Köszönöm mindenkinek a jó kívánságokat. Igyekeztem magam mielőbb kihámozni az ágyból. Ez nagyjából sikerült is. Ma már hosszabb időre is eltávolodhattam a papírzsepitől, reggel a tükörbe nézve pedig megállapítottam, hogy az orrom is visszanyerte eredeti méretét és színét. Most már csak a tüdőt szaggató és szemgúvasztó köhögéstől kellene megszabadulnom és akkor többé kevésbé úgy érezném, hogy újra önmagam vagyok. De mondom, alapvetően jó úton haladok. Ezt abból is érzem, hogy megjött az íráskedvem. Igen, tudom, másoknak az étvágyuk tér vissza. Sajnos az a helyzet hogy engem az étvágyam csak a halálos ágyamon fog elhagyni, egyszerűen nem lehetek olyan beteg, hogy ne tudjak enni... meg is látszik az eredménye :(((. Szóval nekem nagyjából az íráskedv fellobbanása jelenti a visszatérést a hétköznapokba.
Eddig agykapacitásom nagyrészét az elvesztett egészségem visszaszerzése kötötte le, de látva az alagút végét mondhatni agyi tevékenységem is beindult, így eshetett meg, hogy ma egy levélváltás kapcsán elgondolkoztam, hogy milyen röhejesen gyorsan változik körülöttünk a világ. Andi írt pár sort, hogy aggódik a lányáért, aki éppen Japánban tanul, mert tájfun közeledik Japán partjaihoz, és bár Dóra nem izgul, azért az ilyen hírek egy anyának nem hangzanak annyira megnyugtatóan. Szóval ennek kapcsán ugrott be, hogy hol van már anyáink aggodalma, hogy csövesnadrágot vagy szimatszatyrot (aki nem tudja mi az, jelezze, elmesélem) visel-e a gyermeke? Jól belegondolva nem is tudom, hogy az anyukáméknak mi miatt kellett annak idején aggódni ? Nem vezettem autót, nem röpködtem a világban, drognak még híre, hamva sem volt és maximum a nátha támadhatott meg. Ennek ellenére bizonyára ők is átélték az aggodalom gyomorszorító, szívet pillanatra megállító érzését. Aztán itt vannak a barátnőm huszonéves lányai, akik ugyebár köztünk és a gyerekeink közötti korosztályt képviselik. Jó, akkor már azért játszott a drog, meg a diszkóbalesetek. De ha jól megnézem magunkat mindezek mellett mi már aggódhatunk a világban röpködő gyerekeinkért, hogy elsodorja-e a tájfun, reng-e a föld alatta, nem eszik-e meg a benszülöttek? Nem mondható normálisnak, hogy alig 30 év alatt ennyit változott a világ és nekünk, ha túl akarjuk élni, alkalmazkodnunk kell. Ami nem azt jelenti, hogy ma már nem aggódnak az anyukák, hanem azt, hogy talán egy kicsit rugalmasabbak lettek illetve azt, hogy visszakanyarodnak a régi, ősi módszerhez és, amikor már úgyérzik nincs ráhatásuk a dolgokra, XXI. század ide, XXI. század oda az égiek segítségét kérik, akárcsak szép-, ük- vagy dédanyáink, ez úgylátszik változatlan marad.
Eddig agykapacitásom nagyrészét az elvesztett egészségem visszaszerzése kötötte le, de látva az alagút végét mondhatni agyi tevékenységem is beindult, így eshetett meg, hogy ma egy levélváltás kapcsán elgondolkoztam, hogy milyen röhejesen gyorsan változik körülöttünk a világ. Andi írt pár sort, hogy aggódik a lányáért, aki éppen Japánban tanul, mert tájfun közeledik Japán partjaihoz, és bár Dóra nem izgul, azért az ilyen hírek egy anyának nem hangzanak annyira megnyugtatóan. Szóval ennek kapcsán ugrott be, hogy hol van már anyáink aggodalma, hogy csövesnadrágot vagy szimatszatyrot (aki nem tudja mi az, jelezze, elmesélem) visel-e a gyermeke? Jól belegondolva nem is tudom, hogy az anyukáméknak mi miatt kellett annak idején aggódni ? Nem vezettem autót, nem röpködtem a világban, drognak még híre, hamva sem volt és maximum a nátha támadhatott meg. Ennek ellenére bizonyára ők is átélték az aggodalom gyomorszorító, szívet pillanatra megállító érzését. Aztán itt vannak a barátnőm huszonéves lányai, akik ugyebár köztünk és a gyerekeink közötti korosztályt képviselik. Jó, akkor már azért játszott a drog, meg a diszkóbalesetek. De ha jól megnézem magunkat mindezek mellett mi már aggódhatunk a világban röpködő gyerekeinkért, hogy elsodorja-e a tájfun, reng-e a föld alatta, nem eszik-e meg a benszülöttek? Nem mondható normálisnak, hogy alig 30 év alatt ennyit változott a világ és nekünk, ha túl akarjuk élni, alkalmazkodnunk kell. Ami nem azt jelenti, hogy ma már nem aggódnak az anyukák, hanem azt, hogy talán egy kicsit rugalmasabbak lettek illetve azt, hogy visszakanyarodnak a régi, ősi módszerhez és, amikor már úgyérzik nincs ráhatásuk a dolgokra, XXI. század ide, XXI. század oda az égiek segítségét kérik, akárcsak szép-, ük- vagy dédanyáink, ez úgylátszik változatlan marad.
3 megjegyzés:
Ööö, izé, én nem tudom, mi az a szimatszatyor. :D
Örülünk, hogy jobban vagy. Küldtem mélt :-)
Szimatszatyrot a hadseregnél használták a gázálarc tárolására. Abban lógott a katonák oldalán a gázálarc. És ez a zöldszínű, mindenhonnan zsinórlóg szatyor rendkívül népszerű volt a korosztályom körében mintegy 30 évvel ezelőtt. Ebben vittük a suliba a cuccainkat tanáraink legnagyobb megrökönyödésére :)))
Megjegyzés küldése