületes ez az egész cécó a két rádió megszűnése között. Hogy az aki zokog el kezdjen gondolkozni a szavaitokon. Igen, tudom, hogy ez az olyanok feladata lenne, akik ezt hivatás szerűen művelik. De vagy kevesen vannak ehhez a jóérzésű média szakemberek vagy nem kapnak teret (egyre inkább világos okokból) a mondandójukkal. És tudjátok, magad uram, ha szolgád nincs...
Balázs, emlékszel még az október 6-i koszorúzásra? Elmesélted a többieknek, hogy miért annyira fontos, hogy tisztességes koszorúval emlékezzünk meg a vértanúkról? Igen? Akkor biztos, hogy jövőre kevesebben lesznek, akik hagyják, hogy egy odavetett koszorú kerüljön az emlékhelyre.
Nem? Akkor miből gondolod, hogy jövőre tudni, fogja azt, amit idén se tudott?
Tudom, hogy még az ifjúi hév hevít. Régen én is tudtam ennyire lelkesedni, ha nem is olyan magasztos és egyre inkább szükségessé váló dolgokért, mint most Te. De pont azért mert valaha én is ilyen teljes szívvel hívő voltam, fogadd el, tőlem, hogy vannak szürke árnyalatok is a világban. Lehet, hogy van a panel aljában sakk szakkőr, de közel se biztos, hogy képes rávenni magát - külső segítség nélkül - a magányos nyugdíjas, hogy lemenjen az emberek közé.
Nem tudom mennyire volt világos az, amit fenti irománnyal mondani akartam. A lényege, hogy a mi felelősségünk, azoké, akik úgy tartják magukról, hogy "gondolkoznak", hogy amikor csak lehetőségünk van rá, vagy szükség van rá felhívjuk a figyelmet, akár egy baráti beszélgetés alkalmával is, a visszásságokra. És ha kell elmagyarázzuk a látszat mögötti valóságot azoknak, akik nem hajlandók azt meglátni, mert esetleg még kényelmesek, vagy mert az nem fáj annyira.
És igen, ha innen nézzük én is hibásnak érzem magam, hogy csupán egy egyszerű bejegyzéssel lerendeztem a két rádió megszűnését, ahelyett, hogy egy kicsit kivesézgettem volna a történéseket közös gondolkozásra, egy kis vélemény cserére késztetve magunkat. Mea Culpa! Mentségemre legyen mondva, még csak gyakorló vagyok, de ebben a küldetésben rátok Hadu és Balázs számítok a jövőben is.

Válasz Hadunak

Igen, sejtettem, hogy a rádiós bejegyzésem egy kicsit felszínesre sikerült és egyáltalán nem tükrözte a véleményemnek csupán csak egy szeletét. Őszintén szólva nem akartam túlságosan mélyen vájkálni a dologban, már csak azért sem mert személy szerint valóban nem érint érzékenyen az ügy. De így jár a rest, írhat újra a témáról. Ugyanis Hadu kommentjére (ld. Egyszer végetér c. bejegyzésemnél) ehelyütt szeretnék válaszolni.
Drága Hadu! Szinte minden mondatoddal egyetértek. Nincs ma Magyarországon épelméjű ember, aki megkérdőjelezné a leírtak miatti felháborodásod jogosságát. Én sem teszem. Számtalan hasonló jelenségről lehetne "beszélgetni", említést tenni.

Tegnap azonban csupán a rádiók megszűnésének okán szerettem volna írni pár sort . Mivel ismersz, így tudhatod, hogy nem vagyok az a könnyesen betelefonálgató típus. És vad rádió őrült sem vagyok. Részemről a rádió hallgatás napi 35-40 percre korlátozódik, amíg beérünk Pestre. Ezt a rövid időt az utóbbi hónapokban a Piritóssal töltöttem, amiről az a véleményem, hogy magasan verte a többi hasonló műsort. És igen, hiányozni fog reggelente a három pasi dumapartija.
Én sem értek egyet a megszűnés körüli őrülettel, de ne felejtsük el, és ez szent meggyőződésem, hogy azok az emberek, akiket Te említettél jelentős részét képezik a megszűnt rádiók hallgatóságának. Ti. ők otthon vannak. És szerintem sok nyugdíjasnak és kényszerűségből munkanélkülivé váltnak jelentettek társaságot ezek a rádiók.
Egyetértek azzal is, hogy elég nagy baj, ha valakinek a társadalmi kapcsolatait a rádióhallgatás helyettesíti, de nem mindenki olyan szerencsés, mint, mi hogy tartalmas családi és társadalmi életet élhet. Ismered a régi mondást, hogy mi kell a népnek: cirkusz és kenyér. Ez a cécó a cirkusz része volt, a kenyérről, meg nem a rádióknak kellene gondoskodni :))).
Tételezzük fel, hogy minden törvényesen zajlott (bár meg lennék lepve, ebben az országban semmi nem zajlik törvényesen, különösen a közbeszerzések és pályázatok nem ), még ebben az esetben is lehetett volna, ha akarják, megoldást találni, ha ennyi hallgatónak fontos volt ezeknek az adóknak a működése. De ez senkit nem érdekelt, magyarán mindenki, aki tehetett volna valamit lesz.rta azokat az embereket, akik szerették ezeket a műsorokat. Mint ahogy lesz-rják azokat a problémákat is, amelyeket Te említettél.
Az is lehet, hogy nincs igazam, ettől még ma reggel nekem is bőszen kapcsolgatnom kellett a rádiót, hogy találjak egy megfelelő műsort (nem találtam, de majd belehallgatok, az általad javasoltakba).
Összegezve, tegnapi bejegyzésem célja az volt hogy felhívjam a figyelmet, nem is , inkább, hogy emlékeztessek rá, hogy mennyi ember szórakozását szüntették meg- mivel csak felszínesen ismerem a sztorit, így - most nem firtatnám milyen okból.
És nem utolsó sorban, hogy feljegyezzem, hogy 2009. november 18-án milyen médiatörténeti pillanatnak voltunk tanúi. És igen, azt is vállalom, hogy valamennyire én is részese voltam az őrületnek, hiszen életemben először reggel 6-tól éjfélig végig hallgattam egy adó minden műsorát. És igen, nagyon felkavaró és lehangoló élmény volt, amikor 20 másodperccel éjfél előtt lekeverték a hangokat a stúdióból és csend lett...
És bevallom, hogy azt éreztem akkor, amit Rákóczi Feri mondott, hogy ha már így történtek a dolgok, akkor jó, hogy ott voltam és tanúja lehettem. És ez az, ami pontosan tükrözi, hogy mi a véleményem erről a hisztériáról.

Fürdés

Tegnap, hogy is mondják ezt, milyen pillanatban volt részünk? Igen áldott pillanat. Szóval tegnap áldott pillanatban volt részünk. Mind a négyen itthon voltunk, meleg volt a lakásban és mind a négyen pár másodpercnél tovább tartózkodtunk, vita és veszekedés nélkül egy légtérben. Rendkívül élvezem ezeket a pillanatokat, mert ezek segítenek át azokon a nehéz helyzeteken, amikor az én drága csemetéim viselkedése már-már tettlegességre késztet. Ezeknek minden apró percét megjegyzem, így azt is amikor Bendi bejelentette, hogy megy fürdeni. Erre Csuri -mivel közlékeny hangulatban volt - elmesélte, hogy amióta új bojlerünk van és a szobájában meghallja, hogy lent folyik a víz elkezd rettegni , hogy neki nem jut elég víz a zuhanyzáshoz. Ez kéremszépen valami fantasztikus fejlemény mert nézzük csak hogy is néz ki az Antal család leszármazottainak fürdési szokásainak fejlődés története.
Kezdetben vala a teljes alárendeltség. Csecsemőként ugyanis lássuk be nem sok beleszólásuk volt, hogy mennek-e pancsizni vagy sem. Általában ebben a korban még nem kíséri nagy ellenkezés az esti tisztálkodást. Majd jött egy mindkét fél - úgy mint szülő és gyermek - számára viszonylag kellemes időszak. Amikor is az esti pancsolás mindenki számára egy örömteli élmény volt. Ült Bendikém és Csibém a kádban és hosszú perceken keresztül bamba vigyorral öntögette egyik fogmosó pohárból a másikba a vizet, amiből bőven jutott a kádon kívülre is. Az elkeserítő ebben az, hogy rendkívül rövidre szabott volt ez az idő. Amint csemetéink ráébredtek az önálló akarat erejére, onnantól kezdve örök harc volt a fürdés, fürdetés. Tapasztalt szülőket bizonyára nem lep meg, hogy a kifogások milyen széles tárházát képesek felsorakoztatni ilyen esetekben a gyerkőcök. Nos ez alól az én gyerekeim sem kivételek. Bevallom voltak napok (egy hétig sose jutottunk el), amikor liberális elveim (amiket Melinda barátném egyszerűen csak konfliktuskerülő magatartásnak tart, de ezt mi majd lebrusztoljuk egy KV mellett), felül kerekedtek és nem vitatkoztam velük. Csak reméltem, hogy nem büdösödnek meg annyira egy-két éjszaka alatt a gyerkőcök, hogy másnap az óvónő vagy a tanitónő fürdésre felszólító beírást eszközöljön. Így telt el számtalan év. Elárulom, hogy egyszer egy gyenge pillanatukban elmesélték, hogy hogyan preparálták meg a fürdőszobát, hogy úgy nézzen ki mintha fürödtek volna. Kezdő átverőknek álljon itt a követhető séma. Kinyitották a zuhanyt és alaposan bevizezték a kádat. Gondosan ügyeltek rá, hogy a kőre is jusson. Majd a bevizezett kádba beleálltak mezítláb és vizes lábnyomokat hagytak a szőnyegen. Ott, ahol tudták, hogy ellenőrzöm magukat is bevizezték. És tettük koronájaként még juttattak némi vizet a törölközőre is, hogy még annak szárazsága se keltsen gyanút. Nos szerintem ez a procedúra tovább tartott, mint egy öt perces zuhany, de készséggel elismerem, hogy lényegesen kalandosabb.
Aztán a fejlődétörténet következő lépcsőfoka az volt, amikor észrevettem, hogy már nem mindig kell rájuk szólnom. És lám hova jutottunk el, hogy versengenek, hogy ki fürödjön előbb, többet stb.
Mindezek után van, aki nem nézné párálló szemmel amint csemetéi egymást tiporva igyekeznek a fürdőszobát elfoglalni?

Egyszer véget ér....

Igen, ezt az eseményt sem hagyhatom szó nélkül. Két okból sem egyrészt mert évek múlva szeretném visszaolvasni, hogy ami történt, az a mai napon történt, Másrészt mert valamennyire érintve vagyok az ügyben. A két piacvezető rádió megszűnéséről van szó.
Én Danubius hallgató vagyok... vagyis pár óra múlva már csak voltam. A Slágert egyrészt azért nem hallgatom, mert Bocskorék stílusa nem igazán jön be nekem. Másrészt ugyan szeretem azokat a számokat, amiket játszanak, hiszen azokon nőttem, fel, andalogtam az első szerelemmel kézenfogva stb.stb. , ma már azonban csak elpunnyadok ezektől a nosztalgiázásra késztető számoktól.
Szóval Danubius hallgatóként mondom a véleményem, de a mondandóm szempontjából ez lényegtelen. Igazság szerint már nagyon régen nem hallgattam egész nap a rádiót, ma azonban megtettem. Ez egy médiatörténeti pillanat és nem szeretnék róla lemaradni. Eddig nem is bántam meg. Fantasztikus a műsor. Eddig az volt előtérben, hogy egy abszolút profi csapat működtet egy rádiót. Egymásnak adták át a stúdiót és zajlottak a hétköznapok. Ma pedig megláthattuk, hogy milyen csapat van (volt) ennél a 23 éve sugárzó rádiónál. A műsorvezetők elmondták, hogy ők hogyan kerültek a rádióhoz, nekik mit jelentett. Bementek egymáshoz a stúdióba. Ettől néha eléggé fieszta hangulat uralkodott az éterben, de végülis számtalan humoros, szórakoztató és talán még sokkal több megható pillanatban lehetett annak része, aki ma hallgatta és éjfélig hallgatja a Danubiust.
Ezzel kapcsolatban pedig az a gondolatom támadt, hogy ismét eltűnik vagy elvettek valami olyat az emberektől, ami biztonságérzetet nyújthatott. Igen, ezt pontosan így gondolom. Mert mire panaszkodik mindenki? Arra, hogy minden változik körülötte és alig van biztos pont, amelyről tudhatja, hogy most is ott van, holnap is ott lesz és öt év múlva is ott lesz. Ez a két rádió ilyen volt. Most nem lesz, megint újat kell megszokni, reggel hatkor álmosan, nyűgösen hiába nyomkodják majd sokan a távirányító gombját, a jól megszokott adót és benne a műsort keresve. Persze nem tragédia, forog a föld tovább és a műsorkészítők se halnak majd éhen, de megint kevesebbek és nem többek lettünk. Hát ezek vagyunk mi... kár értünk, kár értük.

Mire adunk ki pénzt?

Bent a cégnél én vagyok a "pályázatfigyelő". Ez egy rendkívül felelősségteljes és bonyolult feladat. Minden reggel, amikor felmegyek az internetre az első ablak a közbeszerzési értesítő (vagy hogy hívják, még a nevét sem néztem meg annyira utálom) és ott végig kell kattintgatnom a részvételi felhívásokat. Ma egy gyöngyszemre akadtam. Sose fogjátok elhinni mi mindenre adunk ki pénzt és mi mindenre lehet pályázni. Íme a pályázati felhívás címe:

Az államigazgatás egyes központi és területi szerveinél foglalkoztatott köztisztviselők munkahelyi elkötelezettségmérésének lebonyolítása, a mérési eredmények és a fejlesztési irányvonalak és javaslatok elemző tanulmányban történő összegzése

Elhihetitek tudnám kommentálni, jó hosszasan, de ekkora hülyeségre egyetlen szót se vagyok hajlandó tovább fordítani, viszont feltétlenül megszerettem volna osztani veletek a felemelő élményt.

4 hónap

Először is mindenkinek köszönöm az együttérző kommenteket. Jó volt olvasni, hogy nem csak velem fordult elő ilyesmi, ettől még a történet a benne rejlő humoron felül sokkoló volt. De spongyát rá most már csak attól kapok frászt mi lesz a következő húzásom(sunk).
Viszont ma hónapfordulót ülök. Ma van 4 hónapja, hogy Ceci barátnőm küldött egy FarmVille szomszéd meghívót és én elfogadtam. Ma már ott tartok, hogy ki kell tűzzem a dátumot, amikor abba hagyom, mert súlyosbodott az állapotom. Tegnap már arra vetemedtem, hogy papíron tervezgettem a leendő kertemet. De olyan nehéz lemondani róla. A FV működtetői mindig kitalálnak valami tök jót. Most is lehet tyúkólat venni, amibe 20 tikot tudsz bepakolni. Persze ez még nem kunszt, de az már igen (amin halálra röhögtem magam), hogy a csikkenek ülnek szépen sorban, majd megrázzák a feneküket és a következő pillanatban kigurul a tojás az ólból, le egy lejtős pallón és hopp beleugrik az odakészített kosárba. Hát az agyam eldobtam. Már alig várom, hogy mit találnak ki karácsonyra.
Na jó ennyit az én hobbimról. A nagy történések közepette nem is meséltem el nektek, hogy Csibe emeltszíntű angol érettségin volt a héten. Nem tagadom tudtam aludni a vizsgát megelőző éjszakán, nem forgolódtam álmatlanul az aggodalomtól, hogy mi lesz másnap. Csibe hozta is a formáját, eredmény ugyan még nincs, de hamarosan az is lesz. Amit eddig tudunk az az írásbeli eredménye, ami 97 %-s lett. Azt azért még elmesélem, hogy mi volt a témája , ami mellett vagy ellen érvelnie kellett:

" A nukleáris energia hasznosabb a tradicionális energiaforrásoknál"

.... no komment. Elbeszélgetnék azzal a hígagyúval, aki 18 éves korában erről beszélgetett angolul. Van még, aki csodálkozik, hogy a nyelvoktatás olyan sikeres kis hazánkban, mint amennyire ismeretes?.... Nem húzom fel magam, ezt pusztán csak elmeséltem.
Úgy érzem magam, mintha egy KV-zóban ülnénk és én levegő vétel nélkül mesélnék nektek, annyi mindent nem meséltem el mostanában. Itt van mindjárt Csibe meghívása Hálaadásra Beccaékhoz. Nyilván kitaláltátok, hogy nálunk ez sem megy simán. Helyzet következő, keddhez egy hétre mennie kéne, de Csibémnek, még nincs új útlevele, amivel vízum nélkül lehet beutazni USA-ba. Persze már sűrgösségivel beadtuk, de ez plusz 7 500,- Ft-ba került. Ha egészen, és teljesen őszinte akarok lenni, még azt se tudom, hogy van-e repülőjegye? Mert Beccaék állítják, hogy kell hozzá útlevél, én állítom, hogy nem. De még ez sem minden. Csibém szerint elég az útlevelet elintézni, szerinte semmi egyéb nem kell hozzá. Nekem azért az agyam egy rejtett zugában úgy rémlett, mintha kellene valamit elektronikusan kitölteni. Gondoltam felhívom erre Csibe figyelmét. Persze egy egészen enyhécskét le lettem hurrogva. Előttem állt a döntés: szívassuk a csemetét vagy sem.
1. verzió, ha szívatom: hagyom, hogy elinduljon, és a repülőre sem engedik fel a ESTA engedély nélkül
2. nem szívatom, mert akkor azt is megszívatom, aki kifizeti a közel 200 000,- Ft-s repülőjegyet neki: ez esetben én nézek utána az engedélynek.
Gondolom nem kétséges, hogy melyiket választottam. A lényeg, ESTA engedélyt legalább 72 órával az indulás előtt meg kell kérni. Ez a dátum most csütörtök. ESTA engedélyhez kell az útlevélszám, útlevél még nincs. Úgyhogy tényleg kész csoda lesz, ha ez a kirándulás összejön. Majd beszámolok az eredményről.
Kész vagyok elismerni, hogy a körülöttünk zajló események jó része több odafigyeléssel, és precizitással, meg alapossággal meg mit tudom én még mi minden unalmas dologgal elkerülhetőek lennének. Ez esetben azonban egy csomó izgis napból kimaradnánk, nem beszélve arról, hogy akkor miről szólna ez a blog.

Szakítópróba

Igen, úgy érzem ez a bejegyzés lesz kedves blog olvasó kapcsolatunk szakítópróbája. Én bizonyíthatom, hogy szinte a hülyeségig őszinte vagyok hozzátok, ti pedig tanúbizonyságot tehettek róla, hogy elhiszitek bármit is írok le, mert ami ma történt velünk az azt hiszem nem mindennap és nem minden családban történik meg. Sőt, gyanítom, hogy a legtöbb családban sose fordulhat elő. Viszont a reklámokban igen :)
Ma reggel annak ellenére, hogy hétfő van viszonylag zökkenőmentesen sikerült a reggeli készülődés. 3/4 7-re terveztem az indulást és nagyjából el is készültünk addigra. Amíg Bendi még bent molyolt, Csibe és én kimentünk a kocsihoz, Csibe kinyitotta a kaput én kiálltam, Csibe bevágódott mellém, és vártuk, hogy Bendi becsukja a kaput (szigorúan ő, nehogy má' egyik vagy másik gyerek többet dolgozzon). Bendi jött is, becsukta a kaput, behajította a táskáját és becsukta a kocsiajtót.
Ránéztem az órára: 6 óra 51 perc. Szuper ez még belefér gondoltam, milyen ügyesek voltunk, majd irány a suli. Első balkanyar az utcában és valamiért oldalra néztem, és valami nem stimmelt, és hátra fordultam és
BENDEGÚZ NEM VOLT AZ AUTÓBAN !!!!! OTTHON HAGYTUK A KAPU ELŐTT!!!
- Csibe hol a Bendi?- kiáltottam
Csibe megfordult... és készek voltunk. Abban a pillanatban szólalt meg a telefonom, Bendi volt... Anyaaaaa itthon hagytatok!!!!
Bevallom nem tudtam visszatolatni és nem tudom azt sem, hogy jutottunk be Szentendrére mert sírva, vinnyogva röhögtünk a kocsiban.
Előtettek van a fejünk? Nem ragozom, nem is lehet, egyszerűen csak képzeljétek magatok elé a szituációt, ahogy a kormányt csapkodva, röhögve megyünk vissza Bendiért, aki a kapuban áll.
És azt se felejtsétek el magatok elé képzelni, amikor Bendi észrevette, hogy mi lazán otthagytuk.
Akkor most pörgessük vissza a filmet és nézzük meg újra hogy történt az eset:
...Csibe és én kimengyünk a kocsihoz, Csibe kinyitja a kaput én kiállok, Csibe bevágódik mellém, és várunk, hogy Bendi becsukja a kaput (szigorúan ő, nehogy má' egyik vagy másik gyerek többet dolgozzon). Bendi jön is, becsukja a kaput, behajítja a táskáját és becsukja a kocsiajtót. KÍVÜLRŐL!!! Majd megfordul, hogy visszamenjen az edző cipőjéért.
Ezalatt én konstatálom, hogy a kocsiajtó becsukódott, akkor irány a suli.... és innen már tudjátok mi történt: EGYSZERŰEN OTTHON FELEJTETTEM A GYEREKEMET!!!
Kérem szépen ezek vagyunk mi, az Antal család és ez vagyok benne én, Erika. Ne hívjatok bébiszittelni, megbízhatatlan vagyok. :))))

