Erdély 2008

Hát ott is voltunk, szép és tanulságos út volt. Remekül éreztem magam, de felemás érzések kavarogtak bennem végig a 4 nap alatt. Amint átléptük a határt némi szorongás lett úrrá rajtam, ami aztán nem is múlt el addig, amig Románia és Erdély útjait rótuk. Igen, ahhoz, hogy tudd, nem is, inkább érezd, hogy ez két különböző hely, ki kell menni oda. De most elnézést szorongunk, úgyhogy visszakanyarodnék eredeti mondandómhoz.

Szóval a közlekedés... maga a katasztrófa és NEM az utak minősége miatt! A 400 km alatt, jórészt nagyon jó, de hosszú szakaszokon kiválónak mondható utakon mentünk. Igaz, akadt szakasz, amit kritikán alulinak minősítenék. Derékig érő (értsd szó szerint) aszfalt felgyűrődések majd öt méter múlva gyereknyi méretű kátyúk. És erre a szakaszra terelték be a kamionokat, amik nem átallottak ilyen körülmények között is előzgetni - ahogy én fogalmaznék - azokon a zerge b.szta (bocs') ösvényeken, miközben szemben a legnagyobb nyugalommal ténferegtek haza a helyi kisebbség képviselői rendszámtáblával ellátott szekereiken.

Néha nem tudtam, hogy visítsak vagy fogjam be a szemem, ne is lássam, hogy mikor halok meg. Az E60-s út /ha jól emlékszem ez a száma/ az egyetlen, ami átszeli az országot, ezért mindenki ezen közlekedik. Mivel távolságok pedig vannak arrafelé, ezért haladni kell, ergo minden egyes megtett kilóméterre kb. 2 előzés jut. Matekzsenik előnyben, az a megett kilóméterekre kiszámítva majdnem 800 előzés... hát igen, annyi tuti meg volt. Záróvonal? Előzni tilos tábla? Falun belül sebesség korlátozó tábla? Mind csak az utak díszítésére szolgálnak. Nincs élő ember, aki komolyan venné őket.
A városok, falvak: Nagyon szépek... lennének (főleg a régi házak, kapuk), ha némi tisztaság lenne, de minden poros mocskos. Nem szemetes, az is van, de nem az volt a jellemző, hanem inkább a por, a kosz. Nekem kicsit lehangoló volt.
A táj: Na EZ igazán, nagyon, nagyon GYÖNYÖRŰ. Fantasztikus, főleg Erdély. Csak szuperlatívuszokban tudok róla mesélni. Békás szoros? Álom szép, lélegzet elállító, Hargíta lankái, hegyei, erdei? Szó nincs rá. És a tájhoz kapcsolódik a másik meghatározó élményem.


Második nap ugyanis kirándulni mentünk. ??? Vagyis kirándulni? Nem, túrázni! Nosza magamra kaptam a kínai piacon vagy a Corában vásárolt (ezek után el tudjátok képzelni, milyen minőségű) bakimat és útnak eredtünk, fél liter víz és talán 6 db tejszelettel a hátizsákunkban. Az első halvány gyanú, hogy nem lesz könnyű napom, akkor merült fel bennem, amikor az első ember, akitől útbaigazítást kértünk (úgy az első öt perc után, igen tudom már erre is felfigyelhettem volna), azt mondta:
- igen, ott balra az ösvényen át a patakon, maradjanak mindíg a baloldalán. Két óra járásra a ház mellett megy fel az út. Kövessék a két sárga csíkot. - Kééét óra járásra????Gyalog??? Én??? Jéézus!!! na mindegy próbáljuk meg...

És még a második jelre sem menekültem hanyathomlok , amikor vendéglátóink megmutatták, hogy melyik hegyre megyünk.... távcsővel sem láttam el odáig. Arról a magas csúcsról beszélünk ott a távolba vesző messzeségben:

És valóban két órára volt a ház, ahol elfordultunk és elkezdtünk felfelé haladni. És a hegy is ott volt, ahol mutatták, hála az égnek nem azt kellett meg mászni, hanem ezt:

( Felhívom a figyelmet, hogy a hátam mögött a "domb" lábánál nem bokrok vannak, hanem terebélyes magas fák... csak ilyen kicsiknek látszanak)
Ezt is csak azért, hogy megnézzük, hova ereszkedünk majd le a patak mederhez, ami valahol ott van lent.


/ Anyukám!! Te most itt hagyd abba az olvasást, vagy már most tárcsázzátok a mentők számát, ha elolvasod úgyis ott kötsz ki./
Hát kérem szépen a lefelé vezető úton többször igazat adtam anyukámnak, hogy nem vagyok normális. Ha véletlenül viszonylag egyenes talaj volt a lábam alatt, ott nem fért el a két lábfejem egymás mellett, különben meg abban a bumszli bakiban kellett szikláról sziklára vergődnöm... mit mondjak nem voltam egy zerge. Reszketett kezem lábam, lenézni meg nem mertem, mert akkor ott eresztek gyökeret és soha többé nem látom amerikába szakadt Csibémet.Nem mondom, azért megérte lemenni:

Amint vízszintes talajt fogtam, máris azon kezdtem el filózni, hogy hogyan fogok én innen felkerülni ezen, a számomra 90%-s emelkedőn...Feljutottam! Igaz önző módon minden létező levegőt igyekeztem a saját tüdőmbe juttatni, amit sűrű lihegéssel el is értem, de felértem. És megértem azt a pillanatot is, amikor az én drágám, aki saját bevallása szerint imád túrázni, kijelentette:
- Most már meg tudom érteni, azokat, akik semmi másra nem vágynak csak a halálra. :))))

Így néztem ki, amikor felértem:

És ha elfelejtettétek volna, ezek után még várt ránk a hazafelé vezető 2-2,5 óra gyaloglás. Na az volt az az időszak, amikor meggyőződéssel hittem, hogy nem jutok el a civilizációt és számomra az életet jelentő autóig. Ha jött volna egy medve simán felajánlom, hogy ha meg akar enni kezdje a lábamnál, azt csípőtől lefelé úgysem érzem. Nem tudtam pontosan mibe fogok - mert hát a fárdtságba mégse szoktak az emberek csak úgy - belehalni, de biztos voltam benne, hogy nem élem túl az előttem álló utat.
Túléltem!!! De ez a tapasztalat arra késztet, hogy átgondoljam a kapcsolatomat a túrázással. Azt hiszem, maradok a túrista útvonalon haladó kirándulásnál... vagy inkább a Gomba büféig tartó sétánál.