Kutyák és fóbia.

Annyira lassú a gép, hogy majdnem elment a kedvem az írástól, mire sikerült nagy nehezen eljutnom az "új bejegyzés" felületre. Pedig azonnal felrohantam, hogy elmeséljem nektek, hogyan kezeljük kutyáink szerelmi életét. Ahogy azt már korábban említettem matróna korú Szofi kutyánk mellé másfél éve befogadtuk az amorozó Maxi kutyát. Hála az égnek kis idő elteltével megbarátkoztak, és már nincsenek olyan nagy háborúk, mint az első hetekben, hónapokban. Nehézségek egy évben kétszer adódnak, amikor Szofikánk tüzel. Már ezt is meséltem, hogy ilyenkor, a korábban kissé rigorozus Szofi rendkívül készségessé válik, sőőőt mondhatni, kifejezetten keresi Maxi társaságát. Aki eleinte nem igazán érti, hogy mire a nagy változás, aztán egy pár nap elteltével az ösztönök őt is hatalmukba kerítik. Na ez a felvilágosodás úgy tűnik ma jött el. Pont ma, amikor Tomka éjjel jön haza. Most, hogy Maxikánk rájött, hogy neki csakis és kizárólag Szofi kell ,és nélküle üres az udvar és a velőscsont sem ér semmit, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy közelkerüljön szíve hölgyéhez. Így alig negyed órája majdnem ránktörte a nappali ajtaját. Kénytelen voltam kimenni és megregulázni, illetve levezetni a pincébe. Majd felhívtam Tomkát, hogy fiú kutyánknak elvette az eszét a szerelem. Azt a tanácsot kaptam, hogy vigyem le a pincébe -kössz ez magamtól is eszembejutott :)) - és kapcsoljam be neki a rádiót, attól majd megnyugszik. Ez viszont nem jutott eszembe. Így szépen leballagtam és testi épségemet kockáztatva fele akkora résen, mint, amin még beférek, nehogy kilógjon Maxi, becsússzantam a pincébe és bekapcsoltam a rádiót, amiben -mintha megrendeltük volna - éppen mese szólt. Most úgy tűnik csitulnak a kedélyek. Lehet, hogy szabadalmaztatnom kellene a Kossuth rádiót, potencia csökkentő, s mint ilyen fogamzás gátló módszerként?

A bánatos szerelmes

Kérdezhetnétek, hogy rendben, de hol itt a fóbia? Nos a fóbia nem a kutyáink szerelmi élete miatt kezd kialakulni bennem, hanem egy teljesen más, ámde szintén ma megesett dolog kapcsán. A téma némileg intim, így ha valaki szégyenlős vagy finnyás, elégedjen meg a kutyakalanddal és itt hagyja abba az olvasást.

Tegye fel a kezét az, aki még sosem ült a wc-n tanácstalanul forgolódva, ama bizonyos eszköz után kutatva, ami dolga végeztével ismét alkalmassá teszi a társadalomba való visszatérésre? Mifelénk ez a szituáció az elviselhetőnél is gyakrabban esik meg, így talán érthető módon, kissé érzékeny vagyok erre. Azok a csemeték ugyanis, akikről időről időre ehelyütt áradozom rendszerint elfelejtik feltölteni a papír tartót egyetlen négyzetcentiméternyi wc papírt sem hagyva maguk után. Mitagadás nem kedvelem azt a fajta kiszolgáltatottságoz, mikor fent említett intim helyzetben, amikor a jóérzésű ember inkább elvonul a világtól, mintsem hogy felhívja magára figyelmet óbégatni kényszerülök, hogy ugyan jönne már valaki a segítségemre. Persze ilyenkor a legkisebb ház is hatalmas, olyannyira, hogy a hang nem is terjed benne. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a mellékhelység ablaka az utcára nyílik, így minden arrajáró /hála az égnek nincsenek sokan/ tanuja lehet a nyomoromnak.
Van elképzelésetek, milyen, amikor ott ülsz, a felmentő családtagban reménykedve, egy icike-picike papírfecniért rimánkodva magadban, majd egyre hangosabban, ami persze rendre nem érkezik meg.

Amiért néha fél karom odaadnám

És itt aztán mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy kitalálja, milyen kreativitásra van szükség, hogy eljussak a megváltást jelentő papírtekercsig. Ennek a helyzetnek az elkerülésére van egy wc-papír tartónk, persze a négy tartalék guriga mindig lefogy róla és akkor kezdődik a fenti eseménysor. Na a masszív fóbiám, nevezetesen a WC papír fóbiám ennek az eseménysornak a kelleténél többször való előfordulása miatt kezd kialakulni bennem. Lassan különbejáratú tekerccsel fogok közlekedni. Csak egyszer, egyetlen egyszer adná az ég, hogy nem én kerülök ilyen helyzetbe, hanem valamelyik galád kölök, aki tojik az utána jövőre :((((.