Nem adok címet

Nem véletlenül ez a cím. Na jó nem vágok a dolgok elébe. Amiről leginkább beszeretnék számolni az a szakdoga szeminárium. Jobb volt, mint amire számítottam. Azt hittem majd ott ülünk húszan egy teremben és hallgatjuk a jó tanácsokat. Bár én alapvetően egy elég szociális emberke vagyok, de azért 20 ember szakdogájának minden siráma, fájdalma annyira nem érdekel. Az igazság az hogy leginkább a saját szakdogám érdekel :))). Szóval nem ez a tömegtanácsadás volt, hanem egyenként mentünk be és így tényleg mindent meglehetett beszélni a tanárral. Az én dogámmal kapcsolatban pont azokat a dolgokat kifogásolta, amelyekben én is bizonytalan voltam. Na jó a bevezetésnél nem, arra azt hittem, milyen szellemes, igen az is volt, pont ez volt a baj. El kell ismernem, hogy igaza volt a tanárnak. Tehát a lényeg, semmit nem vágott ki belőle. Két helyen kell átfogalmaznom (ez talán menni fog :)) ) és olyan kiegészítéseket javasolt, amiket elég könnyű lesz megoldani. Tehát a 16 oldal marad. Lassan már azért aggódom, hogy nem lesz-e túl sok. Most, hogy a magyar szakdogát így sínre tettem, a következő napokban a kommunikációs dogával fogok foglalkozni, abból is valamennyit meg szeretnék írni 20-ra, mert abból akkor lesz konzultációnk. Jaja és a cím, a szakdogában is majd címeket kell adni és én annyira utálok címet adni. Lehet, hogy megkérem írástudó Józsi barátomat, hogy adjon címeket ő a különböző fejezeteknek, igaz, akkor megvan annak a veszélye, hogy mindegyik cím sporttal lesz kapcsolatos :))). De ténnyel ez a címadás kiborít... nem szeretem.
Ma a nap jó részében vaddisznóval küzdöttem. Mielőtt aggódni kezdenétek, hogy a hegyről leköltözött a faluba a vaddisznó állomány, mindenkit megnyugtatok, hogy a konyhában viaskodtam a két szép darab húsival. A megfelelő hangulat eléréséhez betettem egy CD-t. Gyengébb idegzetűek tekerjenek egyet lefelé, mert vallomás jön. Igen Delhusa Dzsoni (nem így írja, tudom) Mediterrán című lemeze volt a társam. HIFI kakaón, magamat is bekapcsoltam, mert azon kevés CD-k egyike, amit elölről hátulról fújok és riszálva, óbégatva rittyentettem egy vaddisznó húsilevest és egy vaddisznó sültet, jól megtűzdelve fokhagymával és füstölt szalonnával. Néha elég vicces volt, ahogy ráztam a konyhában, mivel azonban közel s távol sehol nem volt egyetlen kritikus sem, így ez senkit nem zavart, engem a legkevésbé. Én nagyon élveztem a "fellépésemet".
Délutánra megállapítottam, hogy nem csak remek mozgásom van, de a hangom se kutya és hogy mindezek mellett még főzni is tudok... hát ez a bónusz... Tomka igazán megnyerte a főnyereményt. Most mondja, hogy neki efelől sose volt kétsége... úgy tűnik én se fogtam mellé :))).

Egy túlsúlyos sírámai

Biztos ti is szoktatok kapni mindenféle hülye kör e-maileket. Én némelyiket elolvasom, némelyiket nem, a hangulatomtól függ. Viszont általában úgy csinálják meg ezeket, hogy ha már elolvastad akkor jó eséllyel egy darabig emlékezni is fogsz rá. Most hasznát vettem az egyiknek. Arról szólt, hogy mindig Te döntesz, hogy pl. a napod jó lesz vagy rossz, élvezni fogod vagy nem. Én most döntöttem, hogy szét vessen az ideg vagy ne. Az utóbbi mellett döntöttem és mivel emellett voksoltam, így most nem is mesélem el, hogy mitől ment fel bennem a pumpa. DE!!!! Elmesélem nektek, hogy mire jutottam ma.
Arra, hogy itt a tél, a fogyókúra ideje. Komolyan mondom, nem viccelek. Tarthatatlan ez az állapot. Jönnek a téli reggelek, aminek a jó része azzal telik, hogy magamra rángatom szép sorjában a ruha halmokat. Igaz a háj réteg némileg szigetel, de azért mégis elkél egy kis kiegészítés. Így lehetséges az, hogy bizonyos súlyfelesleg után minden egyes darab felvétele kihívást jelent. Vegyük például a harisnyát. Egyik láb ugye be, na de hogy kerül bele a másik láb? Ott ugrálsz féllábon, majd guzsgolsz, majd mindkét kezedet segítségül hívod, hogy olyan állásba hajlítgasd magad hogy a térdmagasságban leledző másik harisnyaszárba végre belekerüljön a másik lábad. És még jól jársz, ha nem borulsz fel abban a pillanatban, mint egy keljfeljancsi, amikor végre sikerül manőver. Engem már itt szokott verni a víz. Aztán jön a farmer. Nagy nehezen felrángatod a harsinyás lábadra, mert persze tapad, mint ha csirízbe mártották volna, és persze a gombot és a zippzárt nem látod a kilátást elfogó hasadtól, amit azért igyekszel behúzni, mert így hátha könnyebben beleférsz a gatyóba. A bent tartott levegőtől vöröslő fejjel pedig csak vakon próbálkozol begombolni azt a szerkentyűt ott valahol alul. És akkor jön a pulóver kiválasztása. Egyik fől, tükörbe néz, és szembesülve a Dunántúli -középhegységet megszégyenítő hurka halmokkal, máris veszed le. Ha jó napod van a negyedik pulóver már eltakar annyira, amivel úgy ítéled meg, hogy emberek közé mehetsz. És, amikor leizzadva, cékla fejjel végre rajtad van minden réteg, akkor jön csak az igazi kihívás A cipő. Rutinosabb divatosan duzzadtaknak (mint mondjuk én), eszükbe sem jut fűzős cipőt venni. Annak a bekötése ugyanis akár oxigénhiányos állapotba is juttathatja a viselőjét. Így az ügyesebbje tépőzáras cipőt vásárol, a bátrabbja meg zippzáras csizmát. Ha azonban még sem tudtál ellenállni egy gyönyörű bakancsnak, akkor azonnal vegyél egy olyan alkalmatosságot, amire felpakolod a lábad, amíg a cipőfűzőt megkötöd, mert lehajolni ismét, felér egy palack nélküli búvár merüléssel. Mire menetkész állapotba kerülsz fújtatsz, mint Thomas mozdony a mesében, a fejed meg olyan vörös, mint a bakter zászlója.
Ha nem is pontosan ezen, de igen hasonló tortúrán mentem ma reggel keresztül, és végtelenül elkeserített, hogy ez most már pár hónapig így lesz. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy én ilyenkor tudok a legjobban fogyókúrázni. Tudjátok hogy van az, vannak dolgok, amelyek beleívódnak az emberbe. Ilyen, hogy nem nyúlunk a kályhához mert az forró, nem hadonászunk a késsel mert az meg éles és vág stb. stb. Ezek, amiket már egészen kicsi korunktól sulykoltak belénk. Na így vagyok én az evéssel: SÖTÉTBEN NEM ESZÜNK! Mert akkor már este van és valamire való fogyókúrázó este már nem eszik. Így lehet az, hogy én télen valahogy jobban megállom, hogy ne egyek este. Tehát annak ellenére, hogy síelésnél jól jönne az a súlyfelesleg a gyorsasági versenynél , én mégis megpróbálom visszafogni magam, hátha sikerül csuklóból leadni egy pár dekát és akkor megvehetném azt a tök jó magasszárú bakancsot, amit a múltkor kinéztem magamnak.

