Mindent összevetve...

Talán ma elég összeszedett vagyok ahhoz, hogy egy rövid összegzést megejtsek az elmúlt évvel kapcsolatban.
Az első, ami eszembe jut, hogy ijesztően hamar elment. És ezt a legkomolyabban mondom. Annyira intenzív volt, oly sok minden történt, annyi ideig ábrándoztam a viszontlátásról és egyszer csak ott álltunk a repülőtéren, és itthon voltunk, és már újra kupleráj volt mindenhol, és ott ült az ebédlőasztalnál Csibe a megszokott helyén, mintha soha el sem ment volna. Első ránézésre semmi sem változott és mégis egy olyan év van mögöttünk, ami rengeteg változást hozott és hoz majd bennünk és az életünkben. Talán az egyedüli, aki nem változott az Tomka, de hát róla tudjuk jól, hogy a tradicionális beállítottság nem nagyon hagy utat a változásnak. Nem baj, kell valaki, aki stabil pont a családban.

Nem könnyű összeszedni a gondolataimat, benyomásokat, érzéseket kellene átadnom és most látom csak milyen nehéz is ez. Amíg írok felteszem a fejhallgatót és azt a Trenton-i (New Jersey székhelye) online rádióadót hallgatom, amit oly sokszor az év folyamán. A jól ismert zenei betétek, reklámok hallatán összeszorul a gyomrom, mint amikor kedves elvesztett emlékeket idéz egy-egy dallam vagy illat. Nosztalgiával töltenek el az ismerős hangok. Egyszerűen nehéz az agyamban összerakni, hogy elmúlt, vége. Bevallom őszintén, hogy egy kis űr van bennem, hiányérzet, és még én is keresem a régi-új helyem ebben a szituációban. Nem is tudatosult bennem, hogy mennyi új szokásom alakult ki ezalatt a 10 hónap alatt. Ezeknek persze legnagyobb része az amerikai projekthez kötődik. Kezdve onnan, hogy a reggeli első tevékenységem a blogok meglátogatása volt, majd a gmail "készenléti állapotba" állítása, egészen addig, hogy az iskola honlapjának változását követtem napról napra. Ezek most szép lassan jelentőségüket veszítik és remélem újabbak lépnek majd a helyükbe.

Az vitathatatlan, hogy az elmúlt iskolaév meghatározó lesz Csibe életében. Minden szempontból hatással volt rá. Augusztusban elengedtünk egy okos, de sokszor tüskés, morgós kis sündisznót és júniusban visszakaptunk egy mosolygépet. Napok óta zeng a ház a nevetésétől. Az a lány aki korábban elhúzódott, ha megölelgettem most két bögre tea (amit később szanaszét hagy, mint régen) között átölel megpuszálgat és nevet, és nevet, és nevet...
Mindezek mellett pedig sokkal tudatosabb lett, mint amikor elment. Volt egy mondat, amikor azt kimondta, tudtam, hogy ez az, ami elválasztja az itthon maradt korosztálya beliektől.
Így hangzott: Anya! Én alig várom már azt ami előttem áll, az életemet, ami ezután jön.
Ilyet nem sok mai fiataltól hallunk. És én megértem őket, elég kilátástalan a helyzetük, mit várjanak rajta? A munkanélküliséget? Vagy a munkát potom pénzért?
Nem mondom, hogy nincs benne a pakliban, hogy Csibére is ez vár, DE Ő megtanult hinni, reménykedni és BÍZNI a jövőjében. Ráadásul vannak céljai, tudja, hogy milyen módon szeretné azt elérni és hogy mit akar magával kezdeni a következő években. Ilyen szempontból a legjobbkor jött ez a tapasztalat. Nagyon jó lenne tudni, hogy mit tudnak azok ott kint, amivel ezt elérik.
És hát lássuk be én sem vagyok már az, aki augusztusban feltette a kis sündisznóját a repülőre. Bevallom, nem mindig volt egyszerű a változás és nem is mindig könnyű szembenézni a gondolataimmal ezzel kapcsolatban. Egyrészt rengeteget tanultam arról, hogyan kell elengednünk a felnövő gyerekünk kezét. Mellbevágó élmény volt ez számomra, mert olyan dolgokat tapasztaltam, éreztem, ami felborította a képet, amit korábban magamról, magamban kialakítottam. Azt hittem ez nekem csípőből fog menni, de nem így történt. Nagyon megszenvedtem az első heteket, hónapokat. De ma már rendben vagyok és élvezem Csibe önállóságát. Azt tanácsolhatom, a hasonló cipőben járóknak, hogy használják az eszüket, másképp nem lehet átvészelni ezt az időszakot. A szív, - ellentétben minden más esettel - ebben az időszakban nem jó tanácsadó. Vagyis annyiban igen, amennyiben a minden szülő szíve szerint a legjobbat szeretné a gyerekének, de jelen esetben, ami legjobb a gyermekének az először nem a legjobb magának a szülőnek.
És mi van most, amikor már itthon van Csibe, hááát most is van mit tanulni. Balázs és Csuri szinte szószerint ugyan azt állapították meg. Balázst idézem:
"Itthon mindenki állandóan idegeskedik, szomorú vagy mérges, esetleg ordibál. Nincs az, hogy a buszra előbb felengednek udvariasságból, nincs az, hogy jóindulattal megköszönsz valamit, vagy jóindulattal szólsz egy idegenhez reflexből"
Igen, pontosan ezeket veszem magamon is észre. És bármennyire is tisztában vagyok vele, hogy megvan ennek a jó oka, hogy ilyenek vagyunk, mégis, amikor így viselkedem, múlt hét kedd óta, elszégyellem magam. És a legszomorúbb az, hogy a gyári alapbeállításom nem ilyen. Nem tudom, hogy sikerül-e ezen változtatni? Majd rajta leszek. Ez is olyan dolog, amit meg kéne tapasztalnom, hogyan csinálják, mert valamit tudhatnak erről is arrafelé.
A két iskolarendszer különbségéről most nem szeretnék szót ejteni éppen eleget füstölögtem erről az elmúlt hónapokban. És nincs kétségem, hogy a következő hónapokban is lesz majd erre elég okom, hogy megtegyem. Annyit azért elmondok, hogy nagyon sajnáltam hogy nem állunk úgy anyagilag, hogy bármilyen csekély adománnyal is, de hozzájárulhassunk a The Lawrenceville School költségeihez. Ez az az iskola volt, aminek nagyon szívesen fizettem volna.

Egy párszót szeretnék mondani a környezetünkről. Fantasztikus dolgokat tapasztaltam ezen a téren is az elmúlt hónapokban. Volt köztük negatív is, de higgyétek el az a rengeteg jó dolog, amit kaptunk az a rengeteg öröm ami ért minket elhomályosítja a rossz tapasztalatokat. Olyan segítségeket kaptunk családtól, ismerősöktől, barátoktól, amiről álmodni sem mertem volna. Ezek a segítségek sok álmatlan éjszakától szabadítottak meg engem, és Csibének könnyebb, gondoktól mentesebb életet biztosítottak kint. Talán hozzásegítenek az égiek, hogy egyszer megháláljam azoknak, akiknek - szívből úgy érzem, hogy - meg kell. Addig is innen küldök nekik egy semmit ki nem váltó KÖSZÖNÖM -öt.

És végezetül nézzünk egy-két statisztikai adatot, ami nélkül nem összegzés az összegzés:
- elküldtünk 1 db gyereket
- visszakaptunk 1 db majdnem teljesen felnőttet
- kifizettünk egy csomó pénzt - már nem tudom követni mennyit
- küldtünk 2 csomagot
- fizettünk 50 dollárt túlsúlyért, ha úgytetszik a kézzel fogható emlékekért
- miközben ránk is rakódott némi túlsúly (fejenként legalább 4-5 kiló -ennyit merek bevallani)
- szereztünk számtalan új barátot itthon és külföldön egyaránt

És a legek:
- a legnehezebb:
integetni a repülőtéren a bezáródó ajtó mögött eltűnő gyerekednek (most is könnybe lábad a szemem )
- a második legnehezebb:
a hazajövetel előtti utolsó 2 nap
- a legmeghatóbb:
a karácsonyi bejelentkezés (ezt se bírom ki könnyek nélkül, előveszem a 100 db-s papírzsepit)
- a legvicessebb:
csibe beszólásai a gmailes levelezésekben (sajnos nem tudok most idézni, de sokat nevettem)
- a legtöbbet használt alkalmazás:
gmail chat
- a második legtöbbet használt alkalmazás:
skype
- a legtöbbet elhangzott szavak tőlem:
"Csibe ott vagy?" "skype? "
- a leggyakrabban elhangzott szavak Csibétől:
ANYAAAAAAAAAAAAAA
LOL
- a legjobb pillanat:
amikor kitolta a bőröndjeit a repülőtéren a szétnyíló ajtó mögül.

Ezzel a hosszúra, de remélem nem unalmasra sikeredett bejegyzéssel lezárul az elnyert ASSIST ösztöndíj projektje. Természetesen még sokszor fogok utalni rá és jó darabig még kíséri majd az életünket, de már nem ez lesz a központi téma. Lesz más, amiért izgulhatunk, amiről beszámolhatok. Köztük bizonnyal sok olyan eseményről, ami nem történthetne meg ha nincs ez az elnyert ösztöndíj. Örülök, hogy részese lehettem ennek az élménynek és örültem, hogy velem voltatok boldogságomban és néhanapján bánatomban. Köszönöm a jelenléteteket, számítok rátok a jövőben is. És MMMMMMMOOOOOOSTTTTTT :

ARCCAL A JÖVŐ FELÉ !!!!!