Nyafi

Mindig tudtam, hogy nem vagyok normális, de hogy ezt miért úgy kell magamnak bizonyítgatnom, hogy közben a tüdőmet kiköpöm, ezt nem tudom. Gyanítom, hogy valahol a tudatom alatt jó mélyen elásva egy mazochista lakozik bennem. Az történt ugyanis, hogy megint megfeledkeztem a pár hónappal ezelőtti (vagy tán már egy éve is volt) megpróbáltatásokról, ami szerény lakunkhoz legközelebb eső kirándulóhely úgy mint Vörös-kő felkeresése jelentett.
Csak is így történhetett, hogy saját jószántamból felajánlottam, a kollégáknak, hogy kiránduljunk erre a korábban szebb napokat látott hegycsúcsra. Nosza összetoboroztunk még egy pár helybéli barátot, ami ugyancsak fentebb említett abnormalitásomat támasztja alá. Hiszen mindegyik barátom nálam, jóval jobb kondival bír, így ahelyett hogy remek társaságot toboroztam volna magamnak, velem egy szinten lévő emberkékből, nem, én olyanokat hívtam, akik számomra negatív előjelű kontrasztot jelentettek és nem társaságot. Ugyanis mire én felküzdöttem magam a csúcsra ők már régen ki is pihenték a felfelé vezető út fáradalmait.
A helyzetemet súlyosbította, hogy ismét valami randa torokfájással, köhögéssel kísért náthával viaskodtam (ez ellen lassan tennem kell valamit). Így viszont ráfoghattam a náthámra azt a bizonyos t-nyom-nyálam összefolyik az erőlködéstől jelenséget.
Persze azért ismertek, én már jó előre eldöntöttem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy ne jussunk el a célállomásig, ami közel 400 m-s színt különbséget jelentett. Ennek érdekében már az indulásnál megkezdtem az aknamunkát. Az általam megfelelőnek (értsd. kaphatónak) ítélt emberek mellé somfordáltam és kihasználva azt a rövidke időt, amíg még levegőhöz jutva képes voltam beszélni, megpróbáltam meggyőzni őket arról, hogy milyen remek tűzrakóhelyek vannak jóval alacsonyabban, mint a Vörös-kő. Egy valamivel nem számoltam, hogy az én drágám, azt az útvonalat választja, ami elkerüli ezeket a helyeket, ahol egy enyhe ájulást szimulálva megakaszthattam volna a csapat további menetelését a csúcsra, megúszva ezzel a számomra előre látható csúfos végkifejletet.
Nem részletezem az utolsó 20 percet, ahol olyan tempóban haladtam, mint a K2 hegymászói (2m/óra ). Viszont az én drágám ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy komolyan gondolta a majd'23 éve Isten előtt tett fogadalmát, mely szerint jóban, rosszban kitart mellettem. Míg én próbáltam a tüdőmet a testüregemben tartva túlélni minden egyes következő lépést, ő rendületlenül bíztatott, hogy "gyere anyuka, mindjárt ott vagyunk". Ezt persze én a magam módján háláltam meg. Nem törődve hogy megrendítem a hitét a "jó tett helyében jót várj" igazságtartalmáról, két sípoló légvétel között gyilkos pillantást lövellve felé beígértem egy hatalmas taslit, amint összeszedem magam, ha még egyszer kimerészelni mondani, hogy "gyere" és hogy "mindjárt ott vagyunk". Mivel azonban a teljes megsemmisülésem előtti utolsó másodpercben valóban felértünk a csúcsra (a Vörös-kőre), így nem fajult tettlegességig az ügy. A fenitek -akik már túl voltak az emelkedő okozta stresszen- hatalmas ovációval fogadták heroikus küzdelemben felért párosunkat. Kis idő elteltével, amikor légzésem közelített a normális értékhez, elmeséltem a többieknek azt a víziómat, mely szerint 90 évesen (mindig optimista voltam), mesélem majd az ükunokáimnak, hogy amikor utoljára 2009-ben üknagyapátokkal a Vörös-kőn jártunk...
Kis szalonna sütögélés után hamarosan el is indultunk lefelé, én jól körülnéztem, hogy az utolsó látogatásom minden körülményéről pontosan be tudjak számolni az ükunokáknak. Lefelémenet aztán újra szembesülnöm kellett azzal a számomra máig analizálhatatlan jelenséggel, hogy minden egyes megtett lépéssel, mellyel távolodtunk a csúcstól, egyre halványultak a felfelé út gyötrelmei. Csak is ez lehet a magyarázata, hogy újra és újra ilyen, számomra megterhelő túrákra igent mondok.
Arra kérek minden kedves olvasómat, ha a jövőben megemlíteném egy - a gomba presszónál messzebbi célt kitűző - kirándulás tervét, AZZONNAL, emlékeztessen a kommentben, hogy számomra nem ez az a mozgás forma, amit feltétlenül művelnem kéne.
Csibikém készített egy pár művészfotót az erdőben, mivel én csak az előttem lévő avart láttam, így az ő segítségével megoszthatom veletek a látványt is.