Halloween szakdogával

Ma meccsen voltam Szokolyán.... egy darabig megint nem megyek meccsre.

Nagy nehezen túl vagyok a takarítás okozta megrázkódtatáson. Ugye az nem normális, hogy egy egyszerű takarítás miatt olyan izomlázam legyen, hogy megelőzve az álmatlan forgolódást fájdalomcsillapítót kelljen bevennem? Gyalázatos a kondim, nincs mese. Tudom, attól, hogy többször leírom, hogy "gyalázatos a kondim", az még nem indul javulásnak, de egyelőre ennyi telik tőlem az ügy javítása érdekében... és különben is kitudja, hátha felfedezek valami kondi javítót, innen a gép mellől :))).

Tegnap a két gyerkőc Halloweeni partin volt. Nálunk készülődtek. Betörők, nyári mikulások, discó pcsák (bocs' ezt tőlük hallottam), meg még kitudja micsodák rohangáltak a házban le és fel. Eközben én megpróbáltam velős gondolatokkal megtölteni a készülő szakdolgozatomat. Próbáltatok már értelmes gondolatokat kifacsarni magatokból miközben lent a nappaliban fradi meccset közvetít egy félőrült spíker, a hátad mögött meg kamaszok hada rohangál Halloweeni jelmezben? Nos még én sem tudom miket írtam, most fogom csak újra elolvasni.

Gondoltam felteszek egy pár képet róluk, de szerintetek képesek voltak akár csak egyet is számomra elérhetővé tenni? Mindegy ez az ő bajuk így nem örökítem meg őket az örökkévalóságnak. Mégis kicsikartam egyet. A jobboldali a Bendi.

Észrevettétek, hogy mostanában nincs egyetlen épkézláb gondolatom sem? Le vagyok ülve, mint az iszap. Mondtam is Tomkának, amíg autókáztunk a meccsre, hogy zsugorodik a lelkem a hétköznapok szürkeségétől. Azt mondta, hogy ő nem nagyon veszi észre, mire én megnyugtattam, hogy ez azért van mert már olyan kicsi (mármint a lelkem), hogy észre sem lehet venni. Kérdezte, hogy egy steak segítene-e rajtam? Mondtam, hogy nem igazán. És ha Dublinba tálalnák? Na igen az már elindítana a javulás útján azt hiszem.
Tudjátok milyen vagyok? Olyan terv nélküli... vagyis ezt célnélkülinek is nevezhetjük? Jó nem a hosszútávú terveket hiányolom, hanem a rövid távúakat, tudjátok, amit úgy lehet várni, hát ilyenek mostanában nem nagyon vannak :(((.
Ha nem akarom, hogy ellaposodjon ez a blog és csupán a saját sirámaimról szóljon sürgősen ki kell találnom valamit. Most el is vonulok gondolkozni, mielőtt a nyavajgásommal elszívom az energiáitokat :)))

7 óra

Igen, 7 óra, ennyi időt töltöttem ma takarítással és csak a lépcső tetejéig jutottam. Onnantól kezdődik a gyerekek birodalma, ami csak erős idegzetűeknek és gyomrúaknak ajánlott. És mivel az az ő birodalmuk, így ott csak külön felkérésre vagyok hajlandó kizárólag asszisztensi feladatok ellátására.
Szóval a takarítással eltöltött 7 óra ellenére is a konyha meg a fürdőszoba csak olyan tessék-lássék módon van megcsinálva. Wááááá 35 négyzetméteren és a tizediken akarok lakni.... ha takarításról van szó. És most nem ám úgy csináltam, mint máskor szoktam, hogy valami film megy a Tv-ben, azért, hogy elviselhetőbb legyen a gályázás és időnként leragadok előtte, nem, most valami zenei csatornára állítottam a Tv-t, azon nincs mit nézni, és nyomtam 10-től 17-ig... inkább dolgozni mentem volna, az sokkal kényelmesebb. Hagyjuk is ezt a témát, csak gondoltam elpanaszolom, hogy milyen napom volt, és most olyan fáradt vagyok hogy a kezemet alig tudom a klaviatúta fölé emelni. Az előbb érkezett meg Tomka, de mondtam neki, hogy nem vagyok képes egy puszi miatt levonszolni magam a tetőtérből, majd ha végzek itt, lemegyek és megkapja a járandóságát.
Tegnap színházban voltunk a lányokkal. Kern András előadásában a Kellékest néztük meg. Könnyű, kis másfél órás darab. Őszintén szólva egyetlen percet sem beszélgetünk utána róla, így gyanítom, hogy nem ez a darab lesz, amit évek múltán emlegetni fogok. Olyan volt, mint ha egy bulvárlap segítségével kicsit beleskelődtünk volna a kulisszák mögé, ennyi, nem több. Nem unatkoztunk és kikapcsolódtunk. Utána pedig beültünk egy sütire Szentendrén a Christine-be. Igen, jól olvastátok egy sütire, este 9-kor. És olyan, de olyan francia csokitortát ettem narancsos karamella öntettel, hogy azt nem lehet leírni... na azt, még évek múlva is emlegetni fogom. Mivel nem terveztem a mai napot, így felhőtlenül élveztem a tegnap estét.
Tegnap sem dolgoztam. Reggel kényelmesen lementem 3/4 11-kor a közértbe és 1/2 1-kor sikerült haza érnem a tőlünk 5 percre lévő faluközpontból. Komolyan mondom, nagyon jó volt. Lépten-nyomon (értsd szó szerint) ismerősbe botlottam, na jó rendben elismerem ez nem annyira különleges egy faluban, de mivel én az elmúlt időszakban igen ritkán mentem így le , hogy ráérjek, ezért kifejezetten jól esett eltraccsolni a régen látott ismerősökkel. Rögtön le is támadtam az ASSIST-tal az egyik csajt, aki Szentendrén az egyik suliban igazgató helyettes , hogy had vigyünk anyagot hozzájuk is. Teljesen nyitott volt rá, annyira szeretném, ha valaki kijutna egy olyan suliból, amit én ajánlottam Andinak.
Aztán még főzőcskéztem valamit és már kellett is készülődni az esti színházra.
Arra jöttem rá tegnap, hogy LISTA nélkül én már nem jutok egyről a kettőre. Ha nincs listám, akkor úgy veszem, hogy nincsen teendőm se. Bent az irodában minden napot úgy zárok, hogy felírom, hogy másnap mit fogok csinálni. Még akkor is ha az napi vagy heti rutin feladat. Ha ugyanis nem írok ilyet rögvest hajlamos vagyok a lógásra. És tegnap arra jöttem rá, hogy itthon is befogom ezt vezetni, mert akkor itthon is produktívabb leszek.... bár nem is tudom, akarok én itthon produktívabb lenni? A mai produkciómat követő fáradtságomat figyelembe véve azt hiszem nem akarok én itthon ilyen serény lenni.
Most pedig megyek és becsobbanok egy kád vízbe mert kívül belül poros vagyok mint egy száz éves alkov... és úgy is érzem magam :)))

