Jogos kritika érte a ház elejét. Az észrevétel az volt, hogy változott a bejegyzések hangneme, míg eddig olvasmányosnak volt mondható, addig az utóbbi időben inkább kronológiai sorrendet betartó beszámoló lett, ami ugyan betekintést enged a hétköznapjainkba, de egy idő után unalmassá válik. Jogos, ki a fenét érdekel hosszútávon a bámészkodás befelé egy ablakon minden hangaláfestés nélkül. Látjuk, hogy jönnek-mennek az emberek, a hétköznapi rutint, de a szövegbuborék hiányzik a szereplők feje fölül. Egyetértek, én is ezt éreztem itt a klaviatura másik oldalán. Nevezetesen, hogy meg akarok felelni a felvállalt feladatnak, tájékoztatni arról, hogyan zajlik az élet itthon. Ennek érdekében pedig akkor is nekiláttam az írásnak, amikor fent említett szövegbuborék, mely saját gondolataimat lenne hivatva közvetíteni, üresen tátongott. Történések voltak, gondolatok nem. A legjobbakkal is előfordul, hogy időnként, a hétköznapok sodrában kiürül a gondolattár. Nem mentegetem magam, már csak azért sem , mert úgy gondolom, erre akkor lenne szükségem, ha ehhez hasonló visszajelzéseket figyelmen kívül hagynék. Nem tettem, elgondolkoztam rajta és igyekszem a jövőben figyelmemet a blog írás eme aspektusára is fordítani. DE!!! ha úgy érzitek sok a blablabla, akkor kéretik bejegyzésben reagálni, elég csak ennyi, blablabla és tudni fogom, hogy épp a ló túloldalán leleldzem.
Itthon történt:
Mégsem volt, annyira vészes a múlthét, amennyire tartottam tőle. Lassan kezdek helyrerázódni, beáll a számomra megnyugtató hétköznapi rutin, suli, meló, itthon, még ha időnként oly sűrű is de rutin.
Szombaton megvolt a nagy esemény Melinda másodszor is férjhez ment. Nagyon szép és csinos volt a menyasszony és a völegény is. Sajnos jelenleg csak ez a kép áll rendelkezésemre, de ízelítőnek azért megfelel.
Gyanítom, hogy az elmúlt napok lelkiállapotára az is rányomta a bélyegét, hogy a frász tört ki a gondolatra, hogy az én lelkemen szárad, ha Melinda lánybúcsúja nem úgy alakul, ahogy terveztem vagy, hogy a sminkje nem lesz megfelelő. Nos azt hiszem mindkét feladatnak eleget tettem a tőlem telhető legjobb tudásom szerint. Melindaaaaa!!!! Erősíts meg pls. :)))
Ha már lelki állapot, akkor elmesélem, mi az a hír, amitől meghűlt az ereimben a vér, aztán némi enyhülést az esküvőn kaptam. Szóval Csibém közölte, hogy sem a skype, sem az MSN nem működik a házakban kint, mert blokkolja a rendszerük. Ha skypolni akar, az advisorának a házába, vagy a kertbe kell kimennie a lapitopijával. Mit mondjak, némi pánikot éreztem, hogy akkor itt, és most szembe kell néznem a lehetőséggel, hogy 10 hónapig nem látom őt. Nos, amikor erre gondolok még mindig összeugrik a gyomrom, de majd túl leszek ezen is. Én azt hittem, hogy Csibe kimegy augusztus 16-án és legkésőbb augusztus 21-én már skypolunk web kamerával fejhallgatóval stb. Ehhez képest mikor is tudtunk először beszélni vele íly' módon...Aztán, alig, hogy végre megoldottuk máris elveszni látszik ez a lehetőség. Az elmúlt időszak egyrésze ennek a hírnek a feldolgozásával telt... jelentem még nem vagyok túl rajta, de meg lesz, meg lesz.
És mi hozott némi enyhülést? Az esküvön volt egy lány, aki kint él Amerikában, és hát "véletlenül" felmerült ez a téma. Jó volt hallani a másik oldal véleményét is erről. Hogy látja az, aki kint van ezt a kapcsolattartást az itthon maradottakkal, beszámolókat a kinti eseményekről. Segített megérteni, hogy mit érezhet kint a Csibe, ugyanakkor úgy érzetem ő is elgondolkozott azon, amit mi, hogy úgymondjam a másik oldal képviseltünk. Szerencsés vagyok, hogy a sors mindig dob valami mentőővet, ami közelebb visz a helyzet megértéséhez, feldolgozásához.
Jelen esetben a következőkre jutottam: ami ott kint van az már Csibe önálló életének a része, amiből mostmár annyit oszt meg velünk, amennyit szükségesnek lát. Lesznek dolgok, amiről egyáltalán nem értesülünk, mert megoldja egyedül vagy megéli egyedül. Nincs egyébről szó ezzel kapcsolatban, mint, hogy a saját kíváncsíságom legyőzése a feladat. Nem kis kihívás / legfeljebb fellendítem a ránctalanítókrémgyártás iparágát/, híszen köztudott, hogy ha lett volna rá lehetőségem, vagy lenne lehetőségem gondolkodás nélkül mennék és ott lennék.
Komolyra fordítva a szót ugyanakkor reménykedek abban, hogy ha problémája adódik vagy öröm éri, azt meg szeretné velünk osztani, pont azért mert nem mentünk korábban az agyára a kérdezősködésünkkel és mert nem lógtunk a nyakán. És ez a "nemlógás" na ezt megtanulni, nem könnyű, visszafogni magamat, na ezt tanulom most. Mert a jó pap is hótig.... iszik :))
/kiegészítésként megjegyzendő, mindezt egyelőre az eszemmel tudom, de majd felzárkózik a szívem is idővel :) /
És különben is milyen szerencsés vagyok, 18 év nem olyan hosszú idő, hogy az ember hozzászokjon ahhoz, hogy a gyereke életének a része, van akinek sokkal később kell ezekkel a problémákkal szembesülnie... na annak milyen sz.r lehet.
Itthon tötént még: nagy a készülődés, csütörtökön hosszúhétvégére megyünk Erdélybe. Izgi lesz, feltétlenül beszámolok róla, már nagyon várom.
Arrafelé rovatunkhoz most nincs igazán mit hozzáfűznöm. Csibe nagyon klassz képeket rakott fel, és azon kívül, hogy kishíján agyoncsapta egy fa - nem aggódunk, ez már az ő élete :)) - viszonylag bőven írt a mindennapjairól.
Ja nem, egy valamit mégis megjegyeznék. Megfigyeltétek azt a bejegyzést, ami a gyerekek tanításáról szólt? Mennyire elgondolkoztatta Csibét, azoknak a gyerekeknek a kilátástalan jövője. Egy pillanat alatt átértékelte - pedig itthon is elég reálisan látta - a saját és korosztálya helyzetét. Na ezekért a tapasztalatokért van szükség arra, hogy aki teheti minél többet utazzon, és ezért lenne szükség itthon is bevezetni az ilyen "külön órákat" , hogy ne csak hegyibeszédekből hallják, hanem tapasztalják is meg, hogy mik lézetnek, akár itthon is a közvetlen közelükben. Mert ugye könnyű mondani, hogy toleráns vagyok vagy, hogy én márpedig segítek, ha éles helyzetben még soha sem kellett szembesülnöm vagy kipróbálnom magam, magunkat. Remélem ír még nekünk Csibe ezekről a tapasztalatokról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése