Jaj, jaj alkotói válságban vagyok. Ehhez most képzeljetek el egy szenvedő fejet, birka szemekkel, na ez vagyok én. Az elmúlt napokban semmit nem találtam eléggé érdemesnek arra hogy "papírra vessem". Pedig azért történtek dolgok. Itt van mindjárt Csibe "pótosztályozó" vizsgája. Azért pót, mert a pótvizsgázókkal együtt ment. Másodszor. Tegnap, 26-án. Először ugyanis 24-én vittem be, hogy na akkor ő most megy vizsgázni. Igen ám csak akkor a portáson és a takarítókon kívül más nem volt az épületben. Javasoltam neki, hogy próbálkozzon be náluk, de nem hajlott a jó szóra. Így maradt a tegnapi nap. Jelentem mindkettőből átment, egy négyes és egy ötös érdemjeggyel. Most tehát abszolválva vagyon a magyar tanulmányi év is. Két kedvenc tanára abszolút pozitívan állt az ügyhöz. Valójában Csibe volt az, aki nem volt teljesen elégedett a saját szereplésével. Bevallása szerint kicsit lazára vette a figurát, és errefelé így nem szokás vizsgázni. Nem baj van 10 hónapja, hogy visszaszokjon a poroszos rendbe, aztán ha sikerül örökre elfelejtheti a számonkérésnek ezt a fajtáját.
Már a tankönyveket is megvettük, én ugyan még próbálom homokba dugni a fejem és nem tudomást venni a jövő keddi iskolakezdésről. Ennek ellenére majdnem hétfőn vittem őket suliba, mert azt hittem akkor van az első tanítási nap, aztán nálam rendesebb anyukák felvilágosítottak, hogy elég lesz, ha kedden megyünk először suliba. Jaj rettegek, hogy megint egy új év, megint jönnek a viták, a szülőik, nem, nem, nem is akarok rá gondolni. Egy magamfajta laza, liberális anyukának kész istencsapása ez az iskola. Nem volt elég nekem egyszer túlélnem a saját iskolaéveimet, még kétszer megismételtetik ezt velem. Borzalom.
Jut eszembe nem szabad elfelejtenem, hogy hétvégén közöljem a fiatalsággal, hogy buli és elmenetel pénteken vagy (NEM és ! ) szombaton. Biztos lesz nagy berzenkedés. Erről a buliról jut eszembe, hogy én milyen egy anya vagyok. Talán már említettem, hogy engem nem abból az aggódós fajtából faragtak, mint az anyukámat. Na ezt tegnap ismét sikerült bebizonyítanom. Az történt ugyanis, hogy este - hála istennek már korán sötétedik, így le lehet korábban feküdni legálisan :)) - viszonylag időben lefeküdtem és ahogy az lenni szokott egy kis távirányító nyomogatás után az első reklám alatt elaludtam, úgy 1/2 10 tájékán. Majd hajnalban szólított a szükség, felkeltem. Hallottam valami motozást kint a kertben. Gondoltam biztos a Maxi szeretne bejutna a MAMÁhoz, ami miatt persze majd reggel hallgatunk. Mindezen fenyegetettség ellenére sem foglalkoztam az üggyel. Beakasztottam a láncot az ajtón, hogy ha Maxikánk esetleg nem nyer bebocsátást a szomszédba, akkor hozzánk se tudjon bejutni (pfúúj gonosz gazdi). És abban a pillanatban kopogtak. Hajnali 1/2 3-kor. Én meg amilyen hülye vagyok azonnal nyitottam az ajtót, meg sem kérdeztem, hogy ki fia borja vagy ott kint? És ki állt a küszöbön? Az én Csibém. Egy kissé meglepett a dolog, meg is kérdeztem, hogy:
- Hát te Csibém mikor mentél el itthonról?, mire a válasz:
- Amikor a Bendegúz! ????? Ez már azért kezdett érdekelni.
- Igen? És a Bendi hazajött már?
- Igen, előttem pár perccel.
