Hogy tanultam meg síelni

Ha azt mondom tél, azt mondod hideg, sötét, fagy, didergés, ha azt mondod tél, azt mondom szikrázó napsütés lélegzetelállító panoráma, jó illatú forralt bor, nevetés… De amíg idáig eljutottam az nem mindennapi történet.

Síelni tudásomat a körülöttünk lévő baráti társaságunknak köszönhetem. Ők ugyanis ezer éve síelnek, mi még "csak" 12 éve. Évekig hallgattam kukán a síelésekről szóló beszámolókat amit nehezen viseltem én, a nagy locsofecsi, mert legfeljebb annyit tudtam hozzáfűzni, hogy nem épelméjű, aki télvíz idején jószántából elhagyja a fűtött lakást. (megjegyzem ezt a véleményemet tudták legkésőbb megingatni a tapasztalataim).

Mivel Tomka is egyre inkább hajlott arra, hogy próbáljuk ki a síelést, az első adandó alkalommal beneveztünk egy kezdőknek való sítúrára, melyre barátaink is elkísértek, mert a barát ugye a bajban ismerszik meg. Ma már persze tudom micsoda áldozat volt ez tőlük, hiszen számukra libalegelők voltak azok a pályák, melyeket én akkoriban bevehetetlen hófalaknak láttam. Már az előkészületek is gondot okoztak, nem tudtam mit vegyek magamra hogy elkerüljem a fagyhalált, persze akkor még nem tudtam, hogy amíg tanulsz addig egy fürdőruha is megteszi mert úgyis a fenekedig leizzadsz, Tomka meg azt gondolta, hogy a síelés a pályán kezdődik így minden felszereléséről nekem kellett gondoskodnom. Korábbi lelkesedése lényegesen alább hagyott és ilyesfajta kérdésekkel ostromolt:

„És mit fogunk ott csinálni?”

„És van ott valami látnivaló?”

„Mit gondolsz majd egész nap azon a rihes pályán síelek le és fel?”

Megnyugtattam, hogy felfelé nem kell mert azt mondják a felvonó felvisz….de tovább nem feszegettem a témát, tekintve, hogy én sem voltam túl sok információ birtokában. Visszaút azonban nem volt, így a kitűzött napon elindultunk. Mondanom sem kell, hogy már a buszon előjöttek azok a történetek, melyek mínusz 20 fokos hidegről, síléces gyaloglásokról és leküzdhetetlen hófalakról szóltak. Érdekes, gondoltam, mielőtt eldöntöttük, hogy belevágunk ebbe a kalandba erről miért nem meséltek sose?

Megérkezve, utunk egyenesen a sípályára vezetett. A lejtő tetejéről lenézve szent meggyőződéssel hittem, hogy ebben az évezredben én élve oda le nem jutok. Szerintem Tomka fejében is valami hasonló gondolat verhetett gyökeret, mert, amikor tapasztaltabb barátunk a lejtőt meglátva közölte, hogy " a hóeke, igen, az nagyon fontos" akkor Tomka csak annyit kérdezett, hogy " Igen? És olyat hoztunk magunkkal?" Én minden esetre úgy döntöttem, ha már itt vagyok nem adom fel, és másnap hősiesen beálltam kezdő diákok közé tanulni.

Először az is gondot okozott, hogy megtaláljam a lécem elejét, aztán meg az hogyan kerüljön a lábamra, aztán meg hogyan kerüljön le onnan. Kedves olvasóm, Te aki tervezed, hogy megtanulsz síelni ne gondold, hogy ezek az igazán nagy problémák óóó nem, azok csak akkor kezdődnek ha egy lejtő is az utadba kerül. Én találtam egy 0,2%-os lejtőt, melyet igyekeztem bevenni. Lecsúsztam rajta majd elestem, mert megállni nem tudtam. Léc le, mert felállni sem tudtam, léc vállra fel, visszagyaloglás, léc lábra fel csúszás, esés…és így tovább egész délelőtt, órákig.

Közben eleredt a hó, szép volt….. de utáltam. El tudjátok képzelni? Egy meglehetős túlsúllyal küzdő hölgy lila overálban, havasan. Úgy néztem ki, mint egy óriás hógolyó, aki durrogni is tud. Mert morogtam rendesen. Nem volt élő és holt akit a számra ne vettem volna. Előkelő helyen szerepeltetve barátaimat akik mindeközben vidáman rótták a lejtőket meg-meg állva időnként, hogy jót szórakozzanak a látványomon. Megunva a sok gyaloglást délutánra bátorságot gyűjtöttem és nekiindultam egy komolyabb lejtőnek azzal a nem titkolt szándékkal, hogy engem legközelebb már a felvonó húz fel. Igaz kicsit megijedtem a többiek rémült arcának elsuhanó látványától és a sebességtől amit egy idő után elértem. Menet közben hangosan végrendelkeztem (biztos, ami biztos) mert hittem, hogy ezt a kalandot nem úszom meg élve, legkésőbb a lejtő alján meghalok. Meg ugyan nem haltam, de elég rendeset estem. Akkor még nem tudtam, hogy pár perc múlva megváltásnak érzem majd a halált, mert akkor jött a felvonózás, minden kezdő rémálma.

A tányéros felvonó - ez egy hosszú rúd, a végén egy tányérra hasonlító képződménnyel - mind közül a legrosszabb. Persze mintha nem lenne elég bajom, nekem ehhez a fajtához volt szerencsém. Kedves olvasók, ez bizony nem egy fáklyás menet, először is mire becsúszik a szegény ember lánya a felvonóhoz -minden útjába kerülő fogódzkodásra alkalmas tárgyban megkapaszkodva - legalább egy ember bánja akit levertünk a lécéről, de ha elég "ügyesek" vagyunk akár négy, öt síelőt is földre küldhetünk. Ezután tányér, rúddal együtt lábközé be , a kezdőt már ez a szituáció is eléggé zavarba ejti, de ezzel nincs ideje foglalkozni, hiszen a rúd meglódul, kezdőt felrántja levegőbe (még akkor is, ha olyan súlyos egyéniség, mint szerény személyem), aki ettől azon mód elesik. Ha szerencséje van sikerül hason kievickélni a nyomvonalból, ha nincs, a felvonókezelők tuszkolják ki onnan, mint egy büdösbogarat. Mindezt komoly közönség előtt tehetjük meg. Előttetek van? Legalább tíz, húsz ember áll és vár a sorára, miközben Te, mint kezdő ott hasalsz a földön két, számodra kezelhetetlen léccel a lábadon, két bottal a kezedben, és igyekszel újra felvenni valami ember által vállalható pozitúrát.

Ezt a műveletet én akkor többször is előadtam és nem állíthatom, hogy osztatlan sikerem volt. Mintha kissé türelmetlenek lettek volna a mögöttem állók. A hóban fetrengve gondoltam: még szerencse, hogy egy hétre jöttünk így legalább van esélyem, feljutni a pálya tetejére mire haza indulunk.

Ne gondoljátok, hogy megpróbáltatásaimnak ezzel vége volt. Ha nem akartam egész héten körbeforogni a felvonón, valahogy ki kellett szállnom belőle. Ugye nem kell mondanom? Kiestem. Aznapra itt hagytam abba. A nap egyenlegét felállítva, az idő legnagyobb részét a hóban fekve, kisebbik részét lécem csatolásával, és elenyésző, említésre sem méltó részét csúszással töltöttem. Teljesen átázva, elkeseredve arra gondoltam, hogy ez nem az a sport amit én valaha elsajátítok. Utáltam mindenkit, aki tud síelni és ha tehetem aznap hazajövök.

És hogy Tomka hol volt ez idő alatt ? Kérem szépen SIELT ! Igen, egésznap le föl síelt azokon a rihes pályákon. Mit mondjak ha rendelkezésemre állt volna egy válóperes bíró ott, azonnal a puszta tény miatt, hogy tud síelni elváltam volna tőle. Végül is, mint látjátok nem tettem ! Másnap reggel ugyanis, ne kérdezzék hogyan, de én is ráéreztem a dolog nyitjára és szinte elesés nélkül síeltem. Nem mondom, hogy látványra szép voltam, de határozottan haladtam lécekkel a lábamon.

Aztán a következő években eljutottam arra a szintre, hogy már nem csak a léceimet szugeráltam hanem néha, már körül is néztem a pályán. Így észrevettem a körülöttem lévő rengeteg szépséget, és örömömet leltem ebben a sportban . Igaz, néha még ma is lever a víz egy-egy pálya tetején, amikor lenézek az előttem álló lejtőre, de elmondhatom, hogy ma már minden pályán leküzdöm magam. Persze négyszemközt elárulhatom, hogy leginkább a forraltborozással egybekötött napozást kedvelem és a léceket csak arra használom, hogy egyik büfétől a másikig eljussak.