3 lusta nap

Naplót az ember általában azért ír, hogy valamikor egyszer visszaolvasva emlékezzék az elmúlt "dicsőséges" szép időkre. Azt hiszem nekem nem tanácsos visszaolvasgatni ezt a web naplót, mert előfordulhat az a nem kívánatos eset, hogy szembesülök azzal, amit már amúgy is tudok (s, mint ilyen nem szorul megerősítésre), hogy egy lusta dög vagyok.
Ugyanis 3 lusta nap van mögöttem. Úgy lehet leginkább megtudni, hogy mennyire voltál produktív az elmúlt napokban, hogy megkérsz valakit -lehetőleg egy olyan embert, aki előtt nem ciki semmilyen választ felvállalni - hogy ugyan kérdezze már meg, hogy mi történt az elmúlt 3 napban. Ha a választ hosszas hümmögés és agytorna előzi meg, na akkor az egy lusta hétvége volt. Tőlem meg se kérdezzétek, hogy mit csináltam, mert csak igen nehezen jut eszembe az a kevés amivel mégiscsak eltöltöttem az elmúlt napokat.
Például főztem egy marhapörit. De nem ám akármilyen marhából! Írországi marhából! Ha láttatok volna tuti elvitettek az azóta már bezáratott Lipótra. Minden e gyes késvágásnál párálló szemmel gondoltam a szegény megboldogultra, aki Írország füvét legelte. Ha hiszitek, ha nem, még a színe is más volt a húsinak.
Este voltunk Simáéknál. Monka, annak ellenére, hogy nem írországi marhából készítette, de isteni marhanyakat sütött. Utána máglyarakás és mákos guba volt a menü. Nekem meg, aki képtelen uralkodni magán ha hasonló finomságok kerülnek elé, már nem kellett aludni éjszaka. Csak forgolódtam és hallgattam a kaja gúnyos röhögését a hasamban.
Aztán buszoztam is, mert a család szombaton már reggel elment Bendi meccsére én meg Volán busszal mentem utánuk. A buszon megtanultam vagy 30 új angol szót... na jó füllentettem, ennek a felét csak felelevenítettem. Megtanultam pl. a "zárkózott személyiség" fogalmát. Hogy minek azt nem tudom, legfeljebb azért, hogy el tudjam mondani, mi nem vagyok.
Aztán voltunk anyukáméknál ebédelni. Istenit főzött ő is. De a legeslegjobb az volt, hogy nekem adta a Vandrebilt parfümjét, amiről azt kell tudni, hogy az egyetlen parfüm, amit hosszú évekig használtam, de ma már egyáltalán nem, vagy nagyon kevés helyen lehet kapni, így nem csoda ha azonnal minden szemérmemet félretéve elkunyiztam anyutól a kedvenc illatomat.
Ma meg megnéztem egy (pár) semmitmondó filmet a Tv-ben, amolyan agyapasztóként, majd a focistáknak elkészítettem a kéthetente rendszeresen esedékes kaja ellátmányt. Nem mondom reggel kicsit nehezményeztem, hogy Tomka elvárja tőlem, hogy egy I.osztályú szálloda színvonalának megfelelő szendvicset dobjak össze a fiúknak minden féle dísszel frinccel franccal, végül azonban úgy döntöttem, hogy legyen jó napja, megteszem és olyan fasírtos szendókat és hagymás zsírosbrúgókat gyártottam, hogy abban hiba nem volt.
És most este, hogy enyhítsem némileg az elmúlt napok lustaságából eredő lelkiismeretfurdalásomat ideültem a géphez és összerittyentettem azt az 5 oldalt a szakdogámhoz.
Röviden ennyi a háromnapos ünnep története, nem túl izgi de ez is velünk történt :)))

Hülyére véve?

Néha elgondolkozom, azon, amit egyszer OK, a főnököm kérdezett tőlem, nevezetesen:

" Ti tényleg ilyen viccesek vagytok, vagy csak jól adod elő?"

Tudjátok mit, döntsétek el Ti.
Nincs fél órája, hogy erősen megfontolás tárgyává tettem a válás lehetőségét. A következő történt ugyanis. Az én drágám merő jószívűségből összegyűjtötte itt a környékben a pirospaprika igényeket és felhozott egy "kis" mennyiséget vidékről. Édes nemes és csípős paprikát egyaránt. Majd pakolás közben rémült fejjel rohan be, hogy csak a fele csípős paprika csomagolásán van feltüntetve, hogy "erős". Úgyhogy most azonnal dobjak el mindent és menjek paprikát kóstolni. Persze, őőőő, hogy megtudja állapítani, hogy mennyire erős az erős, rögtön az első csomag után belenyalt egy erősbe, aminek aztán az lett a következménye, hogy a szája lezsibbadt és onnantól már csak én tudtam kóstolni. Tegye fel a kezét, aki végig kóstolt már 30 csomag őrölt paprikát! A nyelvem olyan volt, mint az ördögé, a torkom kiszáradt, hiába ittam a vizet. A 15. csomag után már biztosra tudtam, hogy én soha többet az életben pörköltöt sem eszem, mert abban is pirospaprika van.
És mi történt, mikor már éppen kezdtem azon gondolkozni, hogy vajon bele lehet-e halni ennyi paprika kóstolásba? Az én drágám széles vigyorral a fején előhalászott egy plusz zacskót a kocsi ülése mögül, amiben ott röhögtek a hiányzó felcímkézett erős paprikák...szerintem engem hülyére vettek ma, viszont miattam soha többé egyetlen fillért sem kell pirospaprikára költeni.
Önök az Antal család hülyeségének újabb gyöngyszeméről olvashattak.

ASSIST láz

Ismét indul az ASSIST ösztöndíj kiválasztási procedúrája. Hétfőn Pécsen voltunk Andival , akárcsak tavaly ilyenkor. Kihasználtuk az alkalmat és Eszterrel is találkoztunk, akárcsak tavaly ilyenkor. Gyanítom ebből hagyomány lesz :)).
A különbség csak annyi volt, hogy most Balázs is velünk jött vacsizni. Végre tudtunk egy kicsivel többet beszélgetni vele is. Balázs áldásos tevékenységének meg lett az eredménye, mert majdnem háromszor annyi érdeklődő volt, mint tavaly. Tegnap aztán Pesten tartott Andi előadást, ahol szintén jó sokan voltak. Öröm volt nézni, hogy ennyien érdeklődnek már a program iránt. Erre az előadásra Csibe is eljött velem, elvégre vállalta, hogy segít a toborzásban. Ugye mondanom sem kell, hogy amint lehetősége volt ömlött belőle a szó. Képzeljétek volt egy másik ex ASSIST-os srác is a tájékoztatón, aki az unokaöccsét kísérte el. Azt hiszen nagyon meggyőző volt a két "veterán" ösztöndíjas beszámolója. Én pedig csak nosztalgiáztam, jó volt felidézni a - most már - két évvel ezelőtti eseményeket. Hihetetlen, hogy rohan az idő két éve már, hogy elkezdődött az őrület.
Nagyon izgulok az idei jelentkezőkért is, legszívesebben ott állnék mindegyik háta mögött és lelkesíteném, na persze nem ingyen, fizetségül azt is szeretném látni, amikor megkapják a gratuláló e-mailt.
Az elmúlt hét őrületében nem is meséltem nektek, hogy Andi volt Csibe sulijában is tájékoztatót tartani. Igazgatói (?) (ebben nem vagyok biztos, de tanári utasításra az tuti) levonult az aulába nyolcadiktól felfelé az összes osztály. Csibe megmutatott pár képet, mesélt egy-két dolgot, de különösebb visszhangja nem volt a dolognak. Bár egyszer mintha felkapták volna a fejüket többen, akkor amikor arról volt szó, hogy 10 hónapig NO alkohol, NO drog. Ez egy kis megütközést keltett.
Egy szó, mint száz ha már nem is olyan hőfokon, de ismét ASSIST lázban égünk.