Na gondoltam cool, amikor lefeküdtem még mind a két gyerekem itthon volt a szobájukban és úgy volt, hogy ez így is marad. Aztán tessék mire kelek az éjszaka közepén, hogy amíg én alszom olyan jövésmenés van a házban, mint egy forgalmas pályaudvaron és én az egészből semmit nem érzékeltem. Ennyit az én aggodalmaskodásomról. Remélem, hogy a gyerekeimbe és az életbe vetett határtalan bizalmamat valaki ott fenn megjutalmazza azzal, hogy sose kell éjnek évadján rendőröknek vagy valaki más rossz hírt hozónak ajtót nyitnom.
Ahogy így visszaolvasom még szerencse, hogy alkotói válságban vagyok, különben vehettetek volna ki szabadságot, hogy végig olvassátok, a feljegyzésre érdemtelennek tartott dolgokról való hosszas ömlengésemet.
Már a tankönyveket is megvettük, én ugyan még próbálom homokba dugni a fejem és nem tudomást venni a jövő keddi iskolakezdésről. Ennek ellenére majdnem hétfőn vittem őket suliba, mert azt hittem akkor van az első tanítási nap, aztán nálam rendesebb anyukák felvilágosítottak, hogy elég lesz, ha kedden megyünk először suliba. Jaj rettegek, hogy megint egy új év, megint jönnek a viták, a szülőik, nem, nem, nem is akarok rá gondolni. Egy magamfajta laza, liberális anyukának kész istencsapása ez az iskola. Nem volt elég nekem egyszer túlélnem a saját iskolaéveimet, még kétszer megismételtetik ezt velem. Borzalom.
Jut eszembe nem szabad elfelejtenem, hogy hétvégén közöljem a fiatalsággal, hogy buli és elmenetel pénteken vagy (NEM és ! ) szombaton. Biztos lesz nagy berzenkedés. Erről a buliról jut eszembe, hogy én milyen egy anya vagyok. Talán már említettem, hogy engem nem abból az aggódós fajtából faragtak, mint az anyukámat. Na ezt tegnap ismét sikerült bebizonyítanom. Az történt ugyanis, hogy este - hála istennek már korán sötétedik, így le lehet korábban feküdni legálisan :)) - viszonylag időben lefeküdtem és ahogy az lenni szokott egy kis távirányító nyomogatás után az első reklám alatt elaludtam, úgy 1/2 10 tájékán. Majd hajnalban szólított a szükség, felkeltem. Hallottam valami motozást kint a kertben. Gondoltam biztos a Maxi szeretne bejutna a MAMÁhoz, ami miatt persze majd reggel hallgatunk. Mindezen fenyegetettség ellenére sem foglalkoztam az üggyel. Beakasztottam a láncot az ajtón, hogy ha Maxikánk esetleg nem nyer bebocsátást a szomszédba, akkor hozzánk se tudjon bejutni (pfúúj gonosz gazdi). És abban a pillanatban kopogtak. Hajnali 1/2 3-kor. Én meg amilyen hülye vagyok azonnal nyitottam az ajtót, meg sem kérdeztem, hogy ki fia borja vagy ott kint? És ki állt a küszöbön? Az én Csibém. Egy kissé meglepett a dolog, meg is kérdeztem, hogy:
- Hát te Csibém mikor mentél el itthonról?, mire a válasz:
- Amikor a Bendegúz! ????? Ez már azért kezdett érdekelni.
- Igen? És a Bendi hazajött már?
- Igen, előttem pár perccel.
Na gondoltam cool, amikor lefeküdtem még mind a két gyerekem itthon volt a szobájukban és úgy volt, hogy ez így is marad. Aztán tessék mire kelek az éjszaka közepén, hogy amíg én alszom olyan jövésmenés van a házban, mint egy forgalmas pályaudvaron és én az egészből semmit nem érzékeltem. Ennyit az én aggodalmaskodásomról. Remélem, hogy a gyerekeimbe és az életbe vetett határtalan bizalmamat valaki ott fenn megjutalmazza azzal, hogy sose kell éjnek évadján rendőröknek vagy valaki más rossz hírt hozónak ajtót nyitnom.
Ahogy így visszaolvasom még szerencse, hogy alkotói válságban vagyok, különben vehettetek volna ki szabadságot, hogy végig olvassátok, a feljegyzésre érdemtelennek tartott dolgokról való hosszas ömlengésemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése