Ennyivel nem ússzátok meg.

Ez nem az első bejegyzés ma, a másikkal kezd az olvasást!!!

Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy ennyivel megússzátok ezt a négy nap kiesést? Még le se írtam milyen hírek érkeztek Csuritól, bár két bejegyzéssel gazdagabbak lettünk az elmúlt két napban, ami lássuk be szép teljesítmény tudva mennyi mindent kell csinálnia, mégis közlési kényszeremet kielégítendő, gondoltam megosztom veletek felmerült gondolataimat.

Arrafelé történt rovatunk következik:

• Csibém ismét kurzust váltott. Klassz, harmadszor nyomtatom ki az órarendjét, ami egy pillanat alatt megváltozik, amint regisztrálja a változást, és én abban a pillanatban meg tudom nézni a neten. (pfúj ez most gonosz volt, sorry). Még szerencse, hogy lezárult a kurzusfelvétel időszaka, így most legalább két hónapig ez az órarend marad.
• Felvett egy saját bevallása szerint nagyobb kihívást jelentő kurzust. Nagyon tetszik neki. Hogy finoman fogalmazzak a tanára eléggé impulzív személyiség, néha dalra fakad, néha széles gesztusokkal szavalni kezd. Biztos nem unatkoznak, legalább nem hiányzik neki annyira Muki bá'. Elnézést kérek azoktól, akik nem ismerik Muki bá't, sajnos az interneten sincs elég hely leírni, hogy milyen is ő, azt látni kell, és az óráján ülni. Igaz Dodó?
  
• Sokat emlegetett Nature writing óráját az erdőben tartották meg. Behatóbban ismerkedtek az iránytűvel, majd egy vers felett kellett némileg elmélkedniük... hát nem eröltették meg magukat valószínüleg.
• Aztán amiről csak érintőlegesen írt Csibe, a ház olimpia. Vannak róla képek a neten. Megpróbálom felrakni, hogy Ti is lássátok, érdemes. Olyan lendülete van a képeknek, hogy abszolút átérzed a hangulatot. Hihetelen milyen odaadással képesek arrafelé szórakozni. Valahogy nem érzem benne azt az elkeseredett "erezdelahajam" érzést de a "húdeszétvetazunalommilyencikiez" kifejezés meg végképp nem fedezhető fel sehol.
• És vannak képek a beköltözésről is, na az a másik fele, mint egy cigány vándortábor. Vittek mindent, ágyat, ágybetétet állólámpát... elmondani nem tudom mi mindent. Nem alkusznak meg, ha van rá lehetőség, hát érezzük magunkat otthon igazán, ezért aztán egy az egyben beköltzötetik az otthoni szobát... vicces.
• Mesélte Csibe, hogy csak egy igen rövid megemlékezés volt szeptember 11-ről. Egy perces néma csend és pár szót mesélt a tanáruk arról, hogy mi volt tapsztalható azokban a napokban arrafelé. Mivel elég közel vannak NYC-hez ezért eléggé meg voltak rettenve a népek és jó nagy felvásárlásba kezdtek. Nekünk nem kell ehhez terror támadás, elég egy hosszú hétvége is.

off: megjegyzem elég nehéz összeszedett gondolatokat prezentálnom, miközben 6 percenként lerohangálok a konyhába, mert sül a vasárnapi rántott csirke, de azért igyekszem. on

• Arról is akartam nektek még korábban írni, hogy hogyan változott Csibe véleménye az órai dicsérgetésről, de ezt remekül leírta a blogjában, olvassátok el. Persze szeretné, ha itthon is így működhetnének az órák, de, ahogy ezt a commentjében is jeleztem kettőn áll a vásár és nem biztos, hogy a tanulók is alkalmasak lennének az efajta szabad életre.
• És még egy valamit szerettem volna megosztani veletek. Írt Anna a blogjába. Ismét érdekes olvasni a három gyerek ( ez olyan degradáló az ő esetükben, találjunk már valamit ki, mik legyenek, kölkök?, tanulók? ösztöndíjasok? skacok?), szóval, hogy mind a hárman, a kezdeti nehézségekről számolnak be. Ki-ki saját vehemenciájának megfelelően. DE!!! Fantasztikusan küzdenek, nincsenek elkeseredve, még talán Annánál fellehető, de ő is megtalálta az ellenszerét, inkább ő támogat másokat, miközben néha neki is arra lenne szüksége, amit persze azonnal meg is kap. Ilyenkor eszembe jut, hogy hányszor mondtam az enyémeknek, ha valami problémájuk volt az iskolában, hogy menjenek oda a tanárhoz, mondják el őszintén mi a baj és biztos segít... és hányszor hajtották el őket, hogy egyéni szoc. probléma. / ismét tisztelet a kivételnek, mert volt arra is példa/ . A lényeg, hogy az a hozzáállás, amit tanusítanak mindannyiunknak példa lehet. És észrevettétek, hogy mennyire tudják élvezni is az ottlétet? Minden nehézség ellenére egyensúly van körülöttük. Magasan van a léc de van lehetőség leereszteni is. Míg itthon én csak azt tapsztalom, hogy pakoljuk a gyerekek vállára az elvárásokat számolatlanul és esély sincs a lazításra. Mivel a mi gyerekeinknek megadatott, hogy lássanak és tapasztaljanak mást is , lehet, hogy nem kellene szégyelnünk kérdezni és tanulni tőlük, hogy változhasson a helyzet. Ehelyett mit kapnak, mit tapasztalnak itthon... no komment.
  Én, mondjuk azzal kezdtem volna, hogy utána járok, hogy egyáltalán, hogy jutottak ki, mert biztos akad még olyan az iskoláikban, akik vannak olyan szorgalmasak és tehetségesek, hogy van eséllyük elnyerni egy ösztöndíjat... igaz, ahhoz kellene nekik némi kezdeti segítség.

Elnézést ezért az ismételt kirohanásért, ígérem megpróbálom visszafogni magam, de olyan nehéz, egyszerre a két rendszert megélni. És a tapasztaltakat szó nélkül megállni... hát majd igyekszem.
Mára ennyi, holnap találkozunk. További szép vasárnapot mindenkinek.