SOHA TÖBBET

A régi barátságok onnan ismerszenek meg, hogy a felek félszavakból is megértik egymást. Így biztos vagyok benne, hogy Józsi már a címből tudta, hogy most mi következik. Érettségi előtt álltunk, amikor egyik délután elmeséltem neki, hogy az általam legjobban gyűlölt szó (kifejezés?) a SOHA TÖBBET.
Ennyi év elteltével is így érzem.
Peregnek a napok, amelyek látszólag olyanok mint máskor. Reggel felkelés, suli, munkahely, este haza, vacsora, alvás. De van valami, ami minden nap, minden órájában ott motoszkál a fejemben: SOHA TÖBBET.
Reggel bemegyek a takarékszövetkezetbe és máris nyelem a könnyeim. Előttem van Karnis, ahogy nyúl az előre elkészített átutalási megbízásokért és megy a takszövbe.
SOHA TÖBBET nem megy már a takszövbe.
Jövök haza, elhúzok a posta előtt és eszembe jut SOHA TÖBBET nem villantok már Karnis autójának. Főzök, és nyúlok a pzs után, eszembe jut, ahogy reggelente jött a negyedkilós, friss, ropogós kenyérrel és ha kértük, készítette nekünk a "katonákat". Imádtam náluk vacsizni. Soha nem volt extrém kaja, mindig valami finom házikolbász, házisonka, szalonna, de olyan zabálásokat rendeztünk, és olyan jó szívvel adta, ahogy senki más. SOHA TÖBBET nem csinál már falatkákat nekem és nem ül ott az asztalnál. Puszit adok Bendinek és eszembe jut, hogy Cicka, hogyan tanítgatta síelni, horgászni a gyerekeket, a mi gyerekeinket. Kemény volt velük, de amit megtanított nekik, az mindig hasznos volt. SOHA TÖBBET nem taníthatja már sem az unokáit sem az én leendő unokáimat, pedig számítottam rá.
Kétségtelen persze, hogy Karnis nem volt egy szent, de egyetlen egyszer sem jutott a héten vele kapcsolatban eszembe rossz vagy kellemetlen élmény. Egyet érzek csak, hogy valami hibádzik, eddig tudtam, hogy ha nem is találkozunk, valahol a közös egünk alatt teszi a dolgát, sőt mivel jól ismertem majdnem azt is meg tudtam mondani, hogy kb. milyen dolgát teszi éppen. És most ott, ahol az ő helye lenne a világban üresség van...nagy üresség. Egyetlen dolog zakatol bennem egyelőre csillapíthatatlanul, hogy SOHA TÖBBET, SOHA TÖBBET, SOHA TÖBBET...értitek már miért gyűlölöm annyira ezt a szót?

Az önálló fiúgyermek

Nehéz az előző bejegyzés után folytatni az írást, de muszáj megosztanom veletek az én Bendikém önállósodásának egy újabb szintre emelkedését (süllyedését?). Azt már meséltem, hogy egy héten kétszer nulladik órája van. Kedden és pénteken reggel hétre kell a suliban lennie (agyrém, de ezt most hagyjuk). Sajnos elég rosszul járt mert keddenként nem tudom őt vinni, egyébként igen. Igaz olyankor végig kornyadozom a napot az irodában. Eddig egyébként valahogy mindig megúszta a keddet mert vagy a lába volt oda, vagy beteg volt, vagy mit tudom én, lényeg, hogy a mai nap volt az első, amikor önállóan kellett felkelnie (míg a család többi tagja még aludt) és elmennie a suliba. Félálomban észleltem is, hogy motoszkál. Anyai szívemet kicsit kábán de elöntötte a büszkeség, hogy lám, lám önállósodik a kisöcsi, majd újra álomba szenderültem. Amikor eljött az én időm nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, hogy indulhasson a nap.
Ültem a reggelim mellett az asztalnál, néztem magam elé rém értelmesen, majszolgattam a kalácskámat, egyszercsak észrevettem, hogy a mellettem lévő széken ott van Bendi kabátja. Na gondoltam ez a gyerek sem normális, húsz fokban bőrdzsekiben megy, most, hogy egyik óráról a másikra röpködnek a minuszok és leviszi a tetőt a nagy szél, most bezzeg valami hülye pulcsiba ment. Aztán ahogy a bevitt kajamennyiség arányában tisztult a tudatom és a látásom, észrevettem, hogy a kabát alatt ott a táskája is. Persze még akkor sem gondoltam semmi másra, mint hogy Bendikém, annyira lusta, hogy itthon hagyta a táskáját , hogy vigyük mi, akik kocsival megyünk utána a suliba. Aztán még két falat... és belém hasított a felismerés... lehet, hogy ez a gyerek el se ment? Dehát felkelt és molyolt reggel. Nosza felrohantam az emeletre és láss csodát az én egyszem fiam ott hentergett az ágyban ruhástól.
- Bendikém!- így én - Hát te mi az ördögöt (na nem voltam ilyen finom) keresel itthon?
És most figyeljetek!!!
A válasz:
- Anya! Hagyjál békén! Felkeltem négy órakkor /öt helyett a szerz. :))/ és negyed hatra /hat helyett, a szerz./ lementem a buszmegállóba... és csak ott néztem meg az órát... olyan mérges lettem, hogy visszajöttem és lefeküdtem... mit csináltam volna?

Ennyit az én Bendikém önálló keléséről. Még jó, hogy gyanút fogtam a táska és a kabát láttán, különben úgy tűzünk el itthonról, hogy Bendi édesdeden alszik az ágyában miközben mi megvagyunk győződve arról, hogy már rég a suliban ül. Mivel ma reggel én is a gyerekek sulijába mentem az lett volna csak az igazi, ha otthon felejtjük Bendit, akkor megint nem néztek volna hülyének a suliban minket.

Ja és azt már csak igen halkan és lábjegyzetben jegyzem meg, hogy a gyereknek volt kitől örökölnie, mert ezt / a kelleténél jóval korábban való felkelést/ rajtam kívül már mindenki eljátszotta a családban. Engem a végtelen lustaságom mentett meg eddig. Én ugyanis , addig el nem hagyom a jó meleg ágyikót, amíg minden kétséget kizáróan meg nem bizonyosodom arról, hogy az általam előző este eltervezett időpontot mutatja az óra.

Pacsi?

Ő András (és az apukája), a mi Karnisunk, az arra érdemesek Cickája. Komolyan mondom, hogy senki, de senki /még Csibe sem/ képes olyan rövid idő alatt és annyira felmérgesíteni, mint Karnis. Hihetetlenül érdes tud lenni, olyan, mint egy daróc. De szíve az van. Egy rövid ideig a főnököm is volt. Ott láttam meg igazán a morózus álarc mögött rejtőző embert. Ha csak egy levélrezdülésnyit is elkezd zörögni a haraszt máris hihetetlen pletykákat képes kreálni, amin rendkívül jókat lehet derülni. Imádja zavarba hozni az embert, emlékszem, amikor először találkoztunk és dicsértem, hogy milyen jó színe van csak ennyit válaszolt: " Nem az idén barnultam" zavaromat látva pedig jól szórakoztak rajtam Tomkával. És mindennek ellenére, ha fel is mérgesít, mégis bírom a fejét. Rengeteget buliztunk már együtt. síelni, kifejezetten szeretek vele, olyankor maga a gentlemanus. Ez az ellentmondásos pasi viszont olyan értékeket képvisel rendíthetetlenül, amelyek némelyikén manapság egy kézlegyintéssel lépnek túl a legtöbben.
András kórházba került 2 hete. Múlt vasárnap meglátogattuk. Amikor eljöttünk, Tomkával kezet fogott: Pacsi? ... ez volt az utolsó, amit beszéltünk vele. Ma itt hagyott bennünket... nagyon nagyon felmérgesített.

Újra itt

Köszönöm mindenkinek a jó kívánságokat. Igyekeztem magam mielőbb kihámozni az ágyból. Ez nagyjából sikerült is. Ma már hosszabb időre is eltávolodhattam a papírzsepitől, reggel a tükörbe nézve pedig megállapítottam, hogy az orrom is visszanyerte eredeti méretét és színét. Most már csak a tüdőt szaggató és szemgúvasztó köhögéstől kellene megszabadulnom és akkor többé kevésbé úgy érezném, hogy újra önmagam vagyok. De mondom, alapvetően jó úton haladok. Ezt abból is érzem, hogy megjött az íráskedvem. Igen, tudom, másoknak az étvágyuk tér vissza. Sajnos az a helyzet hogy engem az étvágyam csak a halálos ágyamon fog elhagyni, egyszerűen nem lehetek olyan beteg, hogy ne tudjak enni... meg is látszik az eredménye :(((. Szóval nekem nagyjából az íráskedv fellobbanása jelenti a visszatérést a hétköznapokba.
Eddig agykapacitásom nagyrészét az elvesztett egészségem visszaszerzése kötötte le, de látva az alagút végét mondhatni agyi tevékenységem is beindult, így eshetett meg, hogy ma egy levélváltás kapcsán elgondolkoztam, hogy milyen röhejesen gyorsan változik körülöttünk a világ. Andi írt pár sort, hogy aggódik a lányáért, aki éppen Japánban tanul, mert tájfun közeledik Japán partjaihoz, és bár Dóra nem izgul, azért az ilyen hírek egy anyának nem hangzanak annyira megnyugtatóan. Szóval ennek kapcsán ugrott be, hogy hol van már anyáink aggodalma, hogy csövesnadrágot vagy szimatszatyrot (aki nem tudja mi az, jelezze, elmesélem) visel-e a gyermeke? Jól belegondolva nem is tudom, hogy az anyukáméknak mi miatt kellett annak idején aggódni ? Nem vezettem autót, nem röpködtem a világban, drognak még híre, hamva sem volt és maximum a nátha támadhatott meg. Ennek ellenére bizonyára ők is átélték az aggodalom gyomorszorító, szívet pillanatra megállító érzését. Aztán itt vannak a barátnőm huszonéves lányai, akik ugyebár köztünk és a gyerekeink közötti korosztályt képviselik. Jó, akkor már azért játszott a drog, meg a diszkóbalesetek. De ha jól megnézem magunkat mindezek mellett mi már aggódhatunk a világban röpködő gyerekeinkért, hogy elsodorja-e a tájfun, reng-e a föld alatta, nem eszik-e meg a benszülöttek? Nem mondható normálisnak, hogy alig 30 év alatt ennyit változott a világ és nekünk, ha túl akarjuk élni, alkalmazkodnunk kell. Ami nem azt jelenti, hogy ma már nem aggódnak az anyukák, hanem azt, hogy talán egy kicsit rugalmasabbak lettek illetve azt, hogy visszakanyarodnak a régi, ősi módszerhez és, amikor már úgyérzik nincs ráhatásuk a dolgokra, XXI. század ide, XXI. század oda az égiek segítségét kérik, akárcsak szép-, ük- vagy dédanyáink, ez úgylátszik változatlan marad.

Józsi, Fürcsi és a gyerekek

Vasárnap Fürcsiéknél voltunk. Sajnos nem tudtunk hosszabb időt maradni, de azért így sem unatkoztunk. Már alig vártam, hogy találkozzunk, mert Bence (a nagyobbik gyerkőc) Írországban volt és kíváncsi voltam, hogy tetszett-e neki a szívemcsücske ország. Amint megérkeztünk azonnal elvonultunk, hogy megmutogassa a képeket és meséljen. Mivel folyt belőle a szó és minden képkockához fűzött valami megjegyzést, arra a következtetésre jutottam, hogy eggyel nőtt az ír rajongók létszáma, de legalább is megérintette a sziget hangulata. Az, hogy mint a sivatagban kiszáradt utazó a vizet, úgy itta a szemem a zöld domboldalakról és kőházakról készült képeket, teljesen normális és elfogadható viselkedés volt részemről. Kaptam egy hűtő mágnest is, ami már ott díszeleg a többi ír mágnesem között.
Aztán következett az ebéd. Komolyan mondom, annyira viccesek Józsiék. Kicsit olaszos a hangulat náluk, de ez senkit nem zavar, ugyanis nem panelban laknak :))). A vita tárgyát most is mint már annyiszor Balázs (a kisebbik gyerkőc) étkezési szokásai szították. Ne kerteljünk, Balázs nem szereti a húst. Amit részemről, mint vérmes ragadozó, húszabáló nem is értek, de azért elfogadom, hiszen nem ő az egyetlen ezen a földtekén, aki nem eszik húst. Fürcsi barátném viszont ezt meglehetősen nehezményezi. Igyekeztem ugyan megnyugtatni, hogy közvetlen környezetemben van rá élő példa, hogy szép deli legénnyé serdülhet valaki téliszalámin és csokoládén, így hát ne keseredjen el, Balázs is megnő majd a tésztán és a... nem is tudom még min...., ja a sajton. Úgy vettem észre, hogy nem igazán nyugtatták meg a szavaim. Persze könnyű nekem, én sosem tapasztaltam ilyet, nálunk általában az ellenkezője szokott problémát okozni, nevezetesen, hogy mindent felfalnak, ami nincs elzárva. Józsi persze ezalatt mint mindig, szavaink kiforgatásával szórakoztatott bennünket. Nem lehet röhögés nélkül kibírni náluk. Aztán a fiúk, mily meglepő, néztek egy kis meccset, addig, mi Fürcsivel megosztottuk legutolsó turi élményeinket. Ki, hol, milyen kincsre lelt? A napot egy jó kis sütizéssel zártuk. Bár készítettem egy képet Józsiról, ami igazán visszaadná, hogy milyen is ő valójában, de végül úgy döntöttem, hogy nem rakom fel. Inkább egy korábbi közös nyaraláson készült képen mutatom őket be nektek. addig nézzétek meg gyorsan, amíg le nem szedetik velem :))

Íme hát ők a mi ezeréves